A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-28 / 13. szám
GÄL SÁNDOR Reggel van> A folyosón felberreg o csengő, de az osztályban még nem szűnik meg a zaj, a zslbongós, Van, aki a füzetében lapoz, ismétli az ismételni valókat, s van, aki nyugodtan olvassa a reggeli újságot. A második padban ülök léka Lajival. Előttünk Sípos Márti és Szládek Elvira. A tanár még sehol, pedig a csengetés óta jó pár perc eltelt már. Elvira hátra fordul, — Aztán súgjatok áml — mondja izgatottan csillogó szemmel, Léka biztosítja Elvirát a súgást illetően. Ezzel egyidőben azonban arra is megkéri, hogy fedezze, ha netán neki kell felelnie. A „fedezés" abból áll, hogy Elvira olyan szögben helyezkedik el a katedrához, tehát a tanárhoz viszonyítva, hogy széles háta mögött Lajos füzete, vagy könyve láthatatlanná válik, Persze, ez csak akkor lehetséges, ha az Illető tanár a padban feleltet. Ha a tábla elé parancsol, akkor nincs mentség. Most, amikor ezeket a régi emlékeket ébresztgetem, jövök rá, hogy a diáktársadalom roppant érzékeny műszerként érzékeli és értékeli a tanárok módszerét, szokását, s természetesen hasznosítja Is azokat a maga számára, Mi sem voltunk mások. Pontosan tudtuk — s milyen rövid idő alatt felismertük eztl —, hogy melyik tanárunk milyen követelményeket támaszt velünk szemben, s hogy e követelményeknek mi módon lehet a legkönnyebben és a legegyszerűbben megfelelni. Volt, aki beérte az előző órán tanultakkal, ha feleltetett, volt, aki fél év anyagát kérte számon, de volt olyan tanárunk Is, akinél minden órára „mindenből" készülni kellett. Az osztályunk, felismerve e módszerek előnyét és hátrányát, a lehető legmesszebbmenően hozzá Igazodott. Mást egyébként sem tehetett volna. Ilyen „igazodási" manőver volt az is, amit áz előbb elmondtam. Elvira, ha kellett, fél óráig is képes volt mozdulatlanul ülni a helyén, Pedig természeténél fogva — súlyos alkata ellenére — igencsak eleven lány volt. Abból a fajtából való, akiről azt szokták mondani, hogy „jól felvágták a nyelvét". Az érettségi után Elvira haza került dolgozni, Bajcsra. Aztán kerek tizenöt esztendeig nem találkoztam vele. Csak Itt-ott hallottam róla valamit, ha valahol az osztálytársaimmal összefutottam. A tizenöt éve* érettségi találkozón, az „osztályfőnöki órán", ahol mindenkinek „felelni" kellett az elmúlt évek „anyagából", Elvira ott ült a régi helyén. S nekem akkor ott egy pillanatra úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna. Megszólalt a folyosón a csengő, s én vártam, hogy Elvira hátra forduljon, ahogy régen, s figyelmeztessen mindenkori kötelességemre: „Aztán súgj áml" De most nem fordult meg, Nyilván jó készült. Nincs szüksége súgásra, segítségre. Tizenöt év , ,. TIZENÖT ÉVE INDULTAK Milyen észrevétlenül peregtek alá az idő mélységeibe. Nem könnyű számot adni róluk. De lehet, és súgás nélkül. Mert — bár a lecke azonos — mindenki másként felel. A Duna partjáról ezért a másféle feleletért indulok most Érsekújvárba, Elvlráékhoz. S még abban sem vagyok biztos, hogy megtalálom őket, mert csak arra emlékszem, hogy a postán dolgoznak. Igen régen nem voltam már ebben a városban, Lehet öt-hat éve is már. Azóta sokat változott. Én még például a régi postaépületet kerestem, de kiderült, hogy a postahivatal már régen új épületbe költözött. Az új postát viszonylag gyorsan megtaláltam, de Elvirát már nehezebben. Mégpedig azért, mert nem Ositatnini, Szládek Elvira a gyerekekkel Igaz, még fél órát Itt kéne maradnom, de sebaj, majd bepótolom .,. — Én ráérek... — Mire érsz rá? Gyere megmutatom, hol dolgozunk, aztán megyünk haza. Ügyiem voltál még nálunk. Felmegyünk az első emeletre, Elvira hivatali szobája a folyosó végén van. A férje Is itt dolgozik. — Itt Géza a főnök — mondja Elvira. — Hót otthon? Nem válaszol, Veszi a kabátját és Indulunk, — HIszed-e, hogy alig tudtalak megtalálni? — Na? tudtam, hogy a férje után most hogy hívják. A postán pedig senki sem Ismert Szládek Elvirát. — Elvira ... Elvira ... — Elfelejtettem az osszonynevedet. — Pedig felírtam a címemet én Is Nagy Lacinak. A lányok és a fiatalasszonyok, akiket kérdeztem, a kis ablakok mögött összedugott fejjel tanakodnak, hogy hát kit is kereshetek. , Előbb biztosítanak, hogy ilyen nevű asszony az egész postán nem dolgozik, de végül az egyik rájön, kiről van szó, s már hívja Is telefonon, Átveszem a kagylót. — Szervusz, Elvira — mondom. Azonnal megismer. — Várj, mindjárt jövök — hallom a hangját s kattanást a készülékben, ahogy leteszi a kagylót, És Jön. És szóhoz sem enged jutni. — Na mondd I Hogy kerülsz Ide? Telefonálok haza a Gézának... — Igen, de így: Szládek. — Azt nem írtam oda, hol Osztatnlné? — Úgy látszik, Elvlráék a „három hídon" túl, a vasút mögött laknak. Csúnya, ködös, nyirkos délután fekszik a városra, amelyet a feltúrt utak, utcák csak még szomorúbbá tesznek. : Ilyen lehetett akkor Is, amikor Rákóczi áruló generálisát Ocskayt felnégyelték Itt a főtéren .., A ház előtt, ahova Elvira kalauzol, nagy halom homok, mellette kék autó, s a kapuban Géza, Elvira férje. Az érettségi után öt évvel, 19ó3-ban házasodtak össze. Azóta három gyerekkel gyarapodott a csa-XIII. Iád: egy fiuk és két lányuk született. Nagy a család. S a házat is ehhez mérték, amikor 1905-ben építkezni kezdtek. Belülről rendben is van már, de kívül még akad igazítani való rajta. — Négy évig nem dolgoztam — mondja Elvira — a három gyerek körül volt elég gondom, tennivalóm ... Az anyóséknál is rendbe tettük a házat. Kétszer építkeztünk azóta, hogy összekerültünk ... Rengeteg a munkám: délután negyed ötig dolgozom, s amíg haza érek, az is időbe telik. Itthon aztán azt sem tudom, mihez kezdjek. A gyerekek az iskolába készülnek valami ünnepségre. — Anyuka — mondja a fiú —, Erika már menni akar. — Pontosan fél ötkor elmehet — mondja Elvira szigorúan. Géza közben italt hoz. — Ne fáradjatok — próbálok tiltakozni. — Tovább kell utaznom. Elvira rám néz, s csak ennyit mond: — Itt alszol. — Sajnos, nem maradhatok . .. — De itt alszol — ismétli Géza az előbbi mondatot. Erre Elvira: — Hót hogy lenne máskéntl? .., Ha én elmegyek egyszer hozzátok, egy hétig a nyakatokon maradok. — Nem érem én azt meg ... — Az majd kiderül. Most már mi Is könnyebben tudunk mozogni. A gyerekek megnőttek. Ct órakor a gyerekek elmennek az iskolába. Kint már sötét van, És esik az eső. — Látod, így megy ez — mondja Elvira. — Reggel rohanás, este rohanás. Én rendezem a népet, Bezárom az ajtót, az ablakot, elzárom a gázt, a vízcsapot... Hát tudod, egyszer odaégett a babfőzelékem.,. — Nem volna könnyebb, ha a szakmában dolgoznál? — Lehet, hogy könnyebb, vagy jobb volna, de, tudod, sokat kihagytam, és már aligha tudnám pótolni a kihagyottakat. így meg a postán együtt vagyunk, s az Is sokat számít. A könyvelést, amit Valkovlch Imre bácsitól tanultunk, itt Is ugyanúgy használjuk, mint a mezőgazdaságban. Csak a tételek mások. Késő este hagyom magam mögött a ködös várost. A három híd alatt jövök át. A hidak felett kattognak a vasúti kocsik kerekei a síneken. Nemsokára az iskolai ünnepségről hazaérkeznek a gyerekek, s Elvira „rendet teremt" közöttük, S amikor már az egész ház elcsendesedik, még megnézi, hogy jól elzártók-e a vízcsapot, hogy eloltották-e a gázt... S holnap reggel kezdődik minden elölről. ' »-»Öt 5
