A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-28 / 13. szám
Olvasóink a felszabadulásról 1944. SZEPTEMBER 20. Menekültek ezrei özönlenek a városon keresztül. Borzadva nézzük őket. Talán mi is erre a sorsra jutunk? Kiéhezett, fázó, rongyos emberek. Főleg asszonyok, öregek, gyerekek ezrei érlelik az emberekben a reménytelenséget. Ma már mindenki érzi, tudja, hogy ezt a háborút nem lehet megnyerni. A néarret és nyilas propaganda, a felégetett föld taktikáját alkalmazva, mindenkit menekülésre ösztönöz. Félelmet ébreszt a szovjet csapatok iránt. 1944. DECEMBER 27. A szovjet csapatok elfoglalták Párkányt. Nem bántottak senkit. Enni adtak, tisztelettel bántak az öregekkel, és hogy szeretik a gyerekeket... Nagy kő esett le a szívünkről: Élhetünk tovább! 1945. JANUÁR 13. Este van. Soraimat olyan ceruzával írom, amit egy fiatal orosz kapitánytól kaptam. Meglátta, hogy naplót írok és kicsi a ceruzám. Adott egy rendeset, nagyot. Nem bújunk már "Bunkerba, lyukba, pincébe. Állandóan a lakásban vagyunk. A házunknak nem esett nagyobb baja, csak annyi, hogy a fél tetejét elvitte egy akna. A szemközti Esztergomból lőtték a németek. Nagyapa nagyon feldühödött. Felkapta a sétabotját, és a sűrű aknatűzben az udvarra rohant, majd borzasztó haraggal rázta botját a bazilika felé, (azt hitte, hogy onnan lőnek a németek), és dühösen kiabált: „Gazemberek!“ Akkor teszitek tönkre a házamat, amikor már majdnem vége van a háborúnak? Ezért dolgoztam egész életemben? S Még azon a délelőttön a házunktól mintegy háromszáz méterre fekvő rétet szinte felszántották a német bombák. Mozgott velünk minden. Ekkor már én is azt gondoltam, hogy vége. Milyen kár, hogy nem élhetjük meg a tavaszt. Mikor a falak megálltak — csodák csodája, nem dőltek ránk —, szinte hihetetlenül néztünk egymásra, hogy még élünk. A szomszéd szobában egy fiatal orosz telefonista, aki csak nemrég jöhetett ki a frontra, idegsokkot kapott. Társai pofozták, hogy lelket verjenek bele, és adtak neki egy injekciót. Mi egykedvűen néztük. Hiába, mi már öreg „frontkatonáknak“ számítunk. Estefelé az ablak deszkarésein keresztül néztem a naplementét. Egyszercsak látom, hogy Kövesd felől szovjet autók jönnek az országúton. Amint átértek a Darázs-hídon, a németek a Vaskaputól pokoli gépágyútűzzel árasztották el őket. öt autót roncsoltak szét. Háromnak vagy négynek sikerült egérutat nyernie. 1945. JANUÁR 16. Nagyon félelmetesek az ágyúk. A németek folyton belőnek. Eddig az angolszászok meg az oroszok repülőgépeitől féltünk, most pedig a németekéitől. Ma nem történt semmi különös, csak annyi, hogy végre jól meg tudtam mosakodni. Azt mesélik, hogy a németeket körülzárták az ostromlott Budapesten. Dorog és Nyerges felől állandó csatazaj hallatszik. A légi tevékenység is erősödik mindkét részről. 1945. FEBRUÁR 20. Napok óta rémisztő csatazaj hallatszik az egész környéken. A Garam és a Duna vize kiáradt. Kelet és észak felől Párkányt elzárta a víz. Délen és nyugaton egész közel a frontvonal. Azt beszélik, hogy a németek előretörnek, a szovjet csapatok visszavonulnak. Állandóak a belövések. Körülöttünk füstfellegek emelkednek az ég felé. Már nemcsak bombáznak, hanem naponta légicsatáknak is tanúi lehetünk. Mindenki fél, hogy mi lesz velünk. Már egy kicsit nyugodtabban élhettünk és most újra itt a front. 15 óra 5 perc. Bombázzák Esztergomot. Nem is tudom, milyen gépek. Házunk csak úgy mozog. Az órát, a lámpát, a szappant meg az élelmet az asztal alá mentettük. 15 óra 56 perc. A bombázók egészen alacsonyan keringenek és fedélzeti fegyvereikkel tüzelnek ... Óriási a zaj... borzasztó érzés ... az ember nem tudja, mikor jön a vég... 16 óra: bömbölnek a katyusák. Kéménd irányából fegyverropogás hallatszik, s erős légelhárítás. Áz utcákon nagy a felfordulás. A szovjet csapatok visszavonulnak. DÍána felé már nem mehetnek. A kövesdi országúton mellig érő jeges vízben vonulnak vissza. A németek aknavetővel, gépfegyverekkel lövik őket. Látcsővel figyelem, hogyan küzdenek az életért. Az életet a Darázs hídja vagy a vasúti töltés elérése jelenti számukra. Sokan elérik, de sokan nem. Lebuknak a víz alá, s többé nem látom őket. A nagymama, az anyám meg a többiek sírnak. 16 óra négy perc: óriási ágyútűz. 16 óra 17 perc: Megpillantom az első németeket. SS-ek, géppisztollyal... Csatárláncban fésülik át a kerteket. Keresik az orosz katonákat, akik már délben elmentek a mi utcánkból. Később megtudtam, hogy a vasúti töltésnél ásták be magukat. Álló harc folyik. Fülsiketítő a géppuskák és az aknavetők zaja. Egymás állásait lövik. A front súlypontja eltolódott északnyugat felé. 1945. MÁRCIUS 14. A házakra plakátokat ragasztottak, kilakoltatási paranccsal. A nép a községháza elé vonult. Az emberek azt mondják, hogy nem mennek sehová. Egyre azt hangoztatják: „Itt születtünk, és itt is halunk meg. Nem akarunk az országúton meghalni.“ Érdekes, hogy ezen a következő napon is megszűntek a szovjet belövések. Később tudtam meg, hogy az öreg utcában egy sebesült orosz rádióst rejtegettek, aki a nép ellenállásáról értesítette parancsnokságát. A német parancsnokság nem állt el a kilakoltatástól, öt teherautót és 45 német katonát készenlétbe helyeztek a kilakoltatás végrehajtására. Időközben azok, akik részt vettek a gyűlésen, meglátogatták ismerőseiket, és felszólítottak mindenkit, hogy senki se mozduljon. Ne menjenek, ne meneküljenek. Nálunk Róza néném járt. Mi is elhatároztuk, hogy nem megyünk sehová. 1945. MÁRCIUS 15. Korán reggel a németek összeszedték a férfiakat, összeterelték őket az egykori Sokoltornaterem udvarán^. túszokként... Tegnap éjjel meglepetésszerűen kezdték kilakoltatni az öreg utca lakóit. Az akció nem járt sikerrel. A lakosság, de különösen a párkányi asszonyok szembeszálltak a német katonákkal. Óriási lármát csaptak, szidták őket. Sikoltozásaikat biztosan hallották Esztergomban és Kövesden is. A katonák fosztogattak, amit a lakásokban találtak, feldobálták a teherautókra. Az asszonyok a túlsó oldalon nagy szitkozódás közepette leszedték. Volt, aki sírt félelmében. Volt, aki borzasztó haragra gerjedt, és szembeszállt a katonákkal. A németek könnyfakasztó gránátokat használtak. A tömeg szétrebbent, aztán megint öszszetömörült. A németek nem merték használni a fegyverüket. Elvonultak. Talán úgy gondolták, hogy a túszok összeszedésével kikényszerítik a kilakoltatást. Nem így történt. Újból nagy tömeg jelent meg a községházán. Az emberek kijelentették, hogy nem mennek sehová. Erre bizonytalan időre elhalasztották a kilakoltatást. E naptól kezdve fokozódtak a légi harcok, a bombázások. Délről és északnyugati irányból nagy csatározások dübörgése hallatszik. Éjjel villog, zúg körülöttünk minden. Ráták portyáznak fölöttünk, és ha gyanús^ fényt vagy mozgást észlelnek, bombát dobnak. 1945. MÁRCIUS 21. Már nem bírjuk tovább idegekkel. Házunk tulajdonképpen az első vonalban van. A szobák alatt a németek bunkerokat ástak és a falakba kilövő réseket vájtak. Onnan lőnek szinte szakadatlanul. Nagyapáék maradnak, de mi anyámmal átmegyünk a nagybácsim pincéjébe, aki védettebb helyen lakik benn a városban. Itt aztán végre kialudtam magamat. Fejünk fölé esernyőt akasztottunk, de fordítva, hogy az örökös ágyúzástól ne hulljon a fejünkre a törmelék, a vakolat. 1945. MÁRCIUS 28. Szokatlan csendre ébredünk. Szinte bántja a fülünket. Nyugtalan lett mindenki. Mi lehet fönt? Csak nem?..7 Egy ember felment megnézni. Futva jött vissza. Majd leesett a pince lépcsőjén, de mosolygott, és azt kiáltotta: „Itt vannak!“ Ki az utcára. Egy fiatal orosz katonát látok, egyedül. Szinte még gyerek. Az út közepén megy óvatos léptekkel. Kezében dobos géppisztoly, a tusa frissen zöldre festve. Integetünk neki. ö mosolyog. Nem szól semmit, csak megy tovább. A vasútállomás felől hirtelen hosszú géppuskasorozat hangját halljuk. A kiskatona egy fa mögé húzódik. Vár, de nem történik semmi. Nem lőnek többet. A Hirson-közből egy raj katona fut elő, egy Maxim-géppuskát húznak. Gyors futással eltűnnek a keményítőgyár sarka mögött. S utánuk jönnek sokan, nagyon sokan a falak védelmében. Akkor már tudtunk oroszul köszönni: „Zdrasztvujtye, molodci!“ Mindenki mosolyog. * * * Nem mondta senki, hogy vége a szenvedésnek, de éreztük! Mehetünk vissza az otthonainkba. Nagyapáék mosolyogva fogadnak, nem esett semmi bajuk. Boldogok vagyunk. Még aznap a kertben ásni kezdtünk nagyapával. Az asszonyok takarítottak. Az utcák benépesedtek. Az emberek hazaköltöztek a bunkerokból. Mindenki tudott valami újságot: ki halt meg, ki sebesült meg, ki élte át a háborút, ki hová menekült... Egyszerre szúrtuk ásónkat a földbe: én és a nagyapám. És egymásra néztünk. Láttam a szeméből, hogy boldog. VÉRCSE MIKLÓS Töredékek egy 15 éves fiú naplójából FOTÖ: PRANDL SÁNDOR ♦ I 4
