A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-21 / 12. szám
1 V V tavaly novemberben a szeparatisták állal zitott zavargások leverésére közösen léptek fel portugál hadsereg és az MPLA katonái CABINDA lesz az afrikai Kuvait? A * * kőolaj a közigazgatásilag Angolához tartozó, de Brazaville- Kongó testébe beékelődő Cabinda legfőbb természeti kincse; a nem egészen három évvel ezelőtt itt feltárt olajmezőket az utóbbi években felfedezett leggazdagabb olajforrásoknak tartják. Az Atlanti-óceán homokpadján Cabinda partjaitól mintegy tíz kilométerre épült nyolc szivattyútorony' már most annyi jövedelmet biztosít Angolának, mint minden más nyersanyag és késztermék kivitele összesen. Az olajárak világpiaci árának emelkedése következtében az ország olajkivitellel szerzett devizabevételei a múlt év ■lső felében kétszer annyit tettek ki, mint az egész 1973-as esztendőben. Hozzávetőleges becslések szerint Angolának 1974^ben összesen 400 millió dollár haszna volt az olajüzletböl. A cabindai kőolaj azonban az utóbbi időben erős nacionalista kampány tárgya lett: a helybeli lakosság el akar szakadni Angolától. A szeparatisták tevékenysége különösen felerősödött azóta, hogy az idén január 15-én a portugál kormány és az angolai, felszabadítási mozgalmak képviselői között megállapodás született, amelynek értelmében Angolában ideiglenes kormány alakul és a volt gyarmat 1975. november 11-én elnyeri teljes függetlenségét. A Cabindai Enklave Felszabadítási Frontjának (FLF.C) képviselői kijelentették, hogy a tartomány kerek 800 ezer lakosa nem kíván osztozkodni Angola nyolcmillió lakosával az olajjövedelmeken, s a területet valamiféle afrikai Kuvaittá akarják fejleszteni. Az FLEC vezetői mögött, akárcsak a múltban a katangai és biafrai szeparatisták oldalán, nyugati monopóliumok állnak Konkrétan az amerikai érdekeltségű Gulf Oil of Cabinda olajtársaság, amely itt tízmillió tonna olajat termel évente. A társaság vezetőinek érthetőén érdeke, hogy ez a mindössze hétezer négyzetkilométer nagyságú terület ne legyen része egy független és szuverén afrikai országnak, hanem bábrendszer létrehozására törekszenek, amely készségesen teljesítené utasításaikat. Ezek a monopolista körök azzal számolnak, hogy a „független“ Cabinda általuk hatalomra juttatott és támogatott államelnökével vagv miniszterelnökével könnyebben boldogulnának, mint az angoiai ’ felszabadítási mozgalmak vezetőivel. Ezért támogatják anyagilag is kiadósán a Cabindai Enkláve Felszabadítási Frontját, az FLEC-t. Az angolai hazafiak tudatában vannak ezeknek a tényeknek. A tavaly novemberi zavargások után, amelyek folyamán szeparatisták hajtóvadászatot indítottak az angoléból származó afrikaiak ellen s amelyeket közösen vertek le portugál katonák az MPLA — Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom — harcosaival, az FLEC szervezetet törvényen kívül helyezték. Január elején a kenyai Mombaszában találkoztak a három legjelentősebb angolai felszabadítási mozgalom képviselői. A tárgyalásokról kiadott záróközleményben ismét hangsúlyozták, hogy Cabinda Angolának elválaszthatatlan része. Ugyancsak hangsúlyozták ezhr~-a tényt a portugál kormány képviselőivel nemrég folytatott tárgyalásokon is. (hkr) Cabinda városa, az azonos nevű angolai enkláve közigazgatási központja. A Brazaville-Kongó területébe beékelődő enklávét egy negyven kilométeres korridor választja el Angolától eg; elfelejt# A Kelet — Orient — olyan közös fogalom, hogy a legtöbb ázsiai or- Slágot ide lehet sorolni. Földrajztudósok nyilván meg tudják különböztetni, Hogy mely országok tartoznak ide és melyek nem. De aligha lesz ellenvetésük, ha mi Törökországot is ide soroljuk, noha köztudott, hogy „egyik lábával" az európai földrészen áll. Törökország történelme igen gazdag és mozgalmas. A jelenlegi Törökország területén i. e. 2000-től a hettiták, 1200-tól görögök, 546-tól perzsák uralkodtak, majd 334 és 133 között hellenista államok voltak, amelyek 133-tól Asia néven a római birodalomhoz tartoztak. Időszámításunk szerint 324-ben Konstantin római császár a birodalom székhelyét a később Konstantinápolynak, majd Isztambulnak nevezett Bizáncba tette át, s ez a város 395-ben a keletrómai birodalom központja lett. A szeldzsuk-török törzsek 1071-ben a kisázsiai Konyában szultánságot alapítottak. 1345-ben a törökök átlépték a Dardanellákot és megjelentek Európában. 1453-ban II. Mohamed elfogadta Konstantinápolyt és Stambul néven az oszmán birodalom fővárosává tette. Törökország a 16. században érte el hatalma tetőpontját: hozzá tartozott Magyarország jelentős része, Szíria, Egyiptom, Algéria, Hedzsász, az egész Balkán, Besszarábia; területe a Perzsa-öböltől Lengyelországig, a Kaspi-tengertől és Ukrajnától Algériáig és Szudánig terjedt. A 19. században sorra zsugorodott a szultán birodalma. Az első világháborúban pedig Törökország elvesztette Szíriát, Palesztinát, Mezopotámiát és arábiai birtokait, sőt 1920 augusztusában a sévres-i békeszerződésben az ország területét Kisázsiára akarták korlátozni. Musztafa Kemál pasa irányításával azonban a törökök kiűzték az ország területéről az antant által támogatott görög intervenciósokat. Az 1923. július 24-i lausanne-i békeszerződés biztosította az ország önállóságát, három hónappal később pedig kikiáltották a török köztársaságot, amelynek első elnöke Atatürk (Törökök Atyja) néven Musztafa Kemál lett. A régi dicsőség már régen a múlté, s a jelen egyáltalán nem rózsás. Törökország súlyos politikai és gazdasági problémákkal küzd. A Kemál Ata-
