A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-21 / 12. szám
Mabji, 1. Erzerumnak egykor 65 mecsetje volt, de ma már csak húsz ép közülük 2. Erzerum —* még nem tűntek el teljesen a legutóbbi földrengés nyomai 3. Utcai árusok Erzerumban 4. Izak pasa palotája 5. Birkavósár Dogubajezitban — háttérben a hóföldte Ararát 6. Kelet-Anatóliában még mindig az öszvér és a ló a fő közlekedési eszköz — ezek nemigen növelik a benzinkutak forgalmát türk által bevezetett korszakalkotó reformok s az azóta végrehajtott gazdaságfejlesztés ellenére Törökország a kevéssé fejlett országok közé tartozik. Az ötéves tervek (1973-tól már a harmadik végrehajtása folyik) ugyan fokozott iparosítást írnak elő, de a fejlődés az éles külföldi konkurrencia s a bőségesen előforduló ásványi kincsek egyelőre fejletlen bányászása következtében csak igen lassan halad előre, s a fejlődést a felfokozott katonai kiadások is gátolják. A lakosság 72 százaléka a mezőgazdaságból él; az ország területének 34 százalékán folyik szántóföldi gazdálkodás, illetve gyümölcs-, szőlő- és olajbogyó-termelés. A felnőtt lakosság 60 százaléka Írástudatlan. Az egy főre eső évi jövedelem 360 dollárt tesz ki, s az aránytalanság itt még nagyobb, mint a legtöbb tökésországban: a lakosság egyötöde sajátítja ki a nemzeti jövedelem 60 százalékát, míg a legszegényebb egyötödnek nem egészen három százalék marad. A különbség az ország nyugati és keleti területei között egyenesen elképzelhetetlen. A legrosszabb helyzetben Kelet-Anatólia van, az egykori erzerumi vilajet, amely az ország legkeletibb részén, a szovjet, iraki és iráni határon fekszik. Az Anatóliai-fennsikot magasabb hegyláncok határolják, amelyeknek nagy része a tengerparttal párhuzamosan húzódik és igy elzárja a belső fennsíkot a csapadékot hozó tengeri szelektől. Elzártsága miatt éghajlata szélsőségesen kontinentális, száraz. Belső hegyvonulatok medencékre bontják. A kiszáradt, köves, sztyeppés vagy félsivatagos területeken jelentősebb mezőgazdaság nem tudott kialakulni, mindenütt öntözésre van szükség, ezért a lakosság nagy része juh- és kecsketenyésztésből él. Kelet-Anatólia központja Erzerum. A város igen régi, valaha jelentős kereskedelmi központ volt a Perzsiából Európába vezető karavánút mentén. Azelőtt virágzó volt a szönyegszövés és a bőrgyártás is, most inkább húsfeldolgozó és cukoripara jelentős. Az újabb időkből arról ismert, hogy Kemál Atatürk, a török köztársaság megalapítója, 1919 júliusában itt tartotta meg azt a kongresszust, amely megfogalmazta a függetlenségi harc alapelveit. Valaha fontos stratégiai pontja, erődítménye volt az oszmán birodalomnak a Perzsiából Törökországba vezető út mentén (jelenleg itt halad át az Ankarából az örményországi Tbiliszibe, vagyis a Szovjetunióba vezető ún. Anatóliai vasút), de a birodalom széthullásával egyre inkább vesztett jelentőségéből s egy vidéki kisváros szintjére süllyedt. Amit megkíméltek a gyakori háborúk, azt elpusztították a Kelet-Anatóliát gyakorta sújtó földrengések. A város nevezetességeit, történelmi emlékeit két óra alatt végig lehet nézni, a városközponttal és a piaccal együtt. Az utak sárosak. Míg Nyugat- Anatóliában már beköszöntött a tavasz, itt, az 1950 méter tengerszint feletti magasságban fekvő Orményfennsíkon híre-hamva sincs. A „bennszülötteket" azonban mit sem zavarja a hideg, vidáman üzletelnek az utcákon, tereken lépten-nyomon található pultokon, kocsikon kirakott mindenféle áruval, főképp mezőgazdasági termékekkel. Iránba vezető utunk következő állomása Dogubajezit volt, ez a kis határvároska szerény agyagkunyhókkal s legfeljebb egyemeletes házakkal. Innen jól látni az Ararát — törökül Agri Dag — örök hóval borított, 5165 méter magas nagyobbik eljegesedett kúpját, ahol a Biblia szerint Noé kikötött bárkájával az özönvíz után. Másnap elindultunk, hogy megnézzük Izak pasa palotáját, amely az itteniek szerint nem messze van a várostól, mintegy három kilométernyire, mondták. De már hetet is megtettünk, s még mindig sehol semmi. Már éppen vissza akartunk fordulni, amikor a délutáni nap fénye áttörve a felhőkön, csodás ragyogással árasztotta el az előttünk hirtelen felbukkanó gyönyörű épületet és a hozzá tartozó karcsú minaretet. A palota nagyszerű szintézise a szeldzsuk és az otomán épitöművészetnek. A 17. század első felében kezdték építeni, de csak mintegy száz évvel később fejezték be. Megcsodáltuk az erős falakkal körülvett épületegyüttes szépségét (be nem jutottunk, mert zárva volt). Megcsodáltuk régi idők e néma tanúját, amikor Kelet-Anatólia még virágzó tartomány volt, nem úgy, mint ma, amikor Törökország legszegényebb és legelmaradottabb területei közé tartozik. Z. THOMA A szerző felvételei
