A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-10 / 2. szám
Olvasóink a felszabadulásról Szomorú találkozás ... Akik emlékeznek, és őrzik majd az emlékeket Az iskola régi épületszárnyában hadikórház volt Amikor kilépett, a gépkocsiból, az iskola kapubejáratán akadt meg a szeme. A kapu új, de talán a régi is itt volt, és erre vitték az ő halálra sebzett Koljácskáját... A Nová Dedina-i (garamújfalusi) általános iskola udvarán összesereglett gyermekek zsivajának hallatára eleredtek könnyei és csak folytak, szüntelenül, feltartóztathatatlanul. Felpattant sebből buzog így a vér. Dániel Báláz, az iskola igazgatója karolt bele Matrena Fjodorovna Norba, és segített megtenni neki azt a rövid utat, amely az iskola főbejáratához vezetett. Matrena Fjodorovna láttán a gyermekek elcsitultak. Valamennyien fiára, Nyikoláj Ivanovics Norra gondoltunk, aki 19 éves korában, miután részt vett a Vörös Hadsereg főhadnagyaként, Bukarest és Budapest felszabadításában, itt esett el a Garam menti harcokban több bajtársával. Itt az iskolában a forradalmi hagyományok szobájában őrzik kegyelettel Matrena Fjodorovna fiának fényképét, mert ott, az iskola falai között, az egykori hadikórházban halt meg Koljácska. A gyermekek virággal, verssel köszöntötték Matrena Fjodorovnát, aki elmondotta, milyen tanuló, milyen katona volt Kolja. Bob Józsi bácsiékhoz Stefan Kompan hnbelnök és Stefan Minár agrármérnök, a helyi efsz elnöke is elkísérte Matrena Fjodorovnát. A ház kapujában Anton Böb, — az egykori Tonko gyerek — most 32 éves, kétgyermekes családapa fogadta az ismerős vendéget, aki tíz évvel ezcán, sajnálja hogy félbeszakította Rózi néni visszaemlékezését. — Mondják csak, mi történt még — kérlelte a háziakat. Bőb Józsi bácsi és Rózi néni mindent, vagy talán kevesebbet mondott el mint tíz évvel ezelőtt. Múlik az idő. Harminc éve történt. Az ember sokat felejt... Igen sokat. De azt, hogy Nyikoláj Ivanovics Nor a szovjet hadsereg főhadnagya, a messzi szibériai Krasznojarszkból Bukarest és Budapest felszabadítása után itt élt közöttük, majd 1945. március 23-án éjjel fasiszta golyótól sebzetten a Garam partját áztatta vérével s másnap reggel 9 órakor a garamújfalusi iskolában berendezett szovjet katonai hadikórházban hunyt ki fiatal, 19 éves életének lobogó lángja hazája népének és mindnyájunk szabadságáért, azt nem feledi el sem a Bőb család, sem a lévai járás népe. Nevét, nemcsak a Stúrovói (párkányi) szovjet katonatemető vöröscsillagos fejfája őrzi, de szívünkben is ott őrizzük bevésve emlékét. Matrena Fjodorovna Nor, a hős anya levelét 1974. nov. 15-én közölte a moszkvai Pravda: Tisztelt szerkesztőség! Kolja fiam 1925-ben született. 1943. február 14-től a szovjet hadsereg gárdahadnagyaként harcolt a Dnyeper partján, a Kárpátokban, Romániában, Magyarországon és Csehszlovákiában a Garam partján, ahol súlyosan megsebesült. A nová dedinai szovjet hadikórházban, amely a község iskolájában kapott helyet, halt meg A Garam partján hullatta vérét előtt már járt Böbéknél. Az új porta felé tessékelte az érkezőket. A régi házból Bőb Józsi bácsi lépett ki otthonosan, ingujjban. Összeölelkezett Matrena Fjodorovnával. A veterán harcos, az öreg felkelő, nem szégyellte a könnyeit. Nyikorog az öreg konyha ajtaja, amint Józsi bácsi kitárja. Beinvitálnak a szobába. Józsi bácsi az ágyra mutat. Matrena Fjodorovna tudja. Ott aludt, azon az ágyon. A tükör alatt levő asztalon Kolja fényképe. Tíz évvel ezelőtt kapták ajándékba Böbék. Bekeretezték. Megőrizték. Jó volt a szobában. Megtapogatta az ágyat. Jó puha ágya volt... Az udvaron át a fiatalok portája felé igyekszünk. Matrena Fjodorovna az istállót keresi. Az istállót átalakították. — Persze, hogyan is illene ebbe a takaros felújított udvarba — mondja szinte magának, aztán megkérdezi Józsi bácsitól, milyen lova volt a fiának? — Nyugtalan vérű, fekete táltos volt. — Táltos. Tíz évvel ezelőtt is így mondta: Táltos. Addig ő mindig csak mesében hallott táltosokról. Nos az ő fiának... Eleredtek a könnyei. Kolja. Ma újra iskola van az épületben, amely fiam, Nyikoláj Ivanovics Nor nevét viseli. 1974-ben dr. Stefan Uhnák elvtárs, az SZLKP levicei járási bizottságának vezető titkára meghívott a Szlovák Nemzeti Felkelés 30. évfordulója alakalmából rendezett ünnepségre. A lévai főtéren, ahol a szovjet katonák hősi emlékműve áll, nagy ünnepély volt. Uhnák elvtárs ünnepi beszédében őszinte hálával emlékezett meg a szovjet hadsereg katonáiról, akik felszabadították a várost a fasiszta elnyomás alól. Hallom, amint mondja: „A többi szovjet katonával együtt járásunk és városunk felszabadításában részt vett és hősi halált halt Nyikoláj Ivanovics Nor is, akinek édesanyja hazánkba látogatott, s most itt áll mellettem.“ A többire, hogy mit mondott, már nem emlékszem ... Tisztelt Szerkesztőség! Kérem önöket, üdvözöljék lapuk hasábjain nevemben dr. Stefan Uhnákot, Levice és Stúrovo város lakosait azért, hogy oly szívélyesen fogadtak. Adják át hálás, orosz anyai köszönetemet, amiért kegyelettel gondozzák a szovjet katonák temetőjét. Az új lakás tágas, kényelmes. Az asztalon bor, cigaretta, szőlő, csokoládé, cukorka, ropogósra sült liba, fehér, ízes lágy kenyér, de a szó kell most a legjobban ... Bőb Rózi néni meséli: — Tonko kétéves volt akkor. Kolja, amikor szolgálatból a Garam partjáról visszatért, a konyhában gyílovacskáztatta, hinta-palintáztatta Tonkót. Mi is szerettük Kolját. A ruháját többször kimostam, szeretett tisztán járni. Február elejétől március végéig lakott nálunk. A községházán volt egy nagyobb terem. Ott volt a frontszínház. Egyszer meghívott, hogy menjek megnézni a műsort, ö is fellépett. Énekelt. Szép hangja volt. — A csaknem kétszáz levél között, amit tőle kaptam — mondja Matrena Fjodorovna —, volt olyan is, amelyikben dalszövegeket írt. Ha szomorúak voltak a dalok, a levél utóirata mindig vidám volt. Nehogy véletlenül is rosszra gondoljak. Egy pillanatra elakadt a szó. Láttam az ar-Gépkocsival utaztunk Levicére. Ott Kolja fiam vérével, én könnyeimmel áztattam Csehszlovákia földjét. A járási pártbizottság faliújságáról fiam tekintett rám. Ott volt életrajza is. A Kálnán, a Harci Dicsőség Házában is találkoztam a fényképével. Az iskola, amely nevét viseli, is őrzi felejthetetlen fiam képmását. Amikor elbúcsúztam dr. Stefan Uhnáktól, megajándékozott. „Mivel viszonozhatom a kedvességét?“ — kérdeztem, ön a legdrágábbat, fiát adta nekünk, aki Csehszlovákia felszabadításáért áldozta életét. Ezt soha nem feledjük el. Matrena Fjodorovna, tekintsen mindnyájunkat gyermekeinek“ — mondotta Uhnák elvtárs. Vonatra szálltam. Amikor kinéztem az ablakon, azon tűnődtem, hogy messzi van az én hideg Szibériám Lévától, de a jó emberek barátsága, szívük meleg szeretete oda is elkísér. Otthon is melengetőén körülölel majd. (Matrena Fjodorovna Nor). Povaísky Norbert A szerző felvételei
