A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-01-10 / 2. szám
GÁL SÁNDOR Esik az eső. Tizenöt évvel ezelőtt még a város és az iski között szántóföldek terültek el. Azóta minden beépült, vagy épülőfélben van. Csak a vasút és az iskola kerítése között maradt még egy keskeny sáv termőföld; most ázott kukoricaszárakat csupál a szél rajta. Egykor, ha idáig elértem, mindig valamiféle félelmet éreztem. Talán a készületlen diák félelmét. Most az első érzés a döbbeneté. Szemem keresi a régi parkot, amely körülfogta az iskolát; keresi, de a park nincs sehol. Csak az emléke maradt. Az 1965-ös árvíz lesöpörte a föld színéről, s — lesöpörte négy csodálatos diákévem szépségét-izgalmát is. Csak a kép maradt bennem, az az emlék, az emlékek sora. Az ezüstfenyőké, a hámló kérgti platánoké, a gesztenyéké, a neve» nincs-bokroké, a díszcserjéké, a kaviccsal beszórt utaké, a padoké . . . A padokl Zuhog rájuk az eső. A helyükre, ahol álltak! Most is látok néhányat, de ezek már nem ugyanazok a padok. Idegen iniciálék ékeskednek rajtuk, s idegen emlékek. Álldogálok a régi pork helyén, mint aki valamit elveszített, és hiába keresi. Nincs, huss, elszállt, mint ősszel a fecskék. . . Menj utána, biztatom magamat, menj utána, próbáld visszahozni, próbáld meg... De az eső józan dobolása arra figyelmeztet, hogy az utolsó húsz év az életünk nagyobbik fele, s az időt nem lehet visszafordítani. Mert az időben élők számára az idő az úr. Egy ideig még az új padokat nézem. Az egyiket két nagybetű ékesíti inár. Szinte világítanak az őszi szürkeségben. Úgy Játom, friss, idei bejegyzések. Fordulnék az egykori lakóhelyünk, a „Víszkumnya" felé,-de tekintetem beleakad az új diákotthon szürke falába, nagy ablakaiba. — Hát ez is felépült — szalad ki egy lélegzetre. TIZENÖT ÉVE INDULTAK Aztán tovább fut az emlékezet. Azt ígérték — annak idején — hogy még mi is lakói lehetünk. Nem lettünk. Az 1965-ös katasztrófának kellett végighömpölyögnie fél Csallóközön, hogy felépüljön. A nagy szerencsétlenségek döbbentenek rá bennünket a nagy hiányokra. Ez a diákotthon a nagy hiányok közé tartozott diákkoromban. A „Víszkumnyán" télen befagyott a víz az asztalon és tizenhatan „laktunk" egyetlen szobában... S az iskola ... Egykor milyen hatalmasnak, félelmetesnek tűntl S most, ahogy elnézem, egyszeriben kopottnak, s igen kicsinek látom. Vajon az idő miféle erővel módosítja látásunkat, tudatunkat? Mert ( van, amit felnagyít, s van amit összébb zsugorít. S mégis, ahogy nézem az időben kicsivé lett Alma Mátert, érzem és tudom: szelleme ugyanolyan erővel sugároz ma is, mint amikor a Gaudeámus igiturral útra bocsájtott bennünket. Vinne a kíváncsiság befelé, de még nem mozdulok. Hallgatom az esőt, a csendet. Nézelődöm, keresem a tizenöt-húsz év előtti tárgyakat, de alig találok valamit. Azok az épületek, amelyek akkor körülállták az iskolát, eltűntek, helyükön frissen parkosított-füvesitett tereket látok. S ez a tujabokor-karéj is új itt az iskola előtti betonudvar körül. S lám, kitatarozták a leányinternátust is. Egészen csinos ruhát kapott. Csakhogy mór — ezt később tudtam meg — nem laknak benne lányok. ... Az első osztályba az emeletre jártunk. A másodikba is. A földszint a végzősök kiváltságához tartozott, Rezső bácsi, az osztályfőnökünk Végigjárom a folyosókat. Csend van, folyik a tanítás. Megkeresem a tablónkat, nézem tizenöt év előtti magunkat, s valahogy jókedvem támad a látványtól. Micsoda komoly társaság voltunkl ValóbanI S talán akkor hittük is ezt; hogy már érettek vagyunk az életre. Ettől a póz minden képen. A vidámságot — ha volt — leretusálta arcunkról a fényképezés mesterembere. Minden merev és komoly. Távolba néző szemek — mintha egy egzisztencialista film kimerevített kockái lennének... Megszólal a szünetet jelző csengő. Kinyílnak az ajtók, s a diákok áradata kilódul a folyosóra. Hirtelen rám szakad a húszévnyi különbség. Nem várom meg, hogy becsengessenek. Ahogy kint állok újra az esőben, arra gondolok, hogy tulajdonkép-II. pen már nincs is semmi dolgom itten. Semmi az égvilágon. Az ember megérkezik és elmegy. Ennyi az egész. A kisebb-nagyobb távolságok az érkezés és az indulás közötti gondolatjelek: ettől eddig . . . S ahogy itt állok a felázott betonon, a két távolság közti szünetben, mintha lépések koppanását hallanám, aztán mintha egy kéz nehezedne a vállamra. A Rezső bácsié. Megáll mellettem, s én nézem szikár alakját, enyhén hullámos, hófehér haját, fekete keretű szemüvegét, kemény tekintetét... S mintha a hangját is hallanám: — Gyere, ha ketten megyünk, nem megyünk gyalog. Es elindulunk . . . Ezen a darab úton, az iskolától a szállásunkig, soha nem éreztem benne a tanárt. Ezen a darab úton egyenrangúak voltunk mindannyian. Vitapartnerek. Persze, nem volt könnyű vele vitatkozni. De lehetett. Arany János \)olt a kedvenc költője, meg Petőfi, meg Ady, meg József Attila, meg ... Sorolhatnám egy fél oldalon át. S ahogy ballagok az esőkopogósban, az érkezés és az indulás közötti időben, a halálára gondolok. Vagy egyszerűbben: csak a halálra. Mert amit önmagából továbbadott, az megmaradt, és él. Bennem, bennünk. — Tudd a dolgot, a szavak maguktól jönnek — mondta egyszer dolgozatírás közben. Tudd a dolgot. . . Tudd és tedd, gondolom most hozzá a folytatást. Tudni kell, hogy mit akarunk? és tenni, hogy megvalósuljon. Nemrégiben voltam a sírjánál a komáromi temetőben. A sírkövén ez áll: Fülöp Rudolf. És a név alatt két évszám. S a két évszám között a gondolatjel. Semmi több. Az érkezés és az indulás közötti távolság. Egy főhajtásra ma is megállók a sírnál és halkan mondom a régi szöveget: „Nem készültem, ma sem készültem, Rezső bácsi. ..“ I A Komáromi Mezőgazdasági Műszaki Középiskola Az új diákotthon / »
