A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-03-21 / 12. szám

GÁL SÁNDOR

TIZENÖT ÉVE INDULTAK

Nézek az elmúló napok után: mór lassan egy hónapja, hogy visznek ebben a rideg őszben. És hiába tagadnám, hogy nem érzem az utakat magamban, hiába tagadnám, ott mocorognak a csontjaimban, fáradtság képében. Súlyuk ólomnehezékei csendesítik mozdulataimat, s valahogy még a szóval is takarékosabban bánok.

Pedig a tegnapi tomboló vihar felhői elvonultak, s a kék égen szépen süt a nap. A Csallóköz kitárult, megnőtt a fényben. Most tényleg elhiszem, hogy egykor tündérek lakták ezt a csodálatos szigetet, s hogy a hajukból aranypor hullott, amerre jártak . . .

Követem az egymás után mozduló gondolatok útját, amelyek a mesék és a valóság partjai között mozognak. A valóság azonban mégiscsak erősebb vonzással térit maga felé. Mert valahogy úgy van az, hogy a hétköznapok történetei egyszerűbbek és keményebbek a legendáknál, meséknél.

Lakszakállasra érkezvén a hétköznapokkal kerülök szembe. Ahogy megállók Menyhárt Karcsiék előtt, látom, hogy Karcsi felesége pelenkákat tereget. Huszadik századi Tündér Ilona ... A hófehér, nedves pelenkák mögül int, hogy csak menjek be, Karcsi otthon van.

Karcsi a napokban szerelt le, öt hétig katona volt, mivel a főhadnagysógig vitte a ranglétrán. A heverőn alszik.

— Léha élet — mondja, amikor felébresztem. A szeme valahogy nem akar kinyílni. — Te vagy az oka — mondja tovább —, ha délelőtt jössz, nem estem volna bele egy születésnapi ünnepségbe. Na, de remélem erről hallgatni fogsz.

Nem ígérem meg, s meg se tartom.

Iszik egy korty vizet.

— Brr ... — mondja — nem ízlik. — Majd így folytatja: — Tollason a dédapámnak a Kisdunán vízimalma volt, amit az unokái örököltek. Mi gyerekek oda jártunk csónakázni. Egyszer kiborítottak, és majdnem belefulladtam a Kisdunába. De nagy nehezen sikerült kiúsznom. Azóta se szeretem a vizet.. .

Fürge, szőke kisgyerek nyitja ránk az ajtót. Karcsi fia, kis Karcsi.

— Mi volt az oviban? — kérdi tőle az apja.

— Jó volt — mondja a gyerek, kettévágva minden további kérdés útját.

Karcsi hatvankilencben nősült meg, s azóta él Lakszakállason. A felesége ide való. Karcsi a szövetkezet zootechnikusa.

— Nászuton a Szovjetunióban voltunk — mondja.

— A fiú onnan való?

— Nem — mondja nevetve.

A kislányuk nemrégen született, Mirtlld a neve.

— Hogy jutott az eszedbe ilyen neve adni a lányodnak?

— Azt a feleségemtől kérdezd. Ebben ő a ludas.

Az osztályban Karcsi volt a legfiatalabb. S mivel ketten voltak Menyhártok, ő lett a Kismenyus, Jancsi pedig a Nagymenyus. Abban az időben alacsony, vékony fiú volt. A magassága azóta se nagyon

hogy csak akkor, ha az öreg kihívott felelni.

— Az bizony lehet.

Az olajkályhában ég a tűz. A kis Karcsi az esti mesét nézi a tévében. Előttünk a* asztalon egy üveg kékfrankos. Kínt csendes, októbervégi falusi este köszönt rá az emberekre. A Csallóköz felett három hét óta először látni csillagokat. A háromnapos vad vihar után ez olyan csoda, amire gondolni se mertem. Felszedelőzködünk és elindulunk felfedezni az estéli Lakszakállast, Karcsi új pátriáját, ahova Tallósról ke-Károly a hizlaldában

változott, de a szél már nehezen tudná megmozdítani. Mit a szél! Orkán se bírna vele.

Komárom felé sodródik a beszélgetés fonala.

— Az iskola? Ott lettem ember — mondja.

— Nem túlzol egy kicsit?

— Nem. Komárom volt az a hely, ahol megtanultam az önállóságot. Ez segített át sok mindenen. Példul a katonaságon is.

Ránk esteledett. Soroljuk, hogy hol, mikor és mi történt.

— A Rezső bácsi nem volt velem kibékülve. Te úgy beszélsz, mondta, mint az egyszeri ember, akit elküldték cigarettáért. Azt mondja: kérek cigarettákat. Erre a trafikos: Hányákat? Egyeket.. . Tényleg így beszéltem?

— Nem emlékszem rá. Lehet,

rült a felesége révén, hat évvel ezelőtt.

Ballagunk. Az utca mindkét oldalán épülőfélben levő házak. A csupasz falak mellett állványok. A holdfényben olyannak tűnik a kép, mintha egy régi erődítmény romjai volnának előttünk, Az italbolthoz érünk. Az ajtó nyitva, kihull a fény a hidegségre. Bent sört, pálinkát isznak az emberek. Csak egy percre állunk meg.

— Reggelre fagy lesz — mondom.

— Láttam én már olyat — vitatkozik Karcsi —, hogy este csillagok voltak, s reggelre esett.

Jólesik a séta a csillagok hideg fénye alatt, de azért a meleg szobában ilyenkor már kellemesebb. Ennek ellenére körbejárjuk az egész falut. Mikor hazaérünk, a négyéves Karcsika keveredik közénk.

— Te még nem alszol? — kérdi tőle az apja.

— Még nem. Nézd — mutat valamit a kezében —, egy dugó. Egy igazi dugó.

Aztán elém áll.

— Mesélsz? — kérdi.

Elmondom neki az Iciri-piciri aszszonykát. Jön az anyuka, s a mese végén vinné el a gyereket. De ő kézzel-lábbal tiltakozik. S hogyan! Nem is megy. Kell a mese újra.

Reggelre megjött az első fagy. A diófán fázósan ülnek a vadgalambok. Az udvar sarkában fehér kacsahad tipeg. Nem érzik a hideget. Az ólak kátránypapírral fedett tetején fehéren csillog a dér.

— Megfagytak a virágok?

— Talán nem.

Karcsi anyósa a kertet járja, nézegeti a fehér fejű krizantémokat, nem esett-e bajuk a'hideg éjszakában.

A falu felett csend van. A szél a háromnapos vihar után elült. Levél se moccan. Igaz, nincs is már nagyon minek moccannia.

Mi pedig elindulunk Karcsival, ki a telepre, mert a hétköznapokból van több, s nem az ünnepekből. Közben vég nélkül tolakodnak elő az emlékek. Taposunk a sárban, őszi latyakban az istállók között, ahol a látszólagos rendetlenségben mégiscsak van valami rend, valami belső ritmus, amely mindent előbbre mozdít. Távolról a kép: csendéletnek tűnő mozdulatlanság. De ez csak látszat. A felszín alatt ott lüktet a mindennapok munkája, az, amit tulajdonképpen nem is lehet elmondani, csak érzékelni lehet. S úgy érzem ezen a tiszta, hideg reggelen, hogy csak ez az érdekes, csak ez a fontos ... A hétköznapok ritmusa, amely előre visz. Tegnapból a mába, mából a holnapba.

Karcsi számokat, adatokat sorol, amelyek a gazdaságra, a termelésre vonatkoznak. Hogy miből menynyit termelnek, hogy milyen a súlygyarapodás és a tejhozam ... Az adatok okos gazdálkodásról adnak számot. Egymás mellé állnak a dolgok. Kiegészül a kép. A táj, az ember, a munka, összefonódik . . .

— Nos, milyennek találod ezt a világot? — kérdi Karcsi, amikor az irodában leülünk melegedni.

— Elfogadhatónak . . .

— Én is. Pedig az az igazság, hogy én nem zootechnikus, hanem finommechanikus akartam lenni. Most, tizenöt év után azonban jól érzem magamat a bőrömben. Csak így jöjjön a következő tizenöt is. Persze — teszi hozzá — probléma, gond mindig akad. De hol’ nincs pohárcsörgés, mondd?!

Hol nincs? . . .

»5