A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-03-14 / 11. szám

ötszáz évvel ezelőtt, 1475. már­cius 6-án született Michelangelo Buonarroti, a zseniális szobrász, fes­tő és építész, az olasz reneszánsz kimagasló mestere. Michelangelo költészettel is fog­lalkozott. Költőként is nemzete és kora nagyjai közé tartozik. Szonett­jeiben, madrigáljaiban az olasz köl­tészet hagyományos formái új, mély tartalmat nyernek, sokszor megren­­dítően tükrözik Michelangelo gon­dolat- és érzésvilágát. Tizenhárom éves korában felvé­tette magát Ghirlandajo firenzei festő műhelyébe, de csakhamar ott­hagyta őt és átment a Medici­­kertben munkálkodó Bertoldo szob­rászhoz, aki őre volt Lorenzo de Medici szép antik szoborgyűjtemé­nyének. Ez a kert lett Michelangelo akadémiája, itt ismerkedett meg a klasszikus szobrászattal. 1492-ig Lo­renzo haláláig itt töltötte ifjúko­rát. Ekkor megszűnt kapcsolata a palotával, visszament szülővárosá­ba, ahol anatómiai tanulmányokkal foglalkozott. Közben, 1494-ben a Mediciek el­len forradalmat szítottak. Miche­langelo a zavarok elől Velencébe, majd Bolognába menekült. Mind a két városban ellátták ugyan mun­kával, de sem az egyikben, sem a másikban nem találta helyét. 1496 előtt visszahozta a honvágy Firen­zébe, majd Rómába került. Itt ké­szítette el első monumentális re­mekművű szoborcsoportját, a Pietät. Ekkor huszonnégy éves volt. Miche­langelo a Pietá-val és később ké­szített Dávid szobrával Olaszország legnagyobb reneszánsz mestereinek soréba került. 1500 körül páratlan esemény tör­tént'Firenzében, ahol ez idő tájt a világ legnagyobb művészei talál­koztak: 1500-ban Leonardo da Vinci telepedett le újra Firenzében, a kö­vetkező évben Michelangelo, 1504- ben pedig Raffaello. Michelangelo azonban nem szívlelhette sem Leo­­nardot, sem Raffaellót. Nem is ala­kult ki köztük semmiféle pályatár­si viszony, kivéve egy esetet, ami­kor 1504-ben freskófestésben ver­senyre kelt Leonardóval. A versenyt Michelangelo nyerte meg. Leonardo 1506-ban már el is hagyta Firen­zét és két év múlva Raffaello is követte őt. A Dávid óriási szobra és a Piéta hamar jó hírt szerzett a fiatal szob­rásznak. Most már felfigyelt rá Itá­lia leghatalmasabb monarchiája, Róma is. Annyira, hogy II. Gyula pápa 1505-ben Rómába hívta a ?0 éves Michelangelót. II. Gyula pápa felismerte Michelangelóban a neki való embert. Jellemüknek több vo­nása is közös volt. Mindkettőjük­ben nagy volt a becsvágy. Mindket­ten az erő és akarat emberei, a mo­numentális nagyság szomjazói vol­tak. Mindjárt az első közös tervük hallatlan méretű volt: a pápa óriás síremléke. Ezt a Szent Péter temp­lom kupolája alá szánták, és ha el­készült volna, ez lett volna a vi­lág legnagyobb méretű, legnagyobb szabású keresztény síremléke. Egész sor hatalmas szobor díszítette vol­na az építészeti részt. Michelangelo hévvel fogott a me­rész terv megvalósításához. Fél év­nél hosszabb időre Carrara már­­ványhegyeinek tövébe vonult, ma­ga szemelgette ki, maga nagyolta ki a hatalmas márványtömböket, ma­ga ügyelt Rómába szállításukra, maga rakatta ki a Péter-templom előtti nagy térre. Ott tornyosult a hatalmas márványtömeg, amelyben Michelangelo képzeletének monu­mentális alakjai szunnyadtak. Ekkor rossz hír érte a mestert: II. Gyula pápa hirtelenül elejtette a nagy tervet. Az emlékmű további sorsa szomorú. A következő évtize­dekben fokról-fokra lefaragták a nagy tervről hol ezt, hol azt a részt. Negyven éven át húzódott II. Gyu­la pápa síremlékének ügye, negy­ven év izgalmait és elkeseredését kellett a mesternek végigszenved­nie. Harmincéves volt, amikor eh­hez a munkához fogott, hetvenéves lett, amikor töredékét felavatták. És mégis e csonka síremlékhez zarándokol mindenki, aki Rómába látogat, mert a síremlék egyik szob­ra Michelangelo művészetének egyik remeke: a márvány Mózes. Michelangelo életét kezdettől fog­va balsors és tragédia kísérte. Tes­ti fogyatékossága miatti elkesere­dése fokozatosan zorddá, zárkózottá változtatta. A szép utáni természe­tes vágya és szabadságszeretete csakhamar az antik művészet esz­ményített hősei felé irányította ér­deklődését. Legtöbb művében az erőteljes, szép embert mintázta. So­sem ábrázolt tájat vagy más élő­lényt, mint embert. Az embert pe­dig többnyire meztelenül örökíti meg. .1508-ban II. Gyula pápa, mintegy kárpótlásul a csökevénnyé lett sír­emlékért, azzal a megbízással lepte meg Michelangelót, hogy Sixtus pá­pa régi vatikáni házi kápolnájának mennyezetét freskósorozattal éke­sítse. Ez a megbízás sehogy sem volt a mester kedvére, hosszas és heves véleménycserére vezetett kettőjük közt. Két kemény akarat ütközött itt össze, és egyik sem akart enged­ni. Michelangelo váltig erősítgette, hogy ő szobrász, mégpedig elsősor­ban márványfaragó és nem festő, s ha gyermekkorában tanult is feste­ni, ez nem jelent sokat, mert alig gyakorolta, freskót meg éppen nem festett sohasem. De Gyula pápa nem volt az az ember, akit el lehe­tett téríteni akaratától. A hatalmas tusa úgy végződött, hogy végül a két fél engedett, persze nem egy­forma mértékben. Gyula pápa bele­­egyezett^ abba, hogy a művész "fes­sen oda azt amit akar, Michelan­gelo pedig — duzzogva bár — be­lenyugodott, hogy kifesti a meny­­nyezetet. Ebből a kiegyezésből szü­letett meg a művészeti dekoráció­nak egyik legcsodálatosabb remeke. II. Gyula pápa síremlékének alak­jai keltek életre a boltozaton. A Sixtusi-kápolna, amely most néhány évig műhelyévé lett Miche­langelo művészi munkálkodásának, igen nagy, építészetileg közömbös, dísztelen belsőség — szinte hom­bár —, amelynek mennyezete szo­katlanul magas tükörboltozat. En­nek a tükörboltozatnak terjedelmes, sík mezejére festette a mester ha­talmas bibliai képsorát. Négy és fél év alatt festette meg a világ legnagyobb mennyezetképét, amely minden műve között a leg­nagyobb dicsőséget szerezte neki. Így született meg és fejeződött be a világ egyik legcsodálatosabb re­mekműve. Huszonkét évvel később, ugyanezen kápolnában született a mester ecsetje alatt a világ legna­gyobb oltárképe: az Utolsó ítélet. A mester 1541-ben fejezte be az Utolsó ítéletet. Hat évvel később ér­zékeny csapás érte: meghalt Vitto­­ria Colonna, a híres költőnő, Mi­chelangelo művészetének rajongója, a mester gyöngéd lelkű, nemes ba­rátnője. Vittoria volt az egyetlen élőlény, akihez Michelangelót za­vartalan, verőfényes, tiszta érzel­mek kötötték. Tizenkét év múlva, 1564. február 18-án, 89 éves korában maga is kö­vette. Michelangelo emberi erőt meghaladó elképzeléseinek csak egy részét valósíthatta meg, de ez is elég volt ahhoz, hogy a művészet világtörténetének legnagyobbjai kö­zött kapjon helyet. rp. ÚJ KÖNYVEK Kertész Erzsébet: CSIPKEBOLT BRÜSSZELBEN Jósika Miklósné Podmaniczky Júlia nyolc esztendőt várt bízó türelemmel, míg szerelmével, a kor legünnepel­­tebb írójával egybekelhetett. Házassá­guk boldog derűjét hamarosan a for­radalom, a szabadságharc és a bujdo­­sás viharos eseményei kavarták fel, majd az emigráció nehéz esztendei következtek. Jósika Júlia bátran és boldogan támogatta férjét politikai szereplésében, s a számkivetettség évei alatt nemcsak a lelket tartotta a csalódott és közönségétől megfosz­tott íróban, hanem kenyérkereső fog­lalkozást is vállalt, és brüsszeli bol­tosasszonyként is remekül megállta helyét. Az ő derűs, talpraesett, gyen­géd és áldozatos alakjának állít em­léket Kertész Erzsébet új regénye, melyben a kor más kiemelkedő sze­mélyiségei — Wesselényi, Pulszky, Jókainé, Kossuth Zsuzsa — is fontos szerepet játszanak. Csák Gyula: A TOLVAJ ÉS A BlRAK Novellákat és egy drámát talál e kö­tetben az olvasó. Ez az első olyan kötetem, amelyben szétszórtan meg­jelent novelláimat gyűjtöttem egybe, noha írói létezésem legkezdetibb ide­jéből fakad a törekvésem, hogy ilyen kötetem jelenjen meg. És talán éppen ebből következik, hogy ez csak most, öt előző könyv után sikerült. Annyira tisztelem ugyanis a novellaműfajt, s olyan kitűnő mesterek szigorú tekin­tete néz rám a papírról, amikor no­vellát írok, hogy sokkal kevesebbszer vállalkoztam rá, mint ösztöneim sze­rint szerettem volna. S a kevés meg­írt műből még kevesebb az, amiről úgy éreztem, hogy kötetben is meg­állhatja a helyét. így került az álta­lam méltatlannak ítélt novellák he­lyébe a dráma, amiről úgy érezem: joggal kaphatott itt teret. Abban a reményben cselekedtem így, hogy egyetért majd velem az ol­vasó a válogatásban és összeállítás­ban. George Sand: MAUPRAT A Mauprat nem csupán George Sand írói pályájának s a romantikus re­génynek talán legmagasabb csúcsát jelzi, hanem egy szenvedélyes élet lassú lecsillapodását, a végleg meglelt szülőföld, a megfékezett ösztönélet, a természet s a távoli forradalom an­nál szebben zengő együttesében, mi­vel mindez spontánul, zene módjára tör fel benne, fokozatosan, dallamo­san, fájdalmasan és kibékítőn, mint a legszebb liszt! muzsika ... A romanti­kus regény varázsát, hangulatát, mu­zsikáját legszebben, legtöretlenebbül a Mauprat-ban találjuk meg — a Mauprat-ban, amely már George Sand életében egyik legnépszerűbb regénye volt, s amely felépítése, cél­zata, egész légköre révén, mondhat­nánk: klasszikus példája műfajá­nak ... Jókai Anna: MINDHALÁLIG Jókai Anna új regényének főhőse író. Két mű születése közötti keserves, kényszerű szünetben, a belső üresség kínzó állapotában vizsgálja életét: a szeszélyes múlt képeiben keresi a ki­alakult jelent. Gizella — az író felesége — orvos, ö a gyakorlati igazságra szavaz. „Egyetlen gyógyító injekcióm többet ér“ — mondja egyik kétségbeesett pillanatában. Harc folyik kettejük kö­zött, egyúttal két szemlélet harca. Mégis összetartoznak, alig van életük egymás nélkül. Az írót körülveszi a hétköznapi va­lóság, hétköznapi ítéleteivel; az iro­dalmi világ sokszor kisszerű szelle­me; a gyanakvás, néha félelem. Már­­már föladja önmagával, írói sorsával, a társadalommal vívott küzdelmét... aztán mégis, mégis. Mindhalálig. ♦ Köt 16

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents