A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-14 / 11. szám
A lengyel lány VLAGYIMIR BOGOMOLOV 1 Akkor még egészen gyerkőc voltam, tejfelesszójú, ábrán* _ dozó és jórészt tapasztalat• lan... Egyhónapi súlyos, támadó harcok után — átgázolva sok-sok erdőn, homokvidéken és mocsáron —, egyhónapi embertelen erőfeszítés és száz halál után, már Lengyelországban, Bialystok közelében, amikor a vérveszteségtől végsőkig elgyengült zászlóaljakban csak néhány harcos maradt, az éj leple alatt váratlanul kivontak bennünket a frontvonalból, hogy az arcvonal mögött kiegészítsék sorainkat, s kipihenjük magunkat. Gépkocsizó lövészzászlóaljunk maradványai így kerültek egy kicsiny és szinte jellegtelen lengyel faluba, Nowy Dwórba. Csak második nap ébredtem föl, egy derűs júliusi reggelen. A nap már magasan járt, a kertben méz és alma illata terjengett, andalító csönd ült mindenen, és mindez olyan szokatlan volt, hogy néhány pillanatig csak nézelődtem, és tanakodtam magamban: mi történt? ... Hova kerültem? ... Tömpe orrú csapatszállító Dodge-ünk valamilyen kertben állt, egy magas, sűrű lombú körtefa alatt, szinte nekitámaszkodva a nagy, takaros parasztház hátsó falának. A platóra terített szénán a fejére húzott sátorlap alatt, mellettem aludt barátom, Viktor Bajkov főhadnagy. Fél hónappal azelőtt még mindketten századparancsnokok voltunk, de miután egy akna telibe találta a parancsnoki harcálláspontot, Vityka átvette a zászlóalj parancsnokságát, én meg törzsparancsnok lettem, illetve, pontosabban, rangidős segédtiszt. Leugrottam a fűbe, és tagjaimat nyújtóztatva jártam egyet a gépkocsi körül. A hátsó keréknek dűlve, a géppisztolyt két kézzel szorítva a földön ült és aludt az őr, egy bepólyált fejű, fiatal rádiós: az utolsó héten már annyira szűkében voltunk embernek, hogy kénytelenek voltunk visszatartani a legtöbb könnyű sebesültet, bár némelyik maga sem akarta elhagyni a zászlóaljat. Elnéztem agyonkínzott, maszatos arcát, elkergettem a kövér legyeket a kötésen átütő, sötét vérfoltról. Olyan mélyen és édesen aludt, hogy nem volt szivem fölébreszteni: a kezem nem állt rá. A plató sarkában egy zsákmányolt pokróc alatt megtaláltam az ételt, amelyet Vityka küldönce készített oda, jó étvággyal megittam egy egész köcsög forral! tejet, egy falás fekete kenyérrel, azután elővettem kenyérzsákomból a viaszosvászonba bugyolált Jeszenylnkötetet, Vityka zsákjából kiemeltem egy fél mosószappant, kerestem egy rést a kerítésen: és kiléptem az utcára. A macskaköves út hosszában kettéosztotta a falut: jobb kéz felé, tőlem nem messze elkanyarodott, bal kéz felé pedig kis fahidat láttam a keskeny patak fölött; arra vettem utamat. A hídról a kristálytiszta vízben jól láttam a napfényben fürdő homokos mederaljat, még az apró kavicsok is látszottak benne; az ezüstpikkelyes halak csillámló rajai gondtalanul úszkáltak, fickándoztak és nyüzsögtek összevissza; egy óriási, fekete rák hosszú csápjait ide-oda mozgatva, vékony vonalat rajzolt a homokba, ahogy átmászott az egyik parttól a másikhoz. Vagy hetven lépéssel lejjebb, háttal a hídnak, derékig vízben állva három katonánk hajladozott, igencsak elmerülve valamilyen foglalatosságba; egyikükben megismertem a zászlóalj kedvencét, a harmonikás Zelenkót, beosztása szerint gránátvetőt, aki csak a dnyeperi harcokban négy ellenséges harckocsit semmisített meg. Halkan néhány szót váltottak egymással, kezükkel a gyökerek között és a part alatt kotorásztak; nyilván rákot vagy halat próbáltak fogni. Fölöttük a fűzfa gallyain kimosott egyenruha száradt. A parton két csajka alatt kis tűz égett; a kiterített köpenyen konzervdobozt, kis fazekakat, kenyeret meg egy rakás uborkát láttam. A katonák annyira belefeledkeztek a halászatba, én pedig ezen a reggelen annyira kívántam az egyedüllétet, hogy nem szólítottam meg őket, hanem az út másik oldalán ereszkedtem le a patakhoz, s elindultam az ösvényen a part mentén. Ragyogó idő volt. Szikrázva tűzött a nap, de nem égetett olyan vadul, mint az egész előző héten. A földből a mézet adó, magas, pompázó virágok és a harmat friss, erős illata szállt; a csöndben ütemesen és vidáman, Irigylésre méltó összhangban tücskök clrpeltek. Gyöngyházfényű, halványkék szitakötők lebegtek a víztükör és a part fölött; megpróbáltam elcsípni egyet, hogy közelebbről szemügyre vegyem, de nem sikerült. Élvezettel szívtam magamba a csodálatos, illatos levegőt, lassan ballagtam a parton, nézelődtem, és örvendeztem mindennek körös-körül. Mekkorát fordulhat az ember életei Szinte el sem tudtam hinni, hogy még néhány nappal ezelőtt a hőségtől, az idegfeszültségtől és a szomjúságtól elcsigázottan géppuskafészekben szorongtam a 114-es magaslaton (jobban lőttem, mint a többiek, s harc közben, amikor tehettem, mindig géppuskát kerestem magamnak), s rövid, szaggatott sorozatokkal kaszáltam a „Feldherrnhalle" SS páncélgránátos hadosztály jól megtermett, válogatott katonáit, akik szökeltve támadtak, és konokul kúsztak főifele a domboldalon. Valahogy nehéz volt elhinni, hogy alig néhány napja, amikor elfogyott a töltényünk, s nem volt már kézigránátunk sem, vagy harminc német betört a magaslaton kiépített árkainkba, s az acélsisakomra sújtó puskatus ütésétől kábulton és megvadulva veszett öldöklést rendeztem a géppuska tartalékcsövével; halálosan kimerülve és lihegve henteregtem a földön egy robusztus SS-szel, aki mindenáron — és meglehetős sikerrel — meg akart fojtani, aztán meg, amikor végeztek vele, egy kezem ügyébe került gyalogsági ásóval vertem szét az egyik lángszórós német fejét. Ez tegnapelőtt volt, de mert egy napot átaludtam, és még alig ment ki az álom a szememből, s mert ezek voltak az utóbbi napok legerősebb benyomásai, úgy éreztem, mintha alig néhány órával ezelőtt ért volna véget az ütközet. Nem tudtam már várni, menet közben kinyitottam a kötetet, és mormolni kezdtem a sorokat, de menten meggondoltam magam: előbb elvégzem kevésbé kellemes, de elkerülhetetlen teendőimet. Egy kis fövenyes partrészen ledobtam csizmámat, gyorsan levetkőztem, és kétszer egymás után gondosan kimostam verejtéktől, portól, puskaolajtól és valakinek a vérétől szurtos gimnasztyorkámat, csizmanadrágomat, földszínűre vált kapcámat meg a nyári sapkát. Jól kicsavartam mindent, és kiteregettem száradni egy mogyoróbokor ágaira, maid leereszkedtem a vízbe, s miután kimostam magam készítette úszónadrágomat, mosakodni kezdtem. Jól beszappanoztam magam, vad élvezettel vakartam körmeimmel a fejemet, sokáig sikáltam és dörzsöltem homokkal egész testemet, amíg ki nem vörösödött, és helyenként karcolások nem mutatkoztak raita. Utoljára három hete mosakodtam tisztességesen, s a víz körülöttem — éppúgy, mint amikor a holmimat mostam — rögtön sötétté, zavarossá vált. Azután úsztam eqyet, lebuktam a víz alá nyitott szemmel, az áttetsző vízben nyomába eredtem a ra|zó apróhalaknak, s a sárgás homokból kagylókat és kavicsokat hoztam föl; a legérdekesebbeket és a legszebbeket kiválogattam, gondoltam, amíg itt leszünk, összeszedek egy kis gyűjteményt. Odahaza, Moszkva környékén, az előszobában egész ládám volt tele mindenféle furcsa alakú kavicsokkal és kagylókkal: gyerek voltam még, amikor szenvedélyes gyűjtő lettem. Hamarosan kimentem a partra, frissnek, könnyűnek éreztem magam, mintha kicseréltek volna. A mogyoróbokor galylyaln megfordítottam a gyorsan száradó holmikat, s végre nyugodt lélekkel elővettem a könyvet. Szerettem a verseket, hacsak egy kis lehetőségem volt is rá, folyton verset olvastam, de Jeszenyint nemrég fedeztem fel magamnak, amikor támadásunk elején Mogiljov külvárosában egy romházban kezembe került ez a kötet; a versek megleptek, és rabul ejtettek. A frontvonalban, ha alkalom adódott, többször elővettem, mohó élvezettel olvasgattam a kis kötetet, s gyakran úgy éreztem, hogy a költő megerősíti saját gondolataimat és vágyaimat: sok versszakát már kívülről tudtam és szavaltam (többnyire magamnak), okkal vagy ok nélkül, De arra még nem volt alkalmam, hogy nyugodt körülmények között teljesen átadjam magam a Jeszenyin-versek élvezetének. Szavalni kezdtem, hol beletekintve a könyvbe, hol emlékezetből: a korai, ifjúkori verseket vettem először: De szép a barázda, a tág mező szelíd és szomorú mosolyai Ott ház búsul, árva, reménykedő, mim roskatag édesanya. ... Oroszország, lágy mosolyú hazám t Neked ontja szivem melegét, tűnő örömöd sugaras dalán ha elámul a tágyfövü rét. A szőkevlzű patak a füzessel benőtt partok között, a lekaszált rét a zöld szénarendekkel és a siheder nyírfákkal a túlsó oldalon, az aranyló rozs, amelynek vége valahol a láthatárral találkozott, s még az égbolt Is derűs kékségével és pehelykönnyű, átlátszóan fodros felhőivel szívbemarkolóan emlékeztetett az ősi Közép-Oroszországra $ főleg arra a Moszkva-környékl falura, amelyben anyám született, és ahol gyermekkorom javát én is töltöttem. S ezért aztán körös-körül minden csodálatosan összecsengett Jeszenyin verseivel, bennük o szülőföld rajongó szeretetével, a mezők és a rétek, az orosz táj és az orosz ember Iránti áhítatos ragaszkodással. Meglttasulva olvastam, helyesebben elmerülten szavaltam, hadonásztam a kezemmel, s kétszer-háromszor elismételtem azt, ami különösen tetszett: ... Elgondoltam sok bölcset-bolondot, eldaloltam balt és örömet: voltam e bús földön mégis boldog, mert szivem kedvére verhetett. Boldog voltam, asszony ült ölemben, hevertem fűben, virág között. A barmot Is öcsémként vezettem, öklöm egyet főbe nem ütött. Ó, milyen pompás, milyen csodálatos! Szavaltam és szavaltam, elfulladva, könnyekig meghatódva és megfeledkezve mindenről. ... Álmodtalak volna, életem f Hogy pejlovon vágtattam a fényben egy tavaszi harsány reggelen ... Megbabonázva, szinte önfeledten szavaltam, s nem is tudom, miért fordultam meg: a hátam mögött két cserje között alacsony, rendkívül csinos, tizenhét év körüli leányka állt, és nézett engem kíváncsian. Nem nevetett, nem, arcán csak kíváncsiság vagy érdeklődés ült, de szemében — zöldeskék, ragyogó, titokzatos szemében —, ahogy én láttam, nevetés bujkált. Fölöttébb zavarba Jöttem, s a leány abban a szempillantásban eltűnt. Egy villanásnyira még láthattam mezítelen, kicsi lábát, izmos, szép alakját a kinőtt, napszítta ruha alatt: még azt Is észrevettem, hogy kosár volt a kezében. Szinte csak felbukkant, és hirtelen, nesztelenül eltűnt, mint a mesebeli látomás. Csodákban nem hiszek, s még az is megfordult a fejemben, hogy a lány elbújt a bozótban. Gyorsan belebújtam a nadrágba — bizonyára mulatságos látvány lehettem, ahogy kopcarongyból összefércelt úszónadrágomban szavaltam —, s végigcserkésztem a bozótost, de nem találtam meg sem a leányt, sem a lába nyomót. (Folytatjuk) 14
