A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-03-07 / 10. szám
TÖBB SZEREPKÖRBEN A topolconyi (tapolcsányi) Béke Bútorgyár helyi üzemének igazgatóhelyettesét arra kértem, választana ki az üzem több száz alkalmazottja közül egy fiatal, családos és a munkahelyén Is jál helytállá női dolgozót, Voltaképpen csak egyetlen kérdésem lenne az Illetőhöz: mondja el az életét, miért dolgozik szívesen ebben az üzemben? Az Igazgatóhelyettes azonnal készséggel Intézkedett. Telefonon kapcsolatba lépett két közvetlen vezető beosztású munkatársával, előadta nekik kérelmem tárgyát, aztán egyhamar megszületett a döntés: Éva Bútorová- Moringová, 30 éves, egygyermekes családanya, több tömegszervezet lelkes tisztségviselője és az üzem többszörösen kitüntetett dolgozója. — Megfelel? — Köszönöm, Éva asszony az üzem konyhabútorműhelyében dolgozik, ahol most főképpen a meggypiros, tükörfényesre lakkozott, a kül- és belföldi piacon egyaránt nagyon keresett Carmen konyhabútort gyártják. Az egyes bútorlapok festés előtti és közben szükséges csiszolását végzi. Az itt dolgozó lányok, asszonyok tréfásan paprikamolomnak vagy olykor pokolnak nevezik a tenyérnyi helyiséget, ahol ez a munka folyik. Mert a csiszolás közben fölröppenő festékszemcsék millióinak tűzpiros színében úszik itt minden. A lámpák sápadtas fénye, a kőpadlá, a zakatoló csiszoló és fényező gépek; az itt szállingózó por utat talál az ember hajába, cipőjébe, a ruhája alá, egyszóval mindenüvé .,. Munka közben, ebben az égő pirosságbon találom Éva asszonyt. Élénk szeme, dús, rövidre nyírt, sötét haja van; pirosas árnyalatokban játszó pulóvert és nadrágot visel. Keze nyomán a szljszerűen forgó dörzspaplrszalag egymás után csiszolja simára a leendő konyhaszekrények most készülő ajtólapjait. Megállás nélkül, gyors ütemben dolgoznak. Ebben az esztendőben kereken negyven százalékkal többet akarnak termelni a Cormen eredetileg tervezett mennyiségénél, ezért hát igencsak meg kell fogni a dolog végét. Az asszonyoknak nemigen jut idejük tereferére. Ezt a riporternek is tudomásul kell vennie. A beszélgetést, Ismerkedést így nem Itt, ebben a fura plrosságban, hanem a szakszervezet üzemi bizottságának egyik helyiségében folytatjuk. Egy zöldposztás asztal mellett ülünk. A fiatalasszony vidám tekintetébe mintha most egy csöppnyi várakozásteli zavar vegyülne, — Mondja el az életét... — Én ,,. — mozdul egyet karcsú teste, még Inkább a széklap szélére helyezkedve. — Mit mesélhetnék róla.., Nem történt velem semmi különös .,. — Mióta dolgozik Itt? — Tíz éve. — és azelőtt? , — Elvégeztem a nyolc általánost, megpróbálkoztam oz egészségügyi szakközépiskolával, ahová azonban helyszűke miatt nem vettek föl. — Ápolónőnek készült? Szinte kislányos fejmozdulattal emeli rám a tekintetét, — Gyermekkori vágyam volt. Bárki is kérdezte tőlem, hogy ml szeretnék lenni, mindenkinek csak azt feleltem: ápolónő... De ma már nem sajnálom, hogy másképp alakult. Nagyon megszerettem a bútorgyárat, jól érzem Itt magam, és egyben megtakarítottam az éjszakai kórházi szolgálatok kényelmetlen Izgalmát. — A családra gondol? Bólint. Pillantása az ablakon túlra szökken. — Különösen azóta, hogy két éve férjhez mentem és időközben született már egy kislányunk Is, tényleg gyakorta Jut eszembe Ilyesmi. Ha esténként otthon lehetünk és a tízhónapos Évikével játszunk, olyankor nagyon boldog vagyok, hogy nem éppen akkor kell éjszakai szolgálatba mennem ,,, Kimondhatatlanul jó érzés, ha oz egésznapi munka után, esténként együtt lehet a család .., PRANDL SÁNDOR (3) ES MICHAL BORSKY (1) felvételei — És a kis Évi is szereti, ha körülveszik őt? — Olyan, akár a csík. Már gügyög, meg tipeg, és van, amire fejingatással válaszolni is tudl... Boldog mondatait nemcsak szavakkal fejezi ki. Szavaihoz mozdulatokat illeszt, vékony keze úszik a levegőben, mintha csak kislányának kézmozdulatait Idézné. * — A szakadatlan mozgást szereti? Vagy a munka puszta örömét? Vagy annak örül, hogy egykori álmai megvalósulása nélkül is teljesnek érzi az életét? Vagy az otthont, az együtt töltött estéket, a közösen szőtt terveket kedveli? Eltűnődik, s közben a haját igazítja, oldalt bele-beleborzol. Aztán csak egyetlen mondatnyi válasz szalad ki a száján. — így, mindezt együttvéve... — mondja félszegen. — Rövid töprengés után, aztán mégis hozzáfűz még egy gondolatot: — Úgy érzem, hogy csak a rendszeres, örömet okozó munka, Illetve a hétköznapok követelte áldozatok és olykor ábrándos tervek révén lehet természetes az ember élete. Áldozatok? Az ő esetében ez a legnagyobb természetességgel vállalt — s végzett — társadalmi munkát jelenti, hiszen amellett, hogy munkahelyén tagja egy nagyon eredményesen dolgozó szocialista brigádnak, egyben több tömegszervezet tisztségviselője is. Dolgozik például az ifjúsági szövetségben, tagja a Nőszövetségnek, a Csehszlovák-Szovjet Barátsági Szövetségnek, de tagja a Faipari, Erdő- és Vízgazdálkodási Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége Szlovákiai Bizottságának Is. Értekezletekre, konferenciákra jár; szabad délutánokat és estéket vagy ného egész szombat, vasárnapokat igénylő kötelezettségek ezek. — Sok-sok elfoglaltsága mellett, jut ideje még ábróndozgatnl is? — Többnyire utazás közben, vonaton, autóbuszon szoktam ábrándozni, vagy pedig ha olykor egyedül vagyok ... — és mire gondol ilyenkor? Ismét félszeg, kislányos mosolyt tükröz a szeme. — Egy fákkal körülvett, virágokkal teliszárt kerttel övezett családi házról, ahol a konyhában meggypiros, tükörfényes szekrénysor, a szobákban pedig a legkorszerűbb bútor lesz. Divatos szekrényfalak és hozzá színes huzatú, kárpitozott ülőgarnitúra. — Hát még miről? Vékony keze ismét egy gyerekes, lebegő mozdulatot ír le a levegőben. — Hogy a most járni, beszélni tanuló Évikének még egy kisöccse is legyen. És akkor a munkámban ás a családban egyaránt teljesnek érzem majd az életemet, B. M. P.
