A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-03-07 / 10. szám

I

GÁL SÁNDOR

Amíg M. tanította at üzemszervezést, nagy mulatság volt minden óra. A- molyan Karinthy-féle „röhög az egész osztály" hangulat uralkodott a tanteremben. M-nek az „ugyebárkéremszépen" volt a szavajárása. Minden hézagot ezzel tömött be. S majdnem minden mondatát ezzel kezdte. Persze, hogy röhögtünk. És számoltuk az ugyebárkéremszépeneket. A rekordra ma is pontosan emlékszem. Negyvenöt perc alatt 148-szor hangzott el. Röviden: ezek voltak azok az órák — harmadikosok voltunk már —, amelyeken mindenki azzal foglalkozott, amihez kedve volt. A mellettem ülő Léka Lali rendszerint Szládek Elvirával szórakozott, Fóthy a leghátsó padban ilyenkor írta meg a leveleit haza, Brúder Juhász Magdival a legfrissebb slágereket gyakorolta, Cservenka Árpi pedig kiment a postáért, s visszatérve nyugodtan, mintha M. ott se volna, szétosztotta a leveleket. Mindebből kiviláglik, hogy M-nek semmilyen tekintélye nem volt előttünk. De hát hogyan is lehetett volna?! Lévén roppant falánk ember, Cservenka egyszer megetetett vele vagy fél liter irtózatosan avas zsírt, amelyet legalább két nyáron át perzselt a nap az ablakban.

— A zsírban pirított hagyma nagyon egészséges — mondta M., amikor Árpi előhorakodott a zsírral az egyik unalmas üzemszervezési órán. — Hozza el. Jó lesz vacsorára.

A két következő napon az üzemszervezés-óra természetesen elmaradt.

— Na látjátok — mondta ekkor Árpi —, ez az igazi szervezés.

M. nem sokáig maradt nálunk. A következő — utolsó — évben már nem ő tanította az üzemszervezést. Valkovics Imre bácsi, aki tovább tanította ezt a tárgyat, igen-igen csodálkozott hiányos ismereteink láttán. De ez már nem tartozik ide.

Ami viszont ide tartozik, az az, és annyi, hogy ha Cservenka Árpira gondolok, valahogy mellette, mint egy árnyék, feldereng M. alakja is, s ettől mindig jókedvem támad. Kopasz fej, rózsás arc, kicsi bajusz, s a bajusz alól előkígyózó ugyebórkéremszépenek...

Ezek a felidézett emlékek visznek a reggeli esőben Hidaskürtre. Itt van találkozásom Cservenka Árpival a szövetkezet állattenyésztési telepén. De mikor oda érek, nincs a megbeszélt helyen.

— Árpi bement a központba — mondja a mázsamester.

A „központban", vagyis a szövetke- . zet irodájában találkozunk.

— Megyünk enni — mondja.

Félreértem az utolsó szót. Enni helyett inni-t hallok.

— Én nem iszom.

— Én se, de éhes vagyok. Még nem reggeliztem.

Tíz óra körül jár az idő. Megyünk a vendéglőbe és reggelizünk. Én már másodszor. Gyula bácsi, a szövetkezet másik zootechnikusa is velünk van. S nemsokára még eggyel megszaporodik a társaság, aminek az a. vége, hogy át kell menni Feketenyékre a nyéki | búcsú „maradványait" megízlelni Medveckiékhez. Mozgalmasan kezdődik a mai nap is, gondolom magamban. Hiába, nagy a szövetkezet, négy falu, ! Hidaskürt, Feketenyék, Vízkelet és Kosut földjeit vonták össze, több mint három ezer hektár az összterület, s így nem találkoznak minden nap még a munkatársak sem. S ha véletlenül összefutnak, mint most is, van éppen elég megbeszélni való. De nem maradunk sokáig, menni kell, vár a mun- ; ka.

Itt folyik a Feketevíz, a Szeli patak, a Dudvág s a Csallóközt északról ölelő Kisduna. Az itteni emberek a FeTIZENÖT ÉVE INDULTAK

ketevíz és a Kisduna közötti területet Szigetnek nevezik. Oda igyekszünk mi is nagy szorgalommal a híres nyéki búcsú maradékaival némileg megerősödve, át az Erecs hídján — megint egy pataki — megnézni azt a birodalmat, ahol az ország legnagyobb lúdtenyészete található, amely Árpi igazgatásával gyarapítja az egyesített szövetkezetét. A törzsállomány 9500 tojólúd és gúnár.

Hogy zuhog az eső, azt már alig merem leírni... Itt amúgy is a vizek földjén járunk, de most olyan ez a táj, mintha elmerülni készülne. Az autó alig jut előbbre az úton. Ezért Árpi nekiirányítja a lucernatáblának, sazon keresztülvágva, nagy nehezen megérkezünk lúdországba. Ezer és ezer lúd hangos gágogása és bűze fogad. Meg egy barátságtalan farkaskutya, amely ázottan feszegeti a nyakára erősített láncot.

A farm tőszomszédságában kotrógépek vájják ki a földből a kavicsot. Növekszik a tó. Halászok fekete múmiákként állnak a kitartó, hosszúszálú esőben. A tó vizén fehér pontok — ludak százai. A farm közepén lakókocsi áll. Benne két asszony. Árpi megbeszéli velük a nap! teendőket.

A lakókocsi körül feneketlen sár, a-Cservenka Árpád

mely egyre növekszik, dagad. A közeli Kisduna ártéri erdei felett ázott varjak lebegnek a szél meg-megújuló rohamaiban.

Ez a táj, ez a folyókkal, patakokkal, erekkel, csatornákkal átszegdelt földdarab Árpi szülőföldje. A szülőföld, amely ád és elvesz. Amely kitölti a napjait. Innen jött Komáromba, s ide tért vissza. S ahogy látom, végleg itt találta meg a maga helyét, a munkáját, önmagát.

Megérkezünk lúdországba

Amíg Árpi az asszonyokkal tanácskozik, Gyula bácsival a kavicsbányából hatalrnai tóvá terebélyesedett víz partján álro^álunk.

— Árpi a világon mindent elintéz — mondja. — Ha Afrikában kellene valamit beszerezni, azt is beszerezné.

Ezt enyhe túlzásnak találom, de a túlzások természetéhez tartozik a bennük rejlő igazság is. A jelen esetben arról van szó, hogy Árpi olyan természetes biztonsággal mozog a környezetében, amely az átlag fölé emeli. Egyszerűbben ezt úgy is mondhatnám, hogy két lábbal áll a földön, s a nehezebbnek tűnő akadályokat is könynyedén átlépi. Sokszor talán a könynyedség könnyelműséggé is változik, de ez a lényegen mit sem változtat. Szeretem nézni, ahogy dolgozik. Ilyenkor benne és körülötte minden mozgásban van. Él. Él minden mozdulatával, minden szavával.

Cselekvő ember,

Az érettségi után a Fajnemesítő Állomáson dolgozott Galóntán, majd Szencen. 1964-ben nősült meg. Néhány évig a feketenyéki szövetkezetben volt zootechnikus. A szövetkezetek egyesítése óta Hidaskürtön, szülőfalujában dolgozik. Galóntán háromszobás szövetkezeti lakásban laknak. Két fia van. Ervin kilenc, Péter nyolc éves.

Késő délután gumicsizmába bújunk, mert a libatömőhöz aligha lehet mostanában másként eljutni.

Sár, sár, sár mindenütt.

A libatömő és a keltető épülete előtt is.

— Az idén — mondja menet közben Árpi — százhúsz ezer naposlibát értékesítettünk. Belga keltetőgépeink vannak. Egyszerre ötvennégyezer tojás fér el bennük. Ebben az évben az átlagos tojáshozam 37,6 darab volt, a naposliba átlagunk pedig 24.

Az eső elállt. Nyugaton izzik az ég alja, vörös a felhők széle. Ilyenkor mondják, hogy holnap szél lesz. Vajon feltámad-e holnap a szél?

A harmadik emeleti szobában köszönt ránk az este. Korán sötétedik. A vénasszonyok nyarát elvitte a napok óta kegyetlen következetességgel zuhogó áradat.

— Két évig az anyósoméknál laktunk — mondja Árpi.

— Hogy jöttél ki vele? — kérdezem tréfálkozva.

— Hű, jobban, mint az anyámmal. Az anyósra és az apósra nincs panasz, csak a — lányukra ...

A konyhában, ahol Erzsi, Árpi felesége a vacsorát készíti, csend van.

— Figyeled? Ezt nem akarja meghallani . ..

— M.-re emlékszel-e még?

— Ugyebárkéremszépen ... Mór hogyne emlékeznék. Azt nem lehet elfelejteni soha. De ha az iskolára, az osztályra gondolok, a tizenöt év eltűnik, csak az a négy év van, amit ott töltöttünk. Minden és mindenki csak úgy él bennem, ahogy akkor. Hogy kiből mi lett, az közömbös a számomra. Vagy nem is közömbös, csak valahogy nem érzékelem a változásokat. Az isi és az osztály úgy van bennem, ahogy akkor volt — fiatalon.

Bozontos szemöldökét összerántja, szemében apró, eleven lángokat vet az emlékezés. Csupa mozgás, csupa elevenség. Mintha nem is hajnalban kelt volna . .. Fáradhatatlan, elnyűhetetlen, cselekvő ember. Él. Minden porcikájával él.

5