A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-28 / 9. szám
GÁL SÁNDOR Egy hét utón végre kisütött a nap. Hideg szél fúj, leveri a fákról azt a kevés lombot is, amit a napokon át zuhogó eső az ágakon hagyott. Pedig még csak október elején járunk. Vagyis a természet ismert rendje szerint kellemes, szőlöérlelő időnek kellene lenni, amelyben a mozdulatok egy kicsit lustábbakká válnak-•• Ehelyett dühöng a szél, csapkodja a fákat, s parancsolja befelé a kintlevőket. S aki teheti, bizony örömmel engedelmeskedik ennek a parancsnak. De van, aki ellene szegül. Szükségből, dacból, vagy éppen csak kedvtelésből. Mi, Ollós Dezsővel az utóbbi oknál fogva fordulunk szembe a széllel, amely most véletlenül nem a Dunáról fúj, hanem valahonnan a Kis-Kárpátok felől. Mondom, kedvtelésből ballagunk végig Opatovsky Sokolecen (Apácaszakállasan), mert Dezső „'kinti ember"; nem nagyon szereti maga körül a falakat. — Felépítettük ezt a házat, de az asszony bent ritkán lát — mondja. — Még télen is kint vagyok. Ha más dolgom nem akad, fát vágok. Körbe járjuk a falut. Apácaszakállas nagy területen fekszik. Tágas helység, mondanám, ha a tágas jelző illenék egy falura. Közben persze mindenféle eszünkbe jut. Az iskola, a diákévek, a csínytevések, a munka, a sport... — Rettenetesen rossz kölyök voltam — mondja Dezső. Nocsak?! — állok meg a mondatra hitetlenkedve, mert valahogy nem tudom hová tenni ezt a megállapítást. Itt valami hézag lesz, gondolom magamban. — Tréfálsz? — Nem én. Egyszer majdnem javítóintézetbe kerültem. — Te? Miért? — Tudod, amikor megalakult nálunk a szövetkezet, a cséplőgépeket a mi udvarunkban helyezték el. Mi pedig, egy egész had kölyök, azzal szórakoztunk, ősszel, tavasszal, hogy leszereltük a cséplőgépekről, amit lehetett. Mikor csépelni kellett volna a gabonát, a gépek használhatatlanok voltak. Bírósági ügy lett belőle ... Persze, ez nagyon régen volt, valamikor az ötvenes évek legelején. Az iskolából én egy egészen más fiúra emlékszem. Olyanra, aki közvetlen, őszinte jóbarát. Aki bolondul a sportért. Ez azóta sem változott. Reggelenként — úgy tűnik — ma is a Népsportot „fogyasztja" reggeli helyett. Mert, szerinte, minden csapot, minden mérkőzés fontos. S o pontok is. Annakidején az isiben rengeteget fociztunk együtt. Dezső volt a kapusunk. — Most, hogy a házat felépítettük, egy kicsit elkényelmesedtem. Felszedtem pár felesleges kilót. Azt hiszem, újra beállók labdázgatni. Szükségem van rá. A falunézés után kabátban telepszünk le az asztal mellé. Dezső cseresznyepálinkát tölt a poharakba. Aztán leszalad a pincehelyiségek egyikébe, begyújtani a központi fűtés kazánját, mert a szobában még a szesz ellenére is hűvös van. — Jászerével a fűtést még ki sem próbáltuk. Ahogy beköltöztünk a lakásba, kitavaszodott. A mostani tél lesz a főpróba. A szoba csak lassan melegszik. Itt didereg mellettünk a zongora is. Fekete zongora. Ady jut eszembe róla, meg Rezső bácsi. — A lányaimnak vettem — mondja Dezső. — így jár az, akinek két lánya van. Sokba kerülnek. Ha fiaim lennének, megúsztam volna egy focival. Nem igaz? Nevet. IX. TIZENÖT ÉVE INDULTAK 7— Lehet még fiad is. — Miért ne? Csakhogy mindig kettőn áll a vásár. Közben melegszünk, kívülről, bévülről. — Nagyon eltalált szakma az enyém — mondja. — Ha elmegy mellettem egy autó, észre sem veszem, de ha meglátok egy tehenet, azt jól megnézem. Az állatok mindig jobban érdekeltek, mint a gépek. Gyerekkoromban egy kecskére spóroltam, ahogy a velem egykorúak biciklire. Apám szégyenkezett is miattam eleget. Galambjaim, hózinyulaim mindig voltak. Dezső tizenöt éve dolgozik a maga „igen eltalált szakmájában“ a Fajnemesítő Vállalatnál. Sertésekkel, szarvasmarhákkal foglalkozik. — A munkámat szeretem, érdekel, mert érdekes. A kísérletek, s a kísérletek eredményei is. A nyárasdi szövetkezetben ötszáz tehén van a megfinek, amelynek az utódját apaállatnak neveljük fel, a második laktációban legalább ötezer liter tejet kell adnia, négy százalékos zsírtartalommal. Nem lehet álcsecsbimbója és sarjúcsecsbimbója sem. Megfelelő fajtajelleggel és hármas fejési sebességgel kell (ez fejhetőségi osztályzat) bírnia .. . — Tizenöt éve vagy a szakmában, s tizenöt éve ugyanazon a helyen dolgozol. Azt hiszem te már az állatok nagyapját, nagyanyját is ismerted ... — Á, még a csúfneveiket is tudom. A sertéseket nehéz megkülönböztetni, ennek ellenére majdnem mindegyiket megismerem. A számaikat is tudom. A szakmáról, az állattenyésztésről nagy kedvvel és még nagyobb szakértelemmel beszél. Valami keveset magam is konyítok még ehhez, de az, amit Dezső elmondott, nem csupán nekem, de a gyakorló szakemberek számára is új egy kicsit. Például ez. NemItt az istállókban, ajakban a fehér köpeny s a fehér gumicsizma nem reprezentációs alkalmatosság, hanem munkaöltözet. Aki látni akarja a durak sertésfajtát, annak ót kell öltöznie. Másként nem léphet be. — Aki így dolgozik a szakmában — mondja Dezső —, ilyen szabadon, mint én, annak jó adag önfegyelme kell hogy legyen. Néha eltelik három hónap is, hogy nem találkozom a főnökömmel. Különösen, ha nagy a bucsújárás az állatállományunk körül, vagy ha tenyészállatvásárok vonnak. Az istállókban rend, tisztaság; — Dolgos nép lalFik itt. Csodálatos .módon meg tudnak szervezni mindent. Az ember észre sem veszi, s már nyakig benne van a munkában. De nem is lehet ez másként, ha a főnök úgy áll eléjük, hogy: „no, emberek, kezdjük el", és ő fogja meg elsőnek a tehén szarvát... Az állattenyésztő telep kicsi őrszobájában visszavedlünk civilekké, vagyis felcseréljük a fehér köpenyt és csizmát kabátra és félcipőre. — Apóm negyvenkilencben alapító tagja volt a szövetkezetnek — mesél Dezső. — Jól emlékszem rá, hajnalonként arra ébredtem, hogy anyám sír. Az Olfős házaspár Az egyik amerikai jövevénnyel gyelésem alatt. Évente átlagosan harminc apaállatot értékesítünk a tenyészetből, ezek elkerülnek az ország minden részébe. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jelenleg egyharmad részben a mi állományunk határozza meg Szlovákia sza rvasma rhatenyészetét. Megjönnek a lányok. A kisebbik, Tímea. szőke, nagyszemű gyerek. Az idősebbik, Bea, már harmadikos. Köszönnek, s már magunkra is hagynak. Mária, Dezső felesége, tanítónő. Most éppen csirkét tisztít az udvaron. Újságpapír lángjánál perzselné, de a szél minduntalan eloltja a gyufát. Segítünk neki, s hármunknak nagy nehezen sikerül a dolog. A perzselés után Dezsővel visszamegyünk a szobába. Mária még kint marad az udvaron, tesz, vesz, szorgoskodik. Alkonyodik. A szél mintha csendesedne, de csitulása esőt hozott. Kint az estéli árnyakkal együtt nő az ítéletidő. Alig figyelek rá. Dezsőt hallgatom. — Az új technológia szempontjából — mondja — a tenyészmunkában két fő tényezőt, a fejhetőséget és a tőgyalakulást figyeljük. Egy olyan tehénrégen hoztak Amerikából a nyárasdi szövetkezetbe egy sertésfajtát keresztezési célokra. A durak fajta hasonlít a mi vaddisznónkra — nagyon ellenálló, ezért kapott szerepet az új nemesítés! programban. — Egyelőre kísérletezünk velük — mondja Dezső. — A kísérletek és a tenyészmunka célja, hogy a hizlaldákból a* vágóhídra hibridek kerüljenek. A sertéstenyésztésben bekövetkező koncentráltság és technológiai előrehaladás szempontjából nagy jelentőségű az új, elienáMóbb hibridek kitenyésztése. A nyárasdi szövetkezet tenyészállomónyának harmadik, negyedik generációja igazában abban az agrokomplexumban, abban a zárt rendszerű tenyészetben jut majd teljesen érvényre, amelyet Nagy Laci épít „nyugdíjon túli" meggondolásokkal Aranyoson. Nem akarok erőltetett összefüggéseket keresni, hiszen nem is volna értelme. Mégis az az érzésem, hogy az y a tenyészmunka, amit öllős Dezső végez, s az a céltudatos termelési törekvés, amit Nagy Laci követ, valahol összefügg. Másnap reggel Nyárasdra megyünk. „Amit apádtól örököltél, odaadod másnak." Apám pedig azt mondta: „Meglásd, jó lesz az." Neki lett igaza. A húsz év előtti „rettenetesen rossz kölyökre" gondolok, s próbálom öszszehasonlítani azzal, aki itt jön mellettem az úton. A változás egyértelmű. Dezső 1968-ban kapta meg a Mezőgazdasági Minisztériumtól „A fajnemesítés kiváló dolgozója", 1971 decemberében pedig a „A szakma kiváló dolgozója" kitüntetést. — Úgy van ez — mondja mielőtt elválnánk —, hogy mindig egy kicsit magasabb mércét kell állítanunk önmagunk elé, nem azért, hogy legyen miből engedni, honem azért, hogy legyen min próbára tenni az erőnket. A mindig magasabbra emelt mérce „jó mulatságot" ígér, s az erőpróba: „férfimunkát". ■ Az eltelt tizenöt év, amely az érettségi napjától idáig ível, Dezső barátom számára „jó mulatság, férfimunka volt", S ahogy ballagunk a szürke ég alatt, egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy a következő tizenöt év is ilyen lesz.
