A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-02-21 / 8. szám

UJ SZIGETALLAM a Guineai-öbölben Ezerkilencszázhetvenöt július 12-én újabb csatlakozik az afrikai nemzeti államok sorához: a két sziget: Sao Tó­mé és Principe — jelenleg még por­tugál gyarmat — független köztársa­sággá alakul. így határozza ezt meg egy megállapodás, amelyet a múlt év végén írtak alá a lisszaboni kormány és a szigetek felszabadítási mozgalmá­nak képviselői. Azonnali hatállyal ideiglenes kormány alakul a felszaba­dítási mozgalom képviselőiből. Tavasz­­szal megtartják az első nemzetgyűlési választásokat. Sao Tómé és Principe szigetek az egyenlítő magasságában fekszenek az Atlanti-óceánban Guinea partjai előtt. Területük együtt 964 négyzetkilométer, ebből Sao Tómé területe 836 km2. A szigetek vulkáni eredetűek, területük nagy részét vulkáni kúpok, magas he­gyek foglalják el (a Sao Tómé csúcs 2135 méter magas). A természet festői, a talaj termékeny. Trópusi növényzet borítja a hegyoldalakat és a völgye­ket. Az óceán gyöngyei — így nevezték a portugál tengerjárók a szigeteket. A gyöngyökből később egész Afriká­ban ismert hírhedt büntetőgyarmat lett, ahonnan alig-alig tért vissza valaki a száműzetésből. A gyarmat története 1470-ben Szent Tamás napján kezdő­dik, amikor Sigueiro karavellakapi­­tány felfedezte a szigeteket. Innen a Sao Tómé név. A kikötő a rabszolga­kereskedelem átrakó állomása lett. Innen indultak a rabszolgaszállítmá­nyok az Atlanti-óceánon át Brazíliába és az Újvilág más országaiba. A kereken 75 000 szigetlakó kevés kivétellel egykori rabszolgák és az ide hurcolt kényszermunkások, az ún. contradók leszármazottja. A portugá­lok száma csekély, csak néhány ezret tesz ki. 1800-ban telepítették az első kávé­­s két évvel később az első kakaóültet­vényeket. Száz évvel később Sao Tómé szigete a világ első kakaóexportőrjei közé tartozott (jelenleg az évi terme­lés 9600 tonna). Termelnek még ba­nánt, kókuszdiót, pálmaolajat, kisebb mennyiségben fahéjat, koladiót és va­níliát. Az ültetvényeken 30 ezer mező­gazdasági munkás dolgozik, akiknek egy részét Guinea-Bissau függetlensé­gének kihirdetéséig erről a portugál gyarmatról és a Zöldfoki-szigetekről hozták be. Sao Tómé szigetén 1962-től foszfor­tartalmú guanó-trágyát termelnek ki, és ebben az időben nagy halászflotta­­bázist is létesítettek. Közlekedéstech­nikailag jó a helyzet a szigeteken. Ezek több mint 330 km aszfaltozott közúttal, 65 km vasútvonallal, több keskeny nyomtávú gazdasági vasúttal, egy repülőtérrel és egy tengerentúli forgalmat lebonyolító kikötővel rendel­keznek. A közlekedési hálózat különö­sen fontos a szigetek számára, mert nagy mennyiségben exportálnak kávét, kakaót, koprát, pálmaolajat és nemes fákat. Az ültetvények hasznosításában külföldi, főként amerikai és nyugatné­met tőke is érdekelve van. A gyarmati uralom örökségéhez tar­tozik, hogy a két szigeten mindössze 24 iskola van, ezek között tizet kizáró­lag csak a fehérek gyermekei látogat­hatnak. Az egészszségügy is fejletlen. Egyetlen kórház sincs, s a két szige­ten mindössze hét orvos folytat gya­korlatot meg egy gyógyszerész. A szigetek története számos felkelést jegyzett fel. A lakosság sajátos részét alkotják az ún. angolarók, akik a rab­szolgahajókról megszokott feketék le­származottjainak tartják magukat és a 17. században Sao Tómé hegyeiben kikiáltották a független köztársaságot. Az egyik legutolsó nagy felkelésre 1953-ban került sor. A gyarmattartók megtorlásul szörnyű vérfürdővel vála­szoltak. 5000 szigetlakát mészároltak le. Falvakat égettek porrá. De a la­kosság szabadságvágya töretlen ma­radt. A szervezett ellenállás vezető ereje 1960-tól Sao Tómé és Principe Felszabadítási Mozgalma (MLSTP) lett, amely szorosan együttműködött a gui­­nea-bissaui (PAIGC) és angolai (MPLA) felszabadító mozgalmakkal. Harcuk most azzal az eredménnyel végződik, hogy a két sziget 505 éves gyarmati uralom után önálló állammá alakult. — ta — AUSZTRÁLIA Karácsony előestéjének napja Darwin észak-ausztráliai kikötővá­rosban a szokásos készülődés, vára­kozások jegyében folyt le. Nyolc ó­­rával korábban kezdődött és ugyan­ennyivel korábban ért véget, mert „ellenlábasainknál“ a Nap ennyivel korábban kel és nyugszik. De azon­kívül is kissé másként játszódott le, mint ahogy az nálunk szokás — semmiféle karácsonyesti lakoma meg ajándékozás, mindez másnap következik, karácsony első ünnepén. A trópusi hőség nyomasztólag ha­tott mindenkire, így aztán a férfiak az asszonyokra hagyták az előké­születeket s maguk kezdtek kilopa­kodni a házból, hogy a vendéglőben hűsöljenek jeges whisky mellett. A kabócák cirpelésétől hangos trópusi éjszaka sem hozott meg­könnyebbülést. Mintha valami ott ló­gott volna a levegőben. Úgy látszik, hogy beválik a meteorológusok jós­lata? A karácsonyesti előrejelzés nem volt éppen biztató: „kiterjedt alacsony nyomású légköri képződ­mény alakult ki s ez három oldal­ról körülzárja Darwin városát. Fel­tételezhető, hogy a Tracy ciklon ... a lakosságot figyelmeztetjük, hogy ...“ De hát ki is törődött volna ezzel, hiszen szinte naponta elhang­zik valami hasonló jelentés, felhí­vás! Két héttel ezelőtt a város la­kói elbarikádozták magukat házaik­ban a Selma ciklon elől — aztán ez másfelé vonult. Ügyan kérem, Darwinnak nem eshet semmi baja! Így okoskodtak a férfiak a whiskys poharak mellett. De aztán feltámadt a szél. Csak úgy egyszerre. Mégpedig jó erős. Nem amolyan susogás, amit az ausztráliak már megszoktak, s amit minden bevándorlónak gyorsan meg kell szoknia, akárhonnan is jött. Ázsiából, Afrikából vagy Dél-Euró­­pából. Mindenütt és mindig fúj itt a szél. Ha nem a tenger, hát akkor a sivatag felől. Ha éppen nem fúi, a következő pillanatban biztosan el­kezdi. Ezt azonban már nem lehe­tett szélnek nevezni. Fújt óriási erő­vel minden oldalról. Éppen hogy csak hazajutottak valahogy — hi­szen már az autókat kezdte felbo­rogatni a vihar —, és gyalog már csak az egyik oszloptól a másikig bukdácsolva vagy négykézláb lehe­tett előre haladni. Időnként a szél mintha új erőt gyűjtött volna, s ak­kor aztán szinte áthatolhatatlan falként támadt rá a városra. Erre megint hatalmas, néhány száz mé­ter magas légtölcsér keletkezett, szédítő sebességgel forgott, gyöke­restül tépte ki a fákat és elsöpört mindent, ami az útjában állt, szö­kőárt hajtva maga előtt végigsöpört az utcákon s a dokkokat teleszórta hallal. Autóbuszokat borított fel és személykocsikat pilleként felkapva röpített több száz méter távolságra, mintha csak tréfálkoznék s próbál­gatná, mire képes. A hatalmas ere­jű ciklon csak forgott és forgott, közben villany- és telefonpóznákat csavart ki meg betonoszlopokat, háztetőket kapott fel, s ezek ijesztő denevérekként röpködtek a levegő­ben. A lemeztelenített falak a lát­hatatlan dühöngő óriás ökölcsapá­sai alatt kártyavárként omlottak össze, maguk alá temetve az em­bereket ... Már mindenféle vihart és egyéb veszélyt átéltek Darwin lakói a vá­ros rövid fennállása óta. A trópusi ún. passzát övezetben, az egyenlítő közelében, gyakran keletkeznek szél­viharok a levegő hirtelen felmele­gedése s a légáramlatok gyors ki­­cserélődése következtében. Ezeknek a ciklonoknak Kelet-Ázsiában táj­fun, Észak-Amerikában hurrikán, az Atlanti-óceánon tornádó, az In­diai-óceánon Mauritius-orkán a ne­vük. A tapasztalatok szerint a ke­leti irányba haladó ciklonok bizo­nyos útvonalakon gyakrabban je­lentkeznek, így aztán a meteoroló­gusok nevet adnak nekik, mivel mindegyikük sajátságos kísérő je­lenségekkel jár. Rendszerint azon­ban kis kiterjedésűek és ugyanolyan gyorsan megszűnnek, mint ahogyan keletkeztek. Néhány kidöntött kerí­tés, letépett telefondrótok s a mezőn megdöntött gabona jelzik az útju­kat. A Tracy tájfun ezúttal olyan ko­nokul megült a város fölött, hogy erre senki sem számított. Éjjeli ti­zenegy órától virradatig tombolt. Egész idő alatt halálfélelem tartotta rettegésben a város negyvenezer la­kóját, mert minden pillanat a véget jelenthette... és sokak számára je­lentette is. Az emberek többsége kezdetben úgy vélte, hogy a bezárt ajtók, be­­deszkázott ablakok elegendő védel­met nyújtanak. Amikor azonban az 8

Next

/
Thumbnails
Contents