A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-21 / 8. szám
„fekete karácsonya11 orkán az elbarikádozott ajtókat is kitépte s a legjelentéktelenebb réseket is bombabecsapódásszerűen jókora nyílásokká tágította, látták, hogy itt már nagy a baj. Fejük felől egyszerre csak eltűnt a tető, kezdtek hullani a gerendák meg a mennyezet. Az utcákon jókora darab hullámbádogok röpködtek, amivel itt a házakat fedik, meg amiből garázsokat, verandákat építenek, és óránként 200 kilométeres szélsebesség mellett mint valami guillotinok halálos veszélyt jelentettek. A panel- meg a téglaházak falai úgy omlottak össze, mint légi bombázáskor. Darwin városa az ausztráliai kontinensen egyedül élt át a második világháború folyamán japán légitámadást. A Tracy tájfun azonban sokkal szörnyűbb és következetesebb volt: egyetlen ép házat sem hagyott maga után. A 10 000 épület kilencven százalékát a földdel tette egyenlővé. „Nem maradt ott semmi“ — mesélték a borzalom kifejezésével szemükben azok, akik onnan menekültek mint a pusztítás első szemtanúi. „Föntről úgy néz ki az egész, mint egy széttaposott gyufásskatulya“ — csóválta a fejét annak a repülőgépnek a parancsnoka, amely a kitelepített asszonyok és gyerekek első csoportját hozta Melbourne-be. A mentési munkálatok bonyolultak voltak az első napokban. Nem volt víz, használhatatlanok voltak az utak, megsemmisült a repülőtér irányító berendezése, úgyhogy sötétedés után nem lehetett fel- és leszállni. Több tucat repülőgépet kapott fel az orkán az elpusztított hangárokból; ezek aztán jó messze értek földet s most ott álltak orra bukva, törött légcsavarjukon vagy szárnyukon. A kikötőben és a nyílt tengeren horgonyzó húsz hajót alaposan megtáncoltatta az orkán, míg végül elsüllyedtek. Legénységük többnyire a szárazföldön volt — a karácsonyt ünnepelték vagy szabadságon voltak, az őrségként visszahagyott emberek azonban elsüllyedtek a roncsokkal. Az egyik roncs gyomrában, ahol légbuborék keletkezett, harminc óráig életben maradt Joss kapitány és Dowman matróz. Félholtan mentették meg őket. Több tucat ember maradt a romok alatt. Meghaltak, még mielőtt elérték volna őket a mentőosztagok. Stephenson tengerész halálra fáradtan tért haza készültségi szolgálatból, háza helyén azonban romhalmazt talált. S ahol még előző nap a hálószoba volt, ott feküdt megfulladva az ágy alatt két gyermeke és húszéves felesége, Cherry. Az újságok csakhamar közölték annak az első tizenöt áldozatnak a nevét, akiknek sikerült megállapítani a személyazonosságát. Több száz emberről azonban nem tudni senrrtnit. És soha senki nem tudja meg, hová tűnt el hippyknek a parton felütött tábora, és hogy mennyi ausztráliai bennszülött lelte halálát a búsban és a sivatagban ... Húszezer ember szorul ápolásra. A legkisebb sérülés, amit valamenynyien elszenvedtek, a lelki megrázkódtatás, a sokk, ennek pedig nem egykönnyen múlik el a hatása. Vannak, akik megnémultak, mások teljesen megőszültek. A városban kitört a vérhas, nagy a víz- s az élelmiszerhiány. Egész Ausztrália, noha ünnepek voltak, a város segítségére sietett. Repülőgépekkel szállították a lakosságot más városokba, a sivatagtól délre, amely elválasztja őket Darwintól — Sidney-be, Melbourne-be, Adelaide-be. A miniszterelnök megszakította tárgyalásait Európában és hazatért. A szövetségi kormány és a minisztériumok hozzáláttak a mentési akciók szervezéséhez. A katasztrófa színhelyén vízlepárló berendezést állítottak fel, amely egymillió liter ivóvizet készít tengervízből naponta. Az orvosok és az ápolók éjt nappallá téve dolgoznak — szerencsére a darwini kórház épülete csak részben sérült meg. A más kikötőkből érkező hajók tonnaszám szállítják a gyógyszert, élelmiszert, ruhát, takarókat, sátrakat és más ajándékokat — az országos gyűjtés eredményét, amivel a 14 millió ausztráliai kifejezésre juttatta szolidaritását a katasztrófát szenvedett honfitársaival. „Soká fog tartani és rengeteg pénzbe kerül, míg felépítjük az új Darwint“ — modta a miniszterelnökhelyettes, amikor megtekintette a romvárost. „Legfeljebb földalatti bunkereket — jegyezték meg ironikusan a körülállók. — Nincs erő a világon, ami rá tudna venni, hogy visszatérjünk ide lakni...“ L. SEIFERTOVÄ 6YERMEKSZTARB0LNAGYKŰVET A legnépszerűbbek közé tartozott egykor. Neve, képe ott szerepelt o világ összes nagy lapjainak hasábjain, s göndör fürtökkel keretezett üde arcocskájával, bájos mozdulataival, természetes játékával milliókat vonzott a mozikba: Shirley Temple,a legnagyobb gyereksztár, akit valaha is ismert a világ. A harmincas években tűnt fel, abban az időben, amikor nemcsak egész Amerika, de filmipara is keservesen, sok küzdelem árán kezdett kilábalni a világgazdasági válságból. Első szerepe a Mosoly forradalma című filmben volt, amellyel egycsapásra meghódította a világ mozilátogató közönségének szívét. Ez a kicsi kislány, oki nevetett, táncolt, énekelt, szteppelt, egyszerre elhomályosította az akkori legnagyobb hollywoodi filmcsillagok — Ginger Rogers, Joan Crawford vagy Jeanette MacDonald dicsőségét. Shirley Temple, ez a bájos kislány, harminchat filmben játszott főszerepet. Igaz, egytől egyig igénytelen vígjátékok voltak ezek, a „kötelező" happy enddel, jó adag banalitás, sok rózsaszínű álom volt bennük s csak kevés valós élet, de mindig a becsületességről szóltak, és győzött az igazság. Ami viszont vitathatatlan, az ennek a kislánynak a játéka, teljesítménye volt: életes, igaz, kedves, gyermekien bájos és vonzó. Filmkarrierjének betetőzése volt az Amerikai Fiiművészeti Akadémia nagydíja, az Oscar, amit jogosan ítéltek oda neki, hiszen 1935— 38-ban senki sem versenyezhetett vele népszerűség tekintetében.. 1939-ben viszont már a hatodik helyre esett viszsza a népszerűség-listán — megnőtt, felserdült, nem volt többé gyermek. 1940-ben már az első húsz között sem szerepelt a népszerűség-listán, s ekkor Shirley megtette az egyetlen okos és ésszerű lépést — abbahagyta a filmezést. Biztosan nem járt ez fájdalom nélkül az egykori csddagyerek számára, hogy egyik napról a másikra feladja filmkarrierjét, de tény, hogy soha többé nem tért vissza a filmhez. Mrs. Shirley Temple-Black (1950-ben ment férjhez), egykor a filmek üdvöskéje, %ma három gyermek édesanyja. De mindenekelőtt nő, aki nem a letűnt dicsőség emlékeinek él, mert jól tudja, mennyi munkába, küzdelembe került neki ez a dicsőség. De nyilván nem volt kárára a kemény iskola, amit megjárt alig tízéves kora óta a műtermekben, a tanulság, hogy mindent csak szorgalommal lehet elérni és hogy mindenért alaposan meg kell küzdeni. „Végeredményben egész életem harc volt és harc maradt" — mondja ma s közben olyan bájosan mosolyog, mint valaha híres filmjeiben. Közvetlenül a második világháború befejezése után igen lelkesen és tevékenyen kezdett dolgozni az UNESCO-ban, az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetében, s céltudatos. SHIRLeV TEMPLE: ..Egy háromgyermekes anyának harcolnia kell a békéért...11 áldozatos munkája meghozta számára az elismerést és a köztiszteletet. 1967- ben jelöltette magát az amerikai kongresszusi választásokat, 1969-ben az Egyesült Államok ENSZ-képviselője lett, 1974-ben pedig kinevezték az USA ghanai nagykövetévé. „Három gyermek édesanyja nem is tehet másként — mondja Shirley —, mint hogy harcoljon a világbékéért, dolgozzék egy jobb, szebb világért mindazok számára, akik ma még éheznek, nélkülöinek. Ha munkámmal csak egy kicsit is hozzájárulok ahhoz, hogy a világ szebb, jobb, igazságosabb le-Shirley Temple — ahogy a mozilátogatók emlékeiben él... ... és mint az USA ghanai nagykövete — ma gyen, ha kevesebb lesz az elmaradottság és az éhség, akkor sokat tettem." Diplomáciai pályafutásáról az egész világsajtó beszámolt — mert még ma is több generáció jól emlékszik erre a névre. Az egykori híres filmcsillag elismert személyiség lett társadalmi és politikai téren, ami eléggé ritka a 7, csodagyermekek" esetében. Shirley Témple-Black intelligenciája következtében meg tudott menekülni az emlékektől, a keserűségtől és a kiábrándulástól, amit a feledés porába merült csillogok gyakran magukkal hordoznak a sírig. I 9
