A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)
1975-02-14 / 7. szám
TORDON ÁKOS versei: A te szavaid A Te szavaid vándorolnak a hosszú éjszakákon és nappalokon át. A Te szavaidat mormolják a falak s a Te szavaiddal beszél hozzám a táj. Fényes állatszemekből s illatos virágkelyhekből némán, de érthetően a Te szavaid szólnak hozzám. A Te szavaid mindenhová elkísérnek, mindenfelől elérnek, elémbelépnek és megvárnak, a Te szavaiddal élek és beszélek s a Te szavaid lesznek majdan az örök útitársak. rövid utak az én utaim rövid utak ám mégis messzire vezetnek hiába keresnél is nem találsz meg nem akadsz rám a szomszédos szobában elvesztem Éji sorok Álmos vagyok. Nehéz a fejem. Szememet selyemkendővel köti be az éj, s e nélkül s vele: Rád gondolok. Nálad a kulcs. A Nyugalom Kulcsa. Nálam a riadt esengés, botorkálás fáradt esztendők terhével, elkínzott akarások útvesztőjében. Segíts! Segíts megtalálnom, amit elvesztettem és Benned — önmagamat. Mert szeretlek. Szeretlek. Ahogy a víz szereti az eget, s az ég a vizet. Egy cseppnyit és a végtelent. Tudod-e, mit rejt a sötét Tudod-e, mit rejt a sötét? Fényes ablakot. Rejti, rejti, mert a fénnyel torkig jóllakott. \____________J M. BORSKV felvétele # Születésem előtt két esztendővel halt meg a nagyapám, mégsem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem ismertem. Idősebb testvéreim imádták. De hiába faggatom őket, ahhoz még ők is kicsik voltak, hogy jellemrajzot adhatnának róla. De talán ez is megmond mindent, hogy a gyerekek imádták. Ki tud a gyerekek nagyon igényes szívébe beférkőzni? Aki szereti őket. Aki tudja, hogy gyereknek lenni boldogtalanság. Aki ad nekik, de sokkal föltétlenebbül, mint ahogy a felnőttek egymásnak adni tudnak. S nem villanyvonatot meg vízipuskát, hanem azt, ami nem megvásárolható, és csak az ő sajátjuk. Az én gyerekkoromból hiányzik a nagyapa vagy a nagymama. Az egyik nagyanyám élt ugyan, de nem velünk, és szigorú öregasszony volt, Inkább féltünk tőle. De a nagyapámat magam elé tudom varázsolni, amint a langyos májusi napon farönkön üldögél a kertben, és sípot farag az unokáinak. A bicska nyelével ütögeti a bodzaágacskát, hogy a kérge egészbén váljon le, s ezt a dalt dünynyögi hozzá: Pú, pú, sípocskám, Kerék alá tesznek, Onnan is kivesznek, Kemencébe tesznek, Onnan is kivesznek, Sós kútba vetnek, Onnan is kivesznek ... A gyerekek áhítattal guggolják körül, és mélységesen hisznek abban, hogy a sípocska a hangját ettől a ráolvasástól kapja. Kerék alá tesznek ... Különben miért ne? Van-e köztünk valaki, aki nem a kerék alatt kezdett el énekelni? A halálán kívül két életrajzi adatot tudok róla. Tizennyolc éves korában megnősült, elvett egy vagyontalan leányt, s emiatt az apja kitagadta. Hogy miből, azt nem tudom biztosan, nyilván kellett hogy legyen valamijük, ha érdemes volt belőle kitagadni, egy házuk legalább. Egyik gyerektelen nagybátyja fogadta házába a fiatal lázadókat. Hogy aztán évtizedeken át, míg meg nem halt, mi történt vele, azon kívüle hogy felnevelt hat gyereket, mire én utánakérdeztem, már senki sem tudta. Lehet, hogy nem történt vele semmi, élte a parasztok évszakok ütemezte életét. De lehet, hogy színes és érzelmileg gazdag életet élt. Pú, pú, sípocskám ... ez a valószínűbb. Ebből a kevésből, amit tudok róla, egy szabad lélek moccanásait érzem. Mindenképpen borzasztó, hogy ennyire nyomtalanul ment el, s magával vitt talán egy egész világot. S ha követem visszafelé a múltba, elérkezem a harmadik életrajzi adathoz. Kétéves korában történt, nyárön. Az apja elment egy távoli uradalomba aratni, ahonnan csak hét végén jött volna haza tisztát váltani, s megtölteni a tarisznyát. Az anyja beteg volt, vagy inkább csak rosszul érezte magát, naphosszat feküdt a tornácon a babszalmán. (Nyáron nem a házban aludtak, hanem a tornácon — babszalmán II — milyen jellemző adat, s az is milyen jellemző, hogy ezt megőrizte az emlékezet.) Odakészítette fekhelye mellé a kenyeret meg a vizet, félhetett, hogy nem lesz ereje felkelni, megetetni a kétéves kisfiút. A gyerek mászkált, játszott rajta, körülötte. A falu szélén laktak, kevesen jártak arra. Egy idő után mégis feltűnt az asszonyoknak, hogy a Mári olyan furcsa pózban fekszik, már meg sem fordult a babszalmán. Bementek hozzá, az asszony halott volt, két napja halott lehetett már. A gyerek ott ült a fejénél, és kenyérdarabokat tömött a szájába. Etette az édesanyját. Mostanában sokszor eszembe jut. Kenyérrel kell teletömni az emberek száját, de amíg élnek. S a szívünket szépséggel kell színig tölteni, szépséggel és jósággal, nemcsak azzal az iszonyattal, amivel meggyötört idegrendszerünk a magány és a szenvedés nagypéntekjein viaskodik. A nagyapám üzeni ezt száztíz éve, s csak most kezdem meghallani. De már kezdem. Köt, 15 GALGÖCZI ERZSÉBET
