A Hét 1975/1 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1975-02-14 / 7. szám

Fisza is Kápa a dajkává vált boszorkány bűvöleté­ben (Gombos Ilona, Szoby Gabi is Tamás Jolán) — Nézd, ott a galamb! Ne hadd, hogy elrepül­jön! — Vigyázz!... — Jaj, egy szörny! — Ó, odanézz, egy szellem ... El ne ejtsd a virá­got! 'Helyenként valóban így harsog a színház. A kö­zönség — nyolc-tíz éves gyerekek — feláll a székek­ről és karjával integetve, csillogó szemekkel vagy az izgatott szurkolástól éppen merev-komoly arccal buzdítja a bátor Aljenuskát a kockázatos megpró­báltatások legyőzésében. A műsor: Mese a tűzpiros virágról. Bemutató elő­adás. A mesejáték cselekménye, mely A biborszínű virág című szláv népmesének motívumaira épül, egy­szerű és vonzó. És persze tanulságos is, hiszen mint minden mesében, ezúttal is a jó győzedelmeskedik a rossz fölött. Egy kalmár hosszú útra kel, hogy messze földön adja el portékáját. Mielőtt elindulna, búcsúzáskor, megkérdezi három leányát: mit hozzon nekik ajándékba? A többnyire csupán tánccal, mu­latsággal és piperével törődő Fisza meg Kápa ék­szereket, gyönyörű ruhákat kíván, a szerény Aljenus­­ka azonban nem kér egyebet a tűzpiros virágnál, amelyet (ha jól emlékszem) álmában látott meg ŰJ MESEJÁTÉK A MATESZ THÁLIA SZÍNPADÁN egyszer néhány pillanatra. Ez a virág azonban az ijesztő erdei szellemek őrizte, riasztó Külsejű Szörny tulajdona. A kalmár ugyan egy óvatlan pillanatban mégis leszakítja tövéről a hosszas keresés után meg­lelt virágot, de tettéért bűnhődnie kell. A Szörny hatalmába keríti őt, s csupán Aljenuska bátorsága menti meg apja életét — miközben a derék leány saját szerelmét is megtalálja. Ennyi a mese tartalma, és helyenként, ahol a gye­rekek közbe-közbekiáltva harsognak, buzdítanak, őszintén biztatnak, ott valóban jó az előadás. A fe­szült együttszurkolástól azonban inkább az előadás utolsó harmadában hangos a színház, míg addig nem mindig tudja a mese ennyire magával ragadni kis nézőit. Tény: viszonylag nehéz feladatra vállalko­zott a MATESZ Thália Színpada a tűzpiros virágról szóló mesejáték bemutatásával. Nehézre, mert a színmű magyar nyelvű színpadi változatának (Tarbay Ede magyarországi szerző munkája) cselekménye bizony meglehetősen szövevényes, bonyolult, és a nyelvezete sem cseng oly megkapó tisztasággal, mint az a valóban jól sikerült mesejátékok sajátja. Mindez meglehetősen nehéz feladat elé állította Tokát! Ernőd rendezőt és a darabban szereplő szí­nészeket is. Takáts Ernőd ugyanis — eddigi rendezői munkáját mérlegelve — nem tartozik a harsánysá­­got, a kirobbanóan dinamikus színpadi stílust ked­velő rendezők közé. Ehelyett inkább a részleteiben is pontos jellemrajzra, a cselekmény aprólékos ki­bontására és bizonyos állandó szöveghűségre törek­szik. Ebben a mesejátékban, a cselekmény lassúbb kibontakozása révén, különösen kidomborodnak ren­dezői egyéniségének ezek a vonásai. Véleményem szerint ugyanis a cselekmény helyenkénti megkurtítá­sával, egyes epizódok átrendezésével egységesebb szálra fűzhette volna a mese bonyodalmát, amivel az nemcsak érthetőbbé, de ütemében is pergőbbé vált volna. Dicséróleg szólhatunk ellenben a rendező aprólékos, célratörő színészvezetéséről, ahol valóban KESZELY-SZÉKHAZY TÚDOR emlékért Csöndes nyári délelőtt volt A mester kertjében be­szélgettünk. Délben hirtelen beborult. A szürke ég oly alacsonyan lógott, mintha a kert fölé hajló fák­ra támaszkodnék. Előbb még alig-alig susogtak a hatalmas diófa levelei de aztán viharos erejű szél támadt s hirtelen megeredt a zápor, úgyhogy a mű­terembe kellett előle menekülnünk. Keszely-Székházy Tódor sokóig állt tűnődve az ablaknál, a nyári záport figyelve. — Hogy hogyan lettem piktor? — ismételte meg kérdésemet, miközben odament dolgozóasztalához és rajzait kezdte rendezgetni. — Nyolcvan évvel ez­előtt születtem Zágrábban, ahol apám uradalmi raktáros volt. Már gyermekkoromban sokat rajzol­­gattam, festegettem. Lovakat, szekereket, embere­ket, egyszer pedig egy új cséplőgépet rajzoltam le, amelyet az uradalom udvarába hoztak. A rajz ki­tűnően sikerült. „Aki ezt a gépet így le tudja rajzolni, annak géplakatosnak kell lennlel" — tanácsolta apámnak az intéző. Szüleim megfogadták a tanácsát, géplakatosinas­nak adtak. Érdekeltek a gépek és a szerszámok, de fantáziámat jobban lekötötte a vas, amelyből szabad időmben, rajzaim alapján, különféle dísz­tárgyakat kovácsoltam. Az első világháború alatt gyárimunkás voltam. A háború után a Tanácsköz­társaság idején önként jelentkeztem vöröskatoná­nak. Horthy terrorja elől menekülnöm kellett. Csalá­dostul édesanyám szülőfalujában, az Érsekújvár melletti Szentgyörgyön telepedtem le. Látástól va­­kulásig dolgoztam, de esténként meg vasárnapon­ként tovább tanultam és festettem, Anyám orvosa, amikor meglátta képeimet, beajánlott Harmos Ká­roly tanár, festőművész komáromi magániskolájába, majd Budapesten, egy festőiskolában tanultam to-i vább. Mindez nagyon régen történt, de a buda­pesti festőiskolára való felvételemet soha sem felej­tem el. A tanárnak reszkető kézzel nyújtottam át mun­káimat. Sokáig nézegette a rajzokat, festményeket, majd kétkedőén kérdezte meg: „Mindez a maga munkája? Hol tanult?"—„Igen, ezek az én képeim" — válaszoltam rekedten, mert izgalmamban kiszáradt a torkom — „Komáromban, Harmos professzornál tanultam." A kétkedő tanár átvezetett egy másik terembe. Az egyik festőállványra vásznat tett fel, palettát Az erdő és a mocsár szelleme (Lengyel Ferenc és Horváth Lajos) precíz munkát végzett. Különösen a boszorkánynak, a mocsár szellemének s az erdő szellemének figurái sikerültek jól. Néhány találó rendezői ötlettel ugyan­csak kitűnően „húzta alá" a két szemtelen és lusta nővér gyakori komikus civódását. Dobi Géza zenéje, de különösen Kopócs Tibor díszlet- és jelmeztervei nemcsak kellemesen egészítik ki az előadást, de dramaturgiai funkciót Is betölte­nek. Tökéletesen megadják a mese olykor sejtelmes atmoszféráját, a mocsár szellemének öltözéke pedig valóságos telitalálat. Elismerően kell szólnunk a színészek játékáról is, hiszen Gyurkovlcs Mihály, Tamás Jolán, Szoby Gabi, KövesdI Szabó Marika, Szabó Rózsi, László Géza, Csendes László, Gombos Ilona, Horváth Lajos és Lengyel Ferenc valóban mindent megtettek a mese­játék sikerének érdekében. És végül, de nem utolsó­sorban, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a MATESZ dramaturgiájának azt a dicséretes kezdeményezését, hogy ebben az évadban is műsorára tűzött egy mesejátékot, hiszen színházunk célja nyilvánvaló: a nézőtéren kiabáló, Itt-ott önfeledten tapsoló gyer­meknézőből az évek során Igényes színházlátogatót nevelni. B. M. P. (Bognár Gyula felvételei) nyomott a kezembe, a közelben levő kis asztalon elhelyezett egy csokrot mezei virágokból, s rámpa­rancsolt: „Ezt lefestiI" Azonnal munkához láttam. Tudtam, hogy pepe­cselésre nincs idő, gyorsan és jól kell dolgoznom. A szigorú tanár magamra hagyott, csak néha, messziről, az ajtóból nézett be a terembe. A kép sikerült........Felveszem I" — .mondta, s búcsúzáskor még megjegyezte: „Jobban fest, mint a harmadikos növendékek..." Ügy érzem, ez volt az első igazi nagy sikerem ... Az elmúlt több mint fél század során Keszely- Székházy Tódor sok száz képet, sok hatalmas fres­kót festett. Alkotásait hazai és külföldi tárlatokon mutatták be. — Egyik valóban kitűnő festményem, Az újévi cigányköszöntő a lenlngrádl képtárban kapott he­lyett. A sok siker közt erre vagyok a legbüszkébb — mondotta jogos büszkeséggel az Idős művész. Már késő este volt, de még mindig mesélt. Régi humoros históriákat elevenített föl, és terveiről, ké­szülő nagy gyűjteményes kiállításáról beszélt. Oda­­fönn a magasban ragyogtak a csillagok, fűszeres illatokat hozott a szellő színpompás virágoskertje felől, amikor háza előtt búcsúzkodtunk, — ígérd meg, ha Érsekújvárra jössz, megláto­gatsz! Néha nagyon jól esik régi emlékeket, közel évszázados históriákat felidézni — mondta búcsú­záskor Tódor bácsi. Megígértem ... De sajnos, már nem tehetek ele­get ígéretemnek. Ma kaptam a szomorú hírt: meg­tört, beteg szervezetét legyőzte a kór, Tódor bácsi meghalt. Fájó szívvel búcsúztunk tőle, az igaz, őszinte embertől, a Jó baráttól, a művésztől. FEDERMAYER ISTVÁN hét 16 Mese q tűzpiros virágról

Next

/
Thumbnails
Contents