A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-26 / 30. szám

gondoskodik majd gyermekeinkről, ki ad nekik enni?

— Azt javaslom, az aratók álljanak munkába. A sáncot addig a katonaság és a polgárok védik — szólt a vitába a városbíró. — És ha a török mégis támadna, az aratást abbahagyjuk, kasza helyett fegyvert fogunk.

Pongrácz Géza, a maroknyi sereg parancsnoka gondolkozott. Az utolsó szó az övé volt, ezért türelmetlenül várták a döntését.

— Itt most mindenkire szükség van! De a kenyér is kell! Egy ügyes emberrel, aki jól ismeri a vidéket, napnyugta után felderítésre indulok. Megközelítjük a török tábort, körülnézünk. Délre vissza is jövünk.

Kollár Pista jelentkezett, hogy elkíséri a kapitányt. Zömök, erejéről híres legény, aki mióta a török a

4. A korszerű gyógyintézet társalgója

vidéken garázdálkodott, tucatnyi társával védte, segítette a bajba jutottakat. Kis csapatával állandóan a vidéken kóborolt, s ha szükség volt rá, azonnal közbeléptek.

Kollár Pista mindenkin segített. Ha a portyázó török csak a hírét hallotta, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Féltek tőle. Pedig fegyvere nem volt, csak egy vékony szíjakból font karikásostor volt a vállán, de ezzel aztán úgy tudott bánni, hogy felért akármilyen halálthozó fegyverrel. A szíjfonat végén diónyi ólomgolyó volt az ostorra fűzve, s ha feje fölött búgva megforgatta az ostort, akkor biztosra lehetett venni, hogy már az első ütés halálos lesz.

A bátor legény társaival most is az első vonalban állt, a török támadására várva. Öt is meghívták a tanácsba. A kapitány döntéséig szótlan volt, de amikor az kimondotta az utolsó szót, megszólalt:

— Nálamnál jobban senki sem ismeri ezt a vidéket. Minden kövét, fáját ismerem, és olyan utakon, rejtekhelyeken is jártam, ahol eddig csak az erdei vad tanyázott. A kapitánnyal én megyek! Kiszimatoljuk, mire készül a török, délre itt vagyunk.

Kollár Pista be sem várta, mit szól erre a kapitány, ment a legényei közé. Megparancsolta, hogy nyergeljék fel a legjobb lovát, majd csendesen elbeszélgetett társaival.

Pongrácz Géza és Kollár Pista megvacsoráztak. Szalonnás kását ettek. Lassan ettek, mert a kása forró volt, minden kanál ételt külön megfújtak,

Már esteledett, de még mindig szinte kibírhatatlan volt a hőség. A forró álmos csöndben csak a fakanalak zörgését lehetett hallani. A csöndet a kapitány törte meg:

— Lehet, hogy már el is takarodott a török a vidékről. Napok óta hírüket sem hallottam.

A Hét szerkesztősegének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk népségeiről és történelmi nevezetességeiről.

— A döghalál vinné el valamennyit! Ez volna a kívánságom, de a kutyáknak semmi bajuk! Tudom, nem messzire táboroznak.

— Honnan tudod?

— Sejtem.

— Csak sejted? Nem voltál már egyedül felderítésen, és elhallgatod?

— Ha a török valahol letelepszik, onnan csak akkor megy el, ha elűzik! Ezt tudom ...

ikor útra keltek, a nap már lebukott, vörös fényben ragyogott az ég alja. Ügy látszott, mintha úszna a gabonatenger meg a fák lombja az aranylóan vörös fényben. Nedves, simogató szellő fújdogált, a békák kuruttyoltak, megszólalt a fürj, s a szöcske cirpelése úgy hangzott, mint az érett kalász zizegése.

Sokáig szótlanul, egymás mellett lovagoltak. Közben egyre jobban leszállt az esthomály, sötétebb színeket vett fel a mező. A messzeség már összeolvadt az éggel, amikor a nagyerdő peremére értek.

— Most aztán már jó lesz vigyázni! Lehet, hogy török előőrsök vigyázzák a vidéket. Ha a kezükbe kerülünk, élve lenyúzzák a bőrünket! — figyelmeztette társait Kollár Pista.

Lassan, óvatosan haladtak előre. Sokszor megálltak, hallgatóztak. Sötét éj volt, mély csönd ülte meg a világot. A magasságban csillagok ragyogtak, és meleg illatos szellő fújt a mező felől.

Már éjfélre járt, amikor Gyűgy közelében furcsa hangokra lettek figyelmesek. Megálltak. Leugrottak a lovakról s kikötötték őket. Gyalogosan mentek tovább. Olyan csöndben, hogy még a szúnyog zümmögését is hallani lehetett.

A tisztáson kisebb török tábort fedeztek fel. Közepén díszes sátor állt, előtte két janicsár állt őrt. Sokáig hason fekve figyelték, lesték a tábort. Már pirkadt, amikor a díszes sátorból fegyveres janicsár kíséretében kilépett egy lepedőbe burkolt török. Egyenesen a sátor közelében levő kis tóhoz ballagott. Ledobta a lepedőt, nyakig bemerült a vízbe, s jó ideig ott lubickolt.

A kapitány sokáig csodálkozva figyelte.

— Ennek a töröknek nincs jobb dolga, mint hajnalban a pocsolyában fürdeni?

— Nem pocsolya az. Meleg vizű

forrás bugyog ott a föld mélyéből, varázslatos ereje van. Jobban gyógyítja a köszvényt, mint bármi más. Emberemlékezet óta ebben a vízben fürdenek a betegek — mondta csöndesen Kollár Pista, majd szinte magát kérdezte: — Honnan vett tudomást erről a török? Ki árulta el ezt neki?

— Ezzel most ne törődj! Az a fontos, hogy a török fürdik, nem készül támadásra — jegyezte meg mosolyogva a kapitány.

— Ez igaz. De ki az, aki itt a vezérnek kijáró díszsátorban lakik? Biztosan valamelyik nagyvezér ... De majd ezt is megtudjuk — válaszolta Pista, s rejtekhelyéről szinte a pillanat töredéke alatt eltűnt.

Néhány percen belül egy megkötözött török őrrel tért vissza. A janicsár száját betömte rongyokkal,

5. Az új strandfürdő bejárata

úgyhogy mukkanni sem tudott. Pista foglyát odafektette a fűre, kötelékeit szorosabbra húzta, s aztán vállára gmelte, úgy vitte a lovakhoz.

— Minek nekünk ez a janicsár? — kérdezte meglepetten a kapitány?

— Tőle megtudjuk, ki fürdik a forrásban, és azt is, mire készül a török vezér.

Jó órányi lovaglás után, amikor már a nagyerdőt is elhagyták, megálltak. Kollár Pista kiszedte foglya szájából a rongyokat, kezéről levette a kötelet.

— Itt van, igyál! — mondta a janicsárnak és kezébe nyomta a kulacsát.

A török nagyot húzott az erős cseresznyepálinkából; szemlátomást ízlett neki.

— Ülj le! — parancsolta Kollár Pista. — Ne félj, ha okos leszel, semmi bajod sem történik, megmented az életedet! De most válaszolj: Mit kerestek a meleg vizű forrásnál?

— Megbetegedett a nagyvezér. Napok óta ott gyógyítja a köszvényét. Már annyira van, hogy egyenesen tud járni. Csodálatos erejű víz az... Nekem is fáj a hátam, de mi ott nem fürödhetünk. Ahmed Köprüli, a nagyvezér nem engedi...

— Ha vezéred strázsája vagy, biztosan megbízik benned, elhiszi, amit mondasz. így van?

— Régen szolgálom a nagyvezért, hisz a szavamban. De miért kérded Végezz velem, mert ha nem teszed meg, úgyis magam vetek véget az életemnek.

— Fontosabb feladat vár rád! Fontos hírt közölsz a nagyvezérrel. Elmondod neki: egy régi barátja üzeni, hogy a császári hadak támadásra készülnek. Minden oldalról támadással számolhat... És azt is mondd meg neki, hogy a császárnak annyi a katonája, mint a réten a szöcske. Készüljön fel a nagy csatára. De ne feledd el megmondani, hogy minden oldalról várhatja a támadást — mondta a janicsárnak Kollár Pista, és a lábáról is leoldotta a köteleket. — Most szedd a lábad, hogy mielőbb ott légy a nagyvezérnél, mert az is megtörténhet, hogy megelőznek a császári katonák.

A janicsár nagyokat pislogott, sokáig hajlongott, azután futásnak eredt.

Dél felé járt már az idő, a nap magasan állt a katonák feje ■ fölött, szörnyű forróságot ontva, amikor visszaérkeztek a védősánchoz, ahol az emberek már türelmetlenül várták őket.

— Nyugodtan megkezdhetitek az aratást — mondotta örömmel Kollár Pista a parasztoknak. — A török most nem támad, sokkal nagyobb annak a gondja, baja . .

2. A fürdőpark