A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-26 / 30. szám
Tories János igazgatóhelyettes Tulajdonképpen azt jöttünk megnézni. Pontosabban egy tanulság kedvéért jöttünk, amit Tories János így fogalmazott meg: — Sokan azt hiszik még ma js, hogy a különféle vegyszerek, műtrágyák alkalmazása fölösleges, vagy legalábbis elhanyagolható. Ez a kis tábla búza fényesen (vagy gyászosan?) bizonyítja az ellenkezőjét. Csak egyetlenegyszer nem szórták meg azzal a műtrágyával, amivel a többit, s íme a búza szára olyan gyönge maradt, hogy azonnal ledőlt olyan esőtől is, amely a többi vetésnek meg sem kottyant. Szerencsére ez csak kísérlet volt, s mindössze hét hektáron, mi lett volna azonban, ha mondjuk, egy százhektáros búzaföldön követjük el ezt a felületességet. Jó lenne — folytatja az igazgatóhelyettes — ha lefényképeznék és lapjukban szemléltetnék, mit jelent a műtrágyázás elhanyagolása ... Szerencsére a gyulamajori állami gazdaságban sehol másutt nem látunk ledőlt gabonát. Szerencsére? Ez nem szerencse dolga. Az igazgatóhelyettes, ahogy szavaiból kivettem, szinte fanatikus híve a kemizálásnak, illetve a mezőgazdasági termelés tudatos és korszerű fejlesztésének. A termesztést, mondotta, nem lehet a véletlenre, a „szerencsére" bízni. Különben ezt már nagyon sokan tudják az országban, csak nem mindenütt tartják magukat a helyes elvekhez, és felületességből vagy közömbösségből nem alkalmazzák a korszerű agrotechnikai módszereket. Az ilyesminek pedig nemcsak ők, az egész népgazdaság a kárát látja. A gyulamajori állami gazdaság azonban a gabonatermesztésen kívül az állattenyésztésre is nagy gondot fordít. A párt programja például a mezőgazdaság számára előírja, hogy elsősorban jó hússertés (bacon) fajtákat tenyésszen. Ilyen sertésfajta például a landrase és annak fehérrel, illetve hampshirivel nemesített fajtája, különösen az úgynevezett feketetarka. De ők még továbbmentek és hozattak egy amerikai durac fajta kant. Kísérletképpen keresztezték a fent említett feketetarkával. Az eredmény? Tories elvtárs erről csak jóízű nevetéssel kezd beszélni. Azt mondja, ha egy cirkuszigazgató meglátná az amerikai meggyszínű durac kismalacait, minden bizonnyal jó pénzt fizetne érettük a gazdaságnak. Mert mi is történt? Míg az előző keresztezésekből egységes almok jöttek világra, az amerikai kan utódai között nincs két egyforma kismalac. Ellenben van köztük tiszta fehér, fekete-fehérvörös, vörös-fekete, vörös-fehér s ezenkívül még valami hatféle szín- és mintakombináció. Az igazgatóhelyettes igazat mondott. Megnéztük a különös sertésivadékokat, lefényképeztük őket, s bizony nagy kedvünk támadt valamelyiket betenni a kocsi csomagtartójába. Csakhogy erről szó sem lehetett, még ha ajándékba kaptunk volna is egyet, mert gépkocsivezetőnk nagyon megharagudott. Ugyanis, míg mi a népes durac-családot nézegettük, addig a szabadon legelésző sertések vidáman dörgölőztek a Tatra 603-as oldalához, mondanom sem kell, milyen nyomokot hagyva maguk után . . . A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy itt, Gyulamajoron is alaposan felkészült szakemberek építik tudatosan a szocialista mezőgazdaság jövőjét. Ezt a tudatos célt szolgálják a már említett gabonakísérletek és a különféle hibridkeresztezések, ezt szolgálja a gazdaság 670 dolgozójának jó munkája. Ezt szolgálja maga Tories János is, a kitűnő mezőgazdasági szakember. ZS. NAGY LAJOS Lándor (Prandl Sándor felvételei) „Harcra kész" kombájnok olyan niáktörőt, amelyre gyermekkoromból emlékezem. Hengerszerü faalkotmány volt s hatalmas vasrúddal törték benne a mákot. Meg is törték becsületesen s olyan kalácsot sütöttek, hogy megnyalta az ember utána a száját. Ha a sors vagy a szerencse úgy akarja, talán találok is ilyet. És még jól is járok, megtöröm a mákot, miközben alapos testedzést végzek. Nagyon rámfér. Mákdaráló helyett ilyesmit gyárthatna az ipar s reklámozhatná, mint a korszerű testedzés egyik kellékét. Ha már elfogadható mákdarálót képtelen gyártani. Rendetlenkedők Bár az elmúlt időszakban rengeteg lakás épült, még mindig sok a kérelmező, akiknek minden álmuk az új lakás, a korszerű otthon. Pedig az utóbbi évtizedben itt, Bratislavában is új városrészek keletkeztek, s az ember csak bámulja, mennyire kiterjedt a város, milyen hatalmas területek épültek be. Tanulságos viszont megfigyelni, hogy azok a lakók, akik új lakásba költöztek, mennyire tartják be a házirendet s hogyan viszonyulnak otthonukhoz. A lakók többsége rendes és becsületes, de sajnos akadnak olyanok is, akik megbotránkoztatják lakótársaikat és naponként feldühítik a házmestert. Tizenkét emeletes épületben lakom, a lépcsőházban két felvonó működik. Többnyire a gyerekek szórakoztatására, akik le-föl száguldoznak a felvonóval és természetesen elrontják. Hetente legalább háromízben kell jönniük a javítóknak. Úgy látszik a szülők nem törődnek a gyermekeikkel, pedig jól tennék, ha néhanéha utánanéznének, mit csinálnak kedves csemetéik. Hazajövet az egyik este be akarok szállni a liftbe, s lám, teli van szeméttel. A lift fülkéjébe fordította ki valaki a szemetesvödröt. Nem hiszem, hogy felnőtt tette volna. Sajnos, a házmesternek nem sikerült kinyomozni a tettest. Viszont az a felnőttek bűne, hogy kikéredzkedő kutyájukat az utolsó percben szállítják le liften és a kutya ott végzi el szükségét. Mert az is többször előfordult. A lépcsőházi bejárat ablakát is kiverik havonta. Ezt a késő éjjeli órákban teszik a kedves lakók, amikor borgőzös fejjel hazatérnek új lakásukba. Hogy mért teszik? Duhajkodásból, virtusból, vagy egyszerűen nincs kapukulcsuk és az ablakon át akarnak hazajutni? Ki tudja. A házmesternek eddig nem sikerült megállapítani. Meleg tavaszi, nyári napokon az is „kedves" szokás, hogy az égő csikkeket kihajítják az ablakon. Néha egész csillaghullás van s vigyáznia kell a hazatérőnek, nehogy a nyakába hulljon egy ilyen parázsló csillagocska. De mást is kidobálnak az ablakon, banánhéjat, konzervdobozt, papírt. Gondolják, könnyebb így s még szórakoztatja is az embert. A házmester természetesen dühös és naponként szidalmazza a kedves lakótársakat. Joggal. A lakógyűléseken is leginkább e körül forog a szó, de különösebb eredményeket eddig még nem sikerült elérni. Végül még annyit. Sok család évekig várt a lakásra. Megkapta, teljesült az óhaja. S most nem kíméli s nincs tekintettel lakótársaira. Rongálja a közvagyont, elcsúfítja saját környezetét s talán eszébe sem jut, mennyibe került a köznek ez a hatalmas épület, mennyibe került egy-egy lakás. Jó lenne ezeket a rendetlenkedőket jobb belátásra bírni, hogy emberibb módon, szebben, kulturáltabban élhessünk.
