A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-27 / 52. szám
☆☆☆☆☆ lő. — ön ugyebár jóban volt a Bertich házaspárral: Ludwiggal és Marianna!? Sajnos, egy szomorú hírt kell közölnöm önnel ... — köhögött. A szívem hirtelen a torkomban éreztem. — Mindketten meghaltak, — folytatta a felügyelő. — Ma éjszaka, húsmérgezésben ... Éreztem, hogy a tenyerem izzad. Micsoda képtelenség ez? ... Marianne miért halt volna meg? ... Húsmérgezés!? ... — Nem téved véletlenül, felügyelő úr? — Mindketten meghaltak... Vagy talán a húsmérgezés tűnik valószínűtlennek? Halk csengetést hallottam. Nem a telefon, nem is a lakáscsengő volt... Mintha o fejemben csengett volna valami. — Szörnyű! — nyögtem ki végre. — Hogy történhetett? — A jégszekrény mondta fel a szolgálatot, — hallottam a feleletet. — Megállapítottuk, hogy véletlen baleset történt. Marianne asszony nagyon sokáig haldoklott, csak reggel állt be a halál. Néhányszor az ön nevét említette. A fogaim összecsikordultak, aztán erőt vettem magamon: • • • Marianne még ma este felhív. Senkinek nem tűnhet fel, ha egy ilyen szerencsétlenséget megtelefonál. Nyugodtan vártam a lakásomon, ha egyáltalán lakásnak nevezhető ez a kulipintyó, közvetlenül a tető alatt. Tíz órakor lementem a portáshoz és beszélgettem vele. Úgy véltem, jó szolgálatot tehet még egy tanú, aki igazolhatja, hogy itthon tartózkodtam. Megkérdeztem, nem keresett-e valaki, mert látogatót várok. — Nem, — válaszolta készségesen. — Hiszen akkor felküldtem volna önhöz, mert tudom, hogy itthon van. Hirtelen eszembe jutott, hogy Marianne fel is hívhatott azóta, mióta a kapussal beszélgetek. Hogy biztos lehessek a dolgomban, felhívtam. Ha jelentkezik, köhintek és leteszem a kagylót. Sokáig csengett a telefon, mire letettem a kagylót. Lehet, hogy ő is bement a kórházba. De hiszen ez lehetetlen! ... Éjszaka alig húnytam le a szemem. Hétkor keltem, lezuhanyoztam és megborotválkoztam. Végre csengett a telefon. Nem Marianne jelentkezett. Egy férfihang a nevem kérdezte, majd így folytatta: — Kapcsolom Linnhardt felügyelőt. — Jó reggelt, — köszöntött a felügye— Ezt nem értem ... — Nehezen is érthető, — mondta a felügyelő. — Kérem, találkozhatnánk délelőtt tízkor Bertlchék lakásán? Az ósdi, csúf ház előtt csak egy szürke kocsi állt. De a halban két egyenruhás hivatalnokkal találkoztam. Amikor megmondtam a nevem, a könyvtárnak kinevezett szobába küldtek. Elsőnek Marianne borzebe üdvözölt. A szoba vörös szőnyegén két bőrfotel állt. A jobb oldaliban ült a felügyelő. — Ma reggel behívtak a kórházba. Ludwig Bertich mór halott volt akkor. Marianne asszony már nem volt öntudatánál ,.. Félrebeszélt.. . — És miket mondott? — Néhányszor az ön nevét. Alfred a keresztneve, ugye? . . . Felhívtuk volna önt, de akkorra meghalt az asszony... — Biztos abban, hogy húsmérgezés volt? A felügyelő bólintott és felállt: — Jöjjön ki a konyhába, ön is meggyőződhet róla! A felügyelő kinyitotta a jégszekrényt: — A kis körte nem gyulladt fel... Erre felfigyelhettek volna. Sajnos, nem vették észre és megették a romlott húst... — Bizonyára ittak valamit, s ezért nem vették észre, hogy a hús romlott. — Nem, nem ittak semmit! — a felügyelő hirtelen megmerevedett, mintha eszébe jutott volna valami. A négy sörös üveg közül elővette az elsőt,, amelyik a talpán állt. Az asztalon voltak poharak. Felnyitotta az üveget és öntött. A sör szépen habzott. Tehát minden rendben van ... A felügyelő rámkacsintott: — A sok beszédtől kiszáradt a torkom ... — Egészségére, felügyelő úr, — mondtam, bár nem volt valami rokonszenves alak. Aztán kiütöttem kezéből a poharat. — Mit akar ez jelenteni? — kérdezte és letörölt kék kabátjáról néhány csepp sört. A tekintete most már nem' volt barátságosnak mondható. — Talán megbolondult? — Igen, — feleltem, — valószínűleg... Közelebb hajolt hozzám, hogy megérezze leheletemen, ittam-e. — Nem, semmit sem ittam... A borzeb rémülten az ajtóhoz menekült, de most már újra odajött hozzám és a linóleumról nyalni kezdte a kidöntött sört. Nagyon szerette. S egy ilyen kis állatra gyorsan hat a méreg. Szűkölve fetrengett a földön. A felügyelő rámnézett átható kék szemével. Tekintete szinte dermesztett: — A fenébe is, — kiáltatta, — mi van itt? De aztán már magától Is rájött. A borzeb közben kimúlt. Amikor már a kis szürke kocsiban ültünk, megkérdezte: — Marianna! ezt tervezték ki? Hallgattam. — Ludwig Bertich gazdag ember volt, de nagyon szerényen élt, s ez nem tetszett a feleségének. Szép volt és fiatal. Élni akart, pénzt akart. Vagy az ön ötlete volt? Na, feleljen! — Ugyan, a pénz eszünkbe sem jutott! — nyögtem ki. — Avagy úgy? ... Csak éppen útban volt Bertich úr... (Illusztráció: Král Klára) ■ A monte-carlói Kaszinó kártyaszobájában letartóztatták Pierre Duval hegedűművészt, mert hamisan játszott. ■ Angol tudósok megállapították, hogy a 70 éves kort elért férfiak általában tovább élnek, mint az 50 éves korban elhunytak. ■ Sjölm, norvég sarkkutató, hatvan fok meleget mért az Északi Sarkon, folytonégő kályhájában. izgalmas hírek INNEN, ONNAN ■ ünnepélyes külsőségek között leplezték le Max Staufer, nemzetközi kalandort. ■ Mr. Henry Morton, angol ügyvéd szerint általában házassággal kezdődnek a napjainkban oly divatos válóperek. ■ „Szép Slim", a chicagói gengszter, elrabolta Anna Gladyst, a csúnyácska milliomosnőt. Az elvetemült nő 100 000 dollárt követel a banditától, szabadulásáért. ■ Az amerikai Ohio államban gondatlan szülők magára hagyták fiatalkorú gyermeküket. Amikor este hazatértek, megdöbbenve tapasztalták, hogy az őrizetlenül hagyott gyermek megnősült.
