A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-12-27 / 52. szám

☆☆☆☆☆ lő. — ön ugyebár jóban volt a Bertich házaspárral: Ludwiggal és Marianna!? Sajnos, egy szomorú hírt kell közölnöm önnel ... — köhögött. A szívem hirte­len a torkomban éreztem. — Mind­ketten meghaltak, — folytatta a felügye­lő. — Ma éjszaka, húsmérgezésben ... Éreztem, hogy a tenyerem izzad. Mi­csoda képtelenség ez? ... Marianne miért halt volna meg? ... Húsmérge­zés!? ... — Nem téved véletlenül, felügyelő úr? — Mindketten meghaltak... Vagy talán a húsmérgezés tűnik valószínűt­lennek? Halk csengetést hallottam. Nem a te­lefon, nem is a lakáscsengő volt... Mintha o fejemben csengett volna va­lami. — Szörnyű! — nyögtem ki végre. — Hogy történhetett? — A jégszekrény mondta fel a szol­gálatot, — hallottam a feleletet. — Megállapítottuk, hogy véletlen baleset történt. Marianne asszony nagyon so­káig haldoklott, csak reggel állt be a halál. Néhányszor az ön nevét emlí­tette. A fogaim összecsikordultak, aztán erőt vettem magamon: • • • Marianne még ma este felhív. Senkinek nem tűnhet fel, ha egy ilyen szerencsétlenséget megtelefonál. Nyu­godtan vártam a lakásomon, ha egyál­talán lakásnak nevezhető ez a kulipin­­tyó, közvetlenül a tető alatt. Tíz órakor lementem a portáshoz és beszélgettem vele. Úgy véltem, jó szol­gálatot tehet még egy tanú, aki igazol­hatja, hogy itthon tartózkodtam. Meg­kérdeztem, nem keresett-e valaki, mert látogatót várok. — Nem, — válaszolta készségesen. — Hiszen akkor felküldtem volna ön­höz, mert tudom, hogy itthon van. Hirtelen eszembe jutott, hogy Ma­rianne fel is hívhatott azóta, mióta a kapussal beszélgetek. Hogy biztos le­hessek a dolgomban, felhívtam. Ha je­lentkezik, köhintek és leteszem a kagy­lót. Sokáig csengett a telefon, mire le­tettem a kagylót. Lehet, hogy ő is be­ment a kórházba. De hiszen ez lehetet­len! ... Éjszaka alig húnytam le a szemem. Hétkor keltem, lezuhanyoztam és meg­borotválkoztam. Végre csengett a tele­fon. Nem Marianne jelentkezett. Egy férfihang a nevem kérdezte, majd így folytatta: — Kapcsolom Linnhardt fel­ügyelőt. — Jó reggelt, — köszöntött a felügye­— Ezt nem értem ... — Nehezen is érthető, — mondta a felügyelő. — Kérem, találkozhatnánk délelőtt tízkor Bertlchék lakásán? Az ósdi, csúf ház előtt csak egy szür­ke kocsi állt. De a halban két egyen­ruhás hivatalnokkal találkoztam. Ami­kor megmondtam a nevem, a könyvtár­nak kinevezett szobába küldtek. Elsőnek Marianne borzebe üdvözölt. A szoba vörös szőnyegén két bőrfotel állt. A jobb oldaliban ült a felügyelő. — Ma reggel behívtak a kórházba. Ludwig Bertich mór halott volt akkor. Marianne asszony már nem volt öntu­datánál ,.. Félrebeszélt.. . — És miket mondott? — Néhányszor az ön nevét. Alfred a keresztneve, ugye? . . . Felhívtuk volna önt, de akkorra meghalt az asszony... — Biztos abban, hogy húsmérgezés volt? A felügyelő bólintott és felállt: — Jöjjön ki a konyhába, ön is meg­győződhet róla! A felügyelő kinyitotta a jégszekrényt: — A kis körte nem gyulladt fel... Erre felfigyelhettek volna. Sajnos, nem vették észre és megették a romlott húst... — Bizonyára ittak valamit, s ezért nem vették észre, hogy a hús romlott. — Nem, nem ittak semmit! — a fel­ügyelő hirtelen megmerevedett, mintha eszébe jutott volna valami. A négy sörös üveg közül elővette az elsőt,, amelyik a talpán állt. Az asztalon vol­tak poharak. Felnyitotta az üveget és öntött. A sör szépen habzott. Tehát min­den rendben van ... A felügyelő rám­kacsintott: — A sok beszédtől kiszáradt a tor­kom ... — Egészségére, felügyelő úr, — mondtam, bár nem volt valami rokon­szenves alak. Aztán kiütöttem kezéből a poharat. — Mit akar ez jelenteni? — kérdez­te és letörölt kék kabátjáról néhány csepp sört. A tekintete most már nem' volt barátságosnak mondható. — Talán megbolondult? — Igen, — feleltem, — valószínű­leg... Közelebb hajolt hozzám, hogy meg­érezze leheletemen, ittam-e. — Nem, semmit sem ittam... A borzeb rémülten az ajtóhoz mene­kült, de most már újra odajött hozzám és a linóleumról nyalni kezdte a ki­­döntött sört. Nagyon szerette. S egy ilyen kis állatra gyorsan hat a méreg. Szűkölve fetrengett a földön. A felügyelő rámnézett átható kék szemével. Tekintete szinte dermesztett: — A fenébe is, — kiáltatta, — mi van itt? De aztán már magától Is rájött. A borzeb közben kimúlt. Amikor már a kis szürke kocsiban ültünk, megkérdezte: — Marianna! ezt tervezték ki? Hallgattam. — Ludwig Bertich gazdag ember volt, de nagyon szerényen élt, s ez nem tet­szett a feleségének. Szép volt és fiatal. Élni akart, pénzt akart. Vagy az ön ötlete volt? Na, feleljen! — Ugyan, a pénz eszünkbe sem ju­tott! — nyögtem ki. — Avagy úgy? ... Csak éppen útban volt Bertich úr... (Illusztráció: Král Klára) ■ A monte-carlói Kaszinó kártya­szobájában letartóztatták Pierre Duval hegedűművészt, mert hamisan játszott. ■ Angol tudósok megállapították, hogy a 70 éves kort elért férfiak általá­ban tovább élnek, mint az 50 éves korban elhunytak. ■ Sjölm, norvég sarkkutató, hatvan fok meleget mért az Északi Sarkon, folytonégő kályhájában. izgalmas hírek INNEN, ONNAN ■ ünnepélyes külsőségek között lep­lezték le Max Staufer, nemzetközi ka­landort. ■ Mr. Henry Morton, angol ügyvéd szerint általában házassággal kezdőd­nek a napjainkban oly divatos váló­perek. ■ „Szép Slim", a chicagói gengszter, elrabolta Anna Gladyst, a csúnyácska milliomosnőt. Az elvetemült nő 100 000 dollárt követel a banditától, szabadu­lásáért. ■ Az amerikai Ohio államban gon­datlan szülők magára hagyták fiatal­korú gyermeküket. Amikor este haza­tértek, megdöbbenve tapasztalták, hogy az őrizetlenül hagyott gyermek megnősült.

Next

/
Thumbnails
Contents