A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-07-19 / 29. szám
— Akkor majd elvisz kocsikázni? — Ö megígérte, bár tudta, hogy kocsija nagyon soká lesz, s csak annyit szólt: 0 — De addig is menjünk el valahová! Maga jobban ismeri itt a járást! * — Boldogan! — felelte a lány, Csicsergett a kis szőke egész úton. — Ez ez, ez meg az. . . Itt ezt lehet kapni, ott meg azt. .. — Igyunk egy konyakot, jó? — mondta egy presszó előtt. Aztán az egy konyakból kettő lett, vagy három. A városnézésből egy ligeti pad. Ott ültek majdnem hajnalig és nem szólt hozzájuk senki. Nem lett belőle pletyka. Nem keltette reggel azzal az anyja, hogy mit csináltál a Kissék lányával? — Igen, Pest az más! — Menjünk az Emkébe! — ajánljo a társa. De ott nem volt hely. így kerültek a Nemzeti presszóba. Egy olyan asztalhoz ültek, ahol már két lány és egy fiú ült. Oda vitte őket a pincér. Bemutatkoztak. Az egyik lány elárulja, hogy nem pesti. Csak itt él. A másik már azt is megmondja, hogy püspökladányi. — Még szerencse! — csúszik ki Gabi száján, de abban a pillanatban el is pirul. A lányok mintha megfeledkeznének a régi asztaltársról. Gabiékkal kezdenek beszélgetni. Közben-közben hosszúkat hallgatnak, nézik a konyakospoharat, hallgatják az egy szál zongoristát, aki hol régi, hol új dalokat énekel. Majd egy öregebb ember kérésére a Csárdáskirálynőből, Lili bárónőből, meg ki tudja milyen operettekből játszik. Gabi feszeng a széken, aztán a második konyak után ismeretlen érzés önti el. Nem részegség, nem várakozó izgalom, hanem olyan beteljesülésféle. Itt van Pesten, egy fényes, drága helyen. Körbepillant. A füstön át úrforma embereket lát. Csak ül és fogja az egyik lány kezét. Barna, széles arcú, fekete hajú lány. Bőre hamvas, és az ő szeme is feketére festett. Piros pulóverje alatt feszesen tör előre a melle. Úgy érzi, már szereti is ezt a lányt. Az egyik lány újabb konyakot kér. Gabi nem bánja, csak megtapintja a pénztárcáját és mosolyog. Néhány száz forint ott lapul a zsebében. Kérhetik a konyakot. A zongorista dalol, itt-ott vele dalolnak. Gabi átfogja a lány vállát. A fiú, aki ott ült az asztalnál, régen eltűnt. Csak négyen vannak. A haver is öleli a másik lányt. Záróra, elindulnak. — Gyertek fel hozzánk! — mondja a piros pulóveres, és megszorítja Gabi kezét. A fiú, ha lehet, még boldogabb. Villamoson mennek egy darabig, aztán egy szűk utcában, egy külsőgangos házban kinyílik egy kopott ajtó. A két lány pisszeg. — Csendesen. — Ök nagy zajjal követik őket. Fölkattan a villany. A kisszobában két fehér vaságy, pokróccal letakarva, egy szekrény, mellette egy ósdi tükörasztal, s a falon két légyszaros reprodukció. Gabi karácsony szombatján az autóbusszal érkezett. Mire hazaért, fehér volt mindenütt a föld. Kopogósra fagyott a hó alatt. Amikor leszállt a buszról, hát látja, hogy öccse álldogál a megállóban. Tizenöt éves, nyurga hosszú hajú kamasz. Nem őt várta, de zavarában mellészegődött. Mire az országútról a járdára értek, a gyerek már a lényégre tért. — Adhatsz egy ötvenest, ha a százast sajnálod. — Gabi ránézett. Saját tanulóévei jutottak eszébe. Szó nélkül adott a kezébe egy százast. A fiú jóformán meg se köszönte, és visszafordult. Gabi egyedül ment s bosszantotta, hogy alkonyat van. Az utca üres, még a kocsma is zárva. Csak a bolt világít, de oda nem akar bemenni. Pedig ezernyolcszász forintért vett télikabátot. Jó lenne megmutatni. De majd holnap. És szeretettel végigsimítja a kabátot. Életében ez az első szép ruhadarab. Anyja csirkéket tisztít a konyhában. Nem tudja átölelni a fiút. Csak pár pillanatig nézi és nem akarja hinni, hogy felnőtt férfi lett a fia. Bemegy az első szobába, az ágyra teríti a kabátot. Apja az ágyak végén a sezlonon fekszik. Biztosan részeg, mert észre sem veszi. — Nem ment hát sehova. — Az utolsó találkozásuk jut eszébe. Késő ősz volt, apja megjelent a TEFU portáján. Ű akkortájt a megyében fuvarozott. Gyorsárut szállított. Élelmet, kenyeret. így minden este hazatért a telepre. Valahonnan ezt tudhatta meg az öreg Kerekes. Ezért kerestette a telepen. — Na, de soká találnak meg! — mordult rá, hogy meglátta. — Maga mit keres itt? — kérdezte idegenül a fiú. — A fiam vagy, nem? — Gabi végignézte, nem válaszolt. Azt próbálta kitalálni, mennyit ivott az apja, meg azt, hogyan jutott ide Hársvárról, ahol dolgozik? Otthagyta volna a helyét megint? Az a szokása. Dolgozott már Pesten, Győrben, Miskolcon, közelben, távolban, egyszóval mindenütt. — Adj kétszáz forintot! — Gabi rábámult. Ezt csinálta véle régen is. Mindig megérezte, ha némi pénze volt és addig nem tágított, míg ki nem csikart belőle valamit. — Mire az magának? — kérdezte Gabi. — Hogyhogy mire? Megyek Pestre! — Pestre? Minek? — Az Ikaruszba! Tizennégy forintot adnak egy jó esztergályosnak. — Hisz, ha végképp elmenne, szívesen adna neki — gondolta Gabi —, de holnap reggel megint ideállít, mert reggelre elfogy a pénz. Kerekes türelmetlenül káromkodott, tudta, pénz nélkül sehová sem mehet, pedig menne. Nagyon menne. Várják, öt mindig várják! Évtizedek óta érzi, hogy bárhol van, tovább kell mennie. Talán ezt akarja elfelejteni? Ezért iszik? Ezért is. Gabi nézte az apját és vívódott: adja a pénzt, vagy hagyja, hogy kiabáljon. A zsebébe nyúlt, s odaadott egy százast. — Ennyit ér neked az apád? Ki akarod törölni a szemem egy százassal? — dühöngött Kerekes. A fiú futni szeretne, de ezzel az érzéssel együtt régen elcsattant pofonok fájdalma sajdult fel az arcán. Ebben a pillanatban gyűlölte az apját. Máskor inkább sajnálta. Az ünnep másnapján már nem fogta a hely otthon. A várost kereste a faluban. A járda itt is kopog, egy rossz mozi is van, meg a kocsma. De a kocsmában ott van az apja, oda nem mehet. Barátok? Akik ilyenkor haza özönlenek, vagy a lányos házaknál vannak, vagy a kocsmában. A délelőtt még csak elszaladt, de ebéd után már nem bírta otthon. Felöltözött és az erdő alatti csapáson átment Tipóra. Talán ott a Halászban, vagy a presszóban talál valakit, akivel agyonütheti a délutánt. Beért a faluba, elindult a Fő-utcán, eszébe jutott Veres Kati. — Kis szemtelen lány. Kacagott a buszon. És milyen furcsa volt, amikor meglátogatta. Megállt Veresék kapujában. Az udvaron senki, csak a Fickó ugrott neki a kapunak, de nem úgy, mint amikor katonaruhában jött. Most évődött, szinte csalogatta. Gabi azt érezte, be kell csöngetni! Nem gondolta végig, megnyomta a csengőt. Amikor meghallotta a hangját, akkor lepődött meg. — Hátha nem is Kati jön ki? — Mit mond, ha az öregasszony nyit kaput? Nyílott az ajtó és Kati szaladt ki. Az első pillanatban nem ismerte meg a kalapos fiút. Csak amikor közelebb ért, akkor lepődött meg. — Kerekes Gabi! Hát te? — s már nyitotta is a kaput. — Nem megyek be, csak jó ünnepet kívánok. — Ne bolondozz, megrúgott a galamb? — nevetett felszabadultan a lány. Megfogta a fiú karját. — Gyere csak. — Az első szobába vitte. — Ez az én birodalmam. — Gabi körbepillantott. — Mint egy szép városi lakás — szaladt ki a száján. A lány nevetett, Tetszett neki a megállapítás. — Vetkőzz le és ülj le. — A fiú tétovázott. — Hogyne, hogy anyád kidobjon! — Ne bomolj, nem dob ki senkit. Ide különben is csak szökőévenként jönnek be. — De mit mondana, ha .. . — Nem mond semmit, meg ha mond is, ne törődj azzal — vágott közbe a lány. Gabi nagyot lélegzett. Kibújt a kabátból. Kati kiszaladt vele az előszobába, ő pedig leült az egyik fotelbe. — Micsoda katona vagy te. Hát azt nem illik jelenteni, hogy leszereltem? Mástól kell megtudni! És már harmadik hónapja, hogy leszereltél. Olyan messzi lakunk? — évődött a lány, közben az olajkályhára feltette a lefőzött kávét. Gabi csak nyelt, hogyan magyarázza?. Nem is akart ő ide jönni. Ide tévedt, hisz tudja, nem szívesen látott vendég, de nem mondott semmit. Csak nézte a vidáman tevékenykedő lányt. — Szép ez a lány — gondolta. — Otthonos, kedve?. — Érdekes, ő még sohasem látott így, ilyen szépen mozogni lányt. Tizenkilenc éves. És hirtelen az a pici lány jutott az eszébe, akit annak idején az iskolában hagyott. Fura, rövidre nyírt haja volt, eleven szeme, de gyerek volt, nagyon ayerek. Már a kávét kevergette, de tekintetével még mindig a lányt kísérgette. — Hát a vőlegény? Hol a vőlegény? — kérdezte, és most nevetett először.' — Miféle vőlegény? — ütődött meg a lány. — Én azt hallottam, hogy menyasszony vagy! — Miért nem mondtad előbb, hogy én is tudjam — nevetett a lány. Gabi ezen meglepődött. Tényleg menyasszony volna? Figyelte a kezét, de nem volt rajta gyűrű. A lány észrevette és újra nevetett. — Bolond vagy, nem ráérek gatyát , mosni? — Góbira is ráragadt a nevetés. Megitták a kávét. A fiú hol a szoba berendezését nézte, hol a lányt. Most érezte először, hogy milyen jó lenne ilyen lakásban lakni. Csupa világos bútor, az egyik sarokban sok-sok virág. Egy jókora könyvszekrény a másikban. Nézte a könyveket, majd fejével odaintett: — Mind olvastad? — Nem, nyugdíjas koromra gyűjtöm, hogy legyen mivel tölteni az időt. — Hamar elkezdted! — Néhányat azért olvastam. Szeretsz olvasni? — Ha szeretnék is, kinek van arra ideje? — Idő, idő, az van. A bátyám mindig tart könyvet a kocsiban. Ha megállnak, olvas. Ha menni kell, leteszi a könyvet és azt mondja, alig várja, hogy újra megálljának. Gabi nem merte mondani, hogy ő is várja, de ő inkább alszik ilyenkor. —• Szépen laksz. — Tudod anyámék azt gondolják, így tarthatnak itthon. Segítettek berendezni. Mindent ők fizettek, de a pénz egy részét visszaadom. — És elmondta, mennyit keres, hogy tud kijönni a pénzből. Mennyit költ erre vagy arra. Gabi hallgatta és észrevette, hogy milyen furcsán muzsikál ennek a lánynak a hangja. Amikor abbamaradt a szóáradat, szerette volna nógatni, hogy folytassa, de a lány inkább kérdezett. — És te hogy élsz? — Mint a többiek, albérletben — felelte kurtán. — Az nem lehet jó. — Jó, vagy nem, nem mindegy? — Nekem nem lenne mindegy. — Csend támadt. Gabi nézte a lányt. Most fedezte fel a ruhája színét, ezüstszürke. És azt, hogy még az öltözködése is összhangban van a szobával. Majd arra gondolt: jó itt ülni. — Szép vagy — törte meg a hosszú csendet. — Udvarolsz? — Nem, csak mondom. (Folytatjuk)
