A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-13 / 50. szám
### Első kötethez óvatosan szokás nyúlni, s nálunk már szinte divattá vált — tegyük hozzá: káros divattá—, hogy a recenzónsok (kritikusokról tulajdonképpen nem is beszélhetünk) csupán az irodalmi művek értékeit, pozitív vonásait hangsúlyozzák, s a hiányosságok mellett „finoman" elsiklanak. Ha a jóhiszemű olvasó a lapokban megjelent recenziók alapján ítélné meg a csehszlovákiai magyar irodalmat, arra a megállapításra juthatna, hogy nálunk csupa világirodalmi szintű alkotások teremnek. Ne haragudjék hát meg senki, ha most minden „finomságot“ félretéve szólok Bereck József első könyvéről, s ki merem mondani: a kötetnek nemcsak értékei, hanem hiányosságai is vannak. Nézzük meg például mindjárt a kötet első elbeszélését, A negyed kilenc jegyében címűt. Ebben főleg az apa szerepe problematikus: az apa ugyanis mindvégig háttérben marad; tudjuk, hogy létezik, de — az utolsó dialógust kivéve — nem vesz részt a történésben, nem központi alak. Azon kívül, hogy harmonikán játszik, alig tudunk meg róla valamit. Az elbeszélés végén azonban hirtelen — és teljesen indokolatlanul — ő jelenik meg előttünk, róla mondja a szerző: „Tehetetlenül arra gondoltam, hogy néha mégis csodálom. Egy ilyen embert. S rögtön az eszembe jutott: a pontos időt is rádióból tudta meg." Vajon azért kellett a tél, majd a farsangi bál éjszakájának hosszú leírása, hogy az író eljusson ehhez a felismeréshez? Erőltetett, kényszer-befejezés ez, amelyet semmi sem motivál. Bereck kétségtelenül birtokában van egy bizonyos fajta költőiségnek, de az is nyilvánvaló, hogy sokszor szinte kényszeríti magát a líraiságra: „Az ébredés végül szelíden magával ragadott." Az egyik nagy magyar író, költő és nyelvész, Kosztolányi Dezső, aki olvasóit a törlés — a felesleges sallangok törlésének — művészetére tanította, valahogy így fogalmazta volna meg ezt a mondatot: „Felébredtem." A „szelíd magával-ragadás” fogalmában erős ellentét feszül; ezt természetesen megbocsáthatnánk az írónak, ha az ellentétnek funkciója lenne, azaz stilisztikai értékkel bírna. Itt, ebben az esetben azonban egyszerűen képzavarról van szó. Ugyanilyen természetű a Szorongás című elbeszélésben a „leheletfinomon rengtek a súlyos vizeskannák" kifejezés. A „leheletfinomság" és a „rengés" egymás mellé állítása logikátlan és semmiféle funkciója nincs. Nyilvánvaló, hogy Bereck tudatosan törekszik a líraiságra, s ennek következtében stílusa gyakran túlzsúfolttá, erőltetetté válik. Sokszor a szórenddel is baj van. Példaként A szeplős című elbeszélés egyik mondatát idézem: „Csendes, tiszta estéken gondolataink nem öltöztek tarka vágyruhába, amikor az északi égbolt alján piszkoskék szalagként egy hegylánc éles kontúrjai bontakoztak ki." A Türelem című elbeszélés érdekes — de rosszul sikerült — kísérlet. Az egyes szám első személyben elmondott történetbe két „betoldás" illeszkedik, jobban mondva csak illeszkednék, mivel ezek az epizódok — amelyekben nem a hős beszél magáról, hanem az író szól hőséről — kilógnak a szerkezetből, s a novellának minden bizonnyal javára válnék, ha ezek a „betétek" kimaradnának belőle. A kötet sikerültebb novellái talán az Egy csepp méz, az Öröm, A görög, a Biliárd néhány hős emlékének, A hazatérő, s a Vihar előtt. A történet színhelye leggyakrabban a kocsma, ahol az elbeszélő is jelen van, tehát élményszerűen adja elő az eseményeket. Érdekes, hogy ezekben a történetekben — a konkrét valóságon kívül egy másik — potencionális valóság is jelen van, azaz előtérbe lép a lehetőség: az játszik jelentős szerepet, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg. A valóság így tulajdonképpen nemcsak önmagában, hanem a lehetőségben is létezik, s ezáltal kettős sqrkítottságot kap. Valószínűleg ebben (is) kell keresnünk e néhány elbeszélés hatásának a titkát. Például a kötet címadó novellájában, a Vihar előttben Bereck szuggesztíven ábrázolja a címben megadott helyzet hangulatát; minden történésnek, minden mozdulásnak az a hivatása, hogy az olvasót pszichikailag felkészítse a vihar kitörésére. S mikor már minden körülmény arra mutat, hogy a következő pillanatban lecsap a villám, várakozásunk ellenére hirtelen kiderül az ég. Bereck József világa sajátos tér és sajátos idő ötvözete. A tér: a Csallóköz. Az idő: jelennek és múltnak, történésnek és emlékezésnek az egymásba olvasztása. S tegyük hozzá azt is, hogy a fiatal novellista egyéni hanBereck Vihar József / előtt Madách gon szól az őt körülvevő világról. Ha a legutóbb megjelent „elsőkötettel", Ardamica Ferenc novelláival hasonlítjuk össze a Vihar előttöt, a mérleg kétségtelenül Bereck javára billen. Sorai mögül egy fiatal -tró rokonszenves arca néz ránk: a munkásokkal, az idős „szövetkezetesekkel", a hétköznapok hőseivel szimpatizáló ember arca ez. A fiatal író botladozó lépésekkel, de pozitív mondanivalóval indul. S botladozásában — akárcsak novelláiban — fellelhető egy másik valóság — a határozott járás — lehetősége is. VARGA ERZSÉBET Vihar előtt (JEGYZETEK BERECK JÓZSEF NOVELLÁSKÖTETÉRÖL) Termő ékes ág, te, jó anya, életemnek első asszonya, nagy meleg virág-ágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely, WEÖRES SÁNDOR • ANYÁMNAK csak arcodon lett keményebb minden árny, mint a délutáni égen ,vércse-szárny. Első szép játékom, jó anya, gyermekségem gazdag asszonya. a kamaszkor tőled elkuszált, szemem a-szemedbe nem talált. VÁMOS GABOR FELVÉTELE-így tűnődtem: „Mért szült, mért szeret, ha örökre élni nem lehet? Énmiattam annyi mindent öl, temet! Mért nem tett a hóba inkább engemet!" benned kaptam első fészkemet, szívem a szíveddel lüktetett, és s nem-én közt nem volt mesgye-hegy, benned a világgal voltam egy. Álmom öbleidbe újra visszatér — álmom öbleidbe újra visszatér! Alabástrom bálvány, jó anya, életem hatalmas asszonya, szemed Isis smaragd-dísze, tiszta, szép, hajad Pallas bronz-sisakja, színe ép, A kamaszkor tőled elkuszált, férfi-szívem újra rád-talált, férfi-szívem a szívedre rátalált, megköszön most percet, évet és halált. Álmom karjaidba visszatér, álmom karjaiba visszatér... Erős ház, szép zászló, jó anya, sorsomnak nyugalmas asszonya. Majd ha cseppig átfolyt rajtam mind e lét, úgy halok az ős-egészbe, mint beléd.
