A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-11-01 / 44. szám
Lovicsek Bela HOSSZÚ ÉJSZAKA [13] Kézbe fogta a kézigránátot. A parancs szerint — a megadott jelre — előbb azt kellett a gépkocsira dobni. Olyan izgatott lett hirtelenjében, hogy alig lelte meg a biztosító gyűrűt. Mintha ősködök úszkáltak volna a szeme előtt, pedig a havas úton most már szemmel is jól kivehetően közeledett a ponyvázott tehergépkocsi... mint egy ormótlan, nagy éji bogár ... Hatalmas villanás után dobhártyát tépő detonáció rázta meg a levegőt. Aztán már sorra robbantak a kézigránátok, s a géppisztolyok is megszólaltak. A kiskatona is görcsösen húzta a ravaszt. Kezéből majd kiugrott a fegyver. Hallotta odalentről az ordítást, hörgést, jajongást, sőt némi mozgást is észlelt odalenn a szorosban ... Fénysorozatok nyilaltak el mellette, füttyogtek a sziklákon pattogó, gellert kapott golyók... Hosszúnak dobásra lendült a keze: a szétfröccsenő benzines palack nyomán láng csapott a magasba ... Aztán csend lett. A hirtelen beállt csendben csak az égő gépkocsi pattogása hallatszott, aztán már az sem. Olyan volt az egész, mint egy nyomasztó, lidérces álom. Rendkívül sokáig tartott az út visszafelé. A kiskatonának úgy tűnt, hogy szándékosan tekeregnek összevissza. Meg is kérdezte Hosszútól, ezt miért teszik? — Egyszerűen azért, hogy megtévesszük a németeket. Idefelé is eléggé elcsellengtünk az egyenes úttól, persze, te azt nem vetted észre, mert nem ismered a vidéket... — A fiú vállára tette a kezét, úgy lépkedtek egymás mellett. — Bár a gyakori időjárás változás — mondjuk egyegy újabb havazás, felkerekedő szél — eltakarítja a nyomainkat, de azért sosem árt az óvatosság — mondta. Éjfélre értek a táborba. Senki sem aludt. Egy-egy vállalkozás alkalmával mindenki talpon volt s várta a visszatérőket: sikerrel vették-e az újabb akadályt, s hogy veszteség nélkül úszták-e meg az akciót, mert az sem volt lényegtelen. Hosszú nyomban jelentést tett az őrnagynak: aprólékosan beszámolt az akcióról. A kiskatona éppen Jó étvággyal falatozott, amikor váratlanul az erdélyi lány lépett be a barakkba. — Sérülés, sebesülés nem történt? — kérdezte. — Nem, nem — felelték többen. A lány tekintete a fiún állt meg. — Nekem sem történt bajom — előzte meg a fiú a lány kérdését. — A tenyerem is bírta. A lány csak bólintott és elment. Olyan ez a lány, mint az ördög, gondolta magában. Sosem alszik. Csoda, hogy bírja. .. Ellenben jó, hogy idejött, legalább látta, és most már tudja, hogy ő is résztvett az akcióban. Elmosolyodott: érhette volna legalább egy karcolásnyi sebesülés, akkor most ott ülhetne nólaalangymelegben, az ágya szélén és beszélgethetnének. Vacsora után rágyújtott és végigdűlt a priccsen. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra nagy fáradságot érzett. Az idősödő tanító Jött hozzá és leült melléje: —, Elfáradtál? — Nagyon. — Féltél? — Egy kicsit. — Akkor is, amikor a golyók röpködtek körülötted? — Akkor már nem. — Igen... akkor már nem fél az ember ... nincs rá ideje ... Hát csak aludj, pihend ki magad — mondta a tanító. Megveregette a fiú vállát és felállt. A vállveregetést talán már nem is érezte. Leragadt a szeme, elernyedt a teste s elaludt... * * » Február végéig a kiskatona még egy tucatnyi vállalkozásban vett részt. Volt abban járőrtevékenység, vasútrobbantás, rajtaütésszerű támadás és egyebek. Az akciókban heten meghaltak, tizen súlyosan, kilencen pedig könnyebben megsebesültek. Bár egy-két új ember azért mindig csatlakozott hozzájuk, eléggé megfogyatkozott az egység. Közben a front egyre közelgett. Csendes hajnalokon már lehetett hallani az ágyúzást. A németek azonban még mindig nem takarodtak el a hegyekből. Ellenkezőleg: egyre elszántabban és dühösebben támadtak, s kegyetlenül megtoroltak minden egyes partizánakciót, Március elején egyre melegebben sütött a nap. Olvadt a hó napközben, sok apró patak szaladt lefelé a lejtőkön. Rövid lesz a tél, mondogatták egymásnak az emberek, örült is ennek mindenki. Ebéd után egy női ruhába öltözött férfit hoztak be az őrszemek a táborba. Körülfogták őt s kérdezgették: honnan jött, miként jött, mi újság stb. A parancsnok is előkerült s hallgatta a jövevényt. — Nincs már messzi a front — mondta az atyafi hadarva. — Ezen bátorodtunk mi fel a faluban. Olyannyira felbátorodtunk, hogy már egyetlen német járőr sem juthatott el hozzánk, mert jóval a falu előtt megsemmisítettük őket... Persze hogy ez nem tetszett a német parancsnokságnak. Az őrnagy nem szólt közbe, hagyta, hadd beszéljen. összeszűkült szemmel figyelte. Az atyafi pedig folytatta: — Egyszer csak jött a jelentés, hogy nagy német erő közeleg a faluhoz. Szokatlan időtájban jöttek, alkonyaikor. Nem vártuk őket tétlenül: a falu előtt útközépre döntöttük a szálfákat, de a tankok átgázoltak az akadályon, miközben ágyúval és géppuskával lőttek bennünket. Vissza kellett húzódnunk, a tankok meg neki a falunak. Borzasztó volt. Hatalmas robbanások rázták a levegőt, süvöltöttek a golyók. Sok helyen tüzet fogtak a faházak, égre verődtek a lángok. Sikoltoztak a gyerekek meg az aszszonyok, mindenki menekült, ki merre tudott. Pillanatok alatt kiürült a falu. Arra sem volt idejük, hogy élelmet, meleg ruhát vigyenek magukkal, örültek, hogy menthetik a puszta életüket... Szörnyű látvány volt, ahogy a hegy gerincéről néztünk le a völgybe, az égő falura. Hallottuk a sikolyokat, a jajongásokat... Vajon mi marad meg a faluból? Tizennégyen haltak meg azon az estén. A következő napokban az asszonyok és a gyerekek visszaszállingóztak a faluba. A férfiak közül is a vakmerőbbje kényszerből hazament élelemért. Rá is fizettek: nyolcvanukat vagonba rakták és elhurcolták. Ügy hírlik, Németországba. Még most sem szólt közbe az őrnagy, — Rettenetes napok következtek, elhihetitek — folytatta a jövevény. — A németek állandó rettegésben tartották a lakosságot... A megmaradt férfiak közül mégis kénytelenek voltunk néhányan belopózni a faluba élelemért, tiszta alsóért, de a faluból aztán kicsúszni nagyon kockázatos és veszélyes volt. Furfanghoz kellett folyamodnunk. Én például, amint látjátok — végigmutatott magán —, női ruhába öltöztem, batyut kötöttem a hátamra, kézenfogtam a nővérem ötéves kisfiát és elindultam a faluból kifele. A németek orra előtt. Nem volt ám mindegy! Képzelhetitek, mit éreztem. Minden pillanatban azt vártam, hogy egy sorozatot a hátam közepébe eresztenek ... Mi tagadás, bizony remegett a térdem, talán még a halál hideg szelét is éreztem. Kivert a veríték .. — Mi lett a kisfiúval? — kérdezte az őrnagy váratlanul. — Visszament. — És vissza is ért az anyjához? — Vissza ... minden bizonnyal vissza, mert én a hegytetőről szemmel kísértem, míg csak be nem ért a faluba. — Élesszemű férfi lehetsz. — Hát... az volnék... — A németek nem vették észre, hogy férfi vagy? — Láthatod. — A batyudat sem nézték meg? — Nem. — Különös... — simogatta fekete szakállát az őrnagy. Láthatóan idegesítette valami. Kezének a mozdulata is arról árulkodott. — Biztos, hogy nem követett senki? — Biztos. — Hogy találtál a táborunkra? — Az orrom után jöttem — felelte a jövevény némi habozás után. Mintha kissé elbizonytalanodott volna. — Csak úgy gondolomra nekivágtál és idetaláltál? — Ide ... úttalan utakon ... — Ezek szerint más is ránktalálhat? — Minden bizonnyal. — Példának okáért a német is? — Azt kötve hiszem. — Miért? — Miért, miért?... Mert a német nem merészkedik el ilyen helyre, ilyen távolra a lakott területtől. — Gyávábbnak tartod magadnál a németet? — Azt nem mondtam... — sütötte le szemét a női ruhába öltözött férfi. Vékonyka és esetlen volt, ahogy ott állt előttük a körben bátyúval a hátán. —■ Nem tetszik nekem a bizalmatlanságod, te őrnagy — mondta később szemrehányóan. — Sehogy se tetszik ez nekem. — Nem igen érdekel a véleményed — felelte az őrnagy hidegen. — És egyáltalán: volt már valaha is puska a kezedben? — Mért ne lett volna! — Szóval azért jöttél közénk, hogy harcolj... Vagy csak a bőröd mented? —i Harcolni akarok, de ha nem tetszik, el is mehetek. — Hová? — Mindegy ... Majd csak befogadnak valahol... Váratlanul géppisztoly sorozat hangzott fel a négyes számú őrszem állása felől, s szabályos tűzharc fejlődött ki. Pillanatnyi döbbenet után, egy-két percen belül harci készenlétben állt az egység. Feleslegesen, mert közben befejeződött a tűzharc. Kis idő múlva a négyes számú őrszem egy fiatal német katonát terelt maga előtt a táborba. A német húzta a bal lábát, fájdalmában eltorzult az arca. Az őrszem jelentette, hogy ketten voltak, de az egyiknek sikerült elmenekülnie. Az őrnagy nyomban kiadta a parancsot Hosszúnak, hogy tíz emberrel vegye üldözőbe a menekülőt. — Élve nem kerülhet vissza a csapatához! — Értettem! A kiskatona is belekerült a tíztagú csoportba. A fiatal németnek az alsó lábszárát érte a golyó. Erősen vérzett a sebe. Az erdélyi lány jóvoltából néhány percen belül kötés került rá. Később a németet a parancsnoki bunkerbe vitték. Az őrnagyon és rajta kívül csak a lány tartózkodott ott tolmácsként. — Remélem szót értünk — mondta a parancsnok —, s nem kell drasztikus eszközhöz nyúlnom. Az nem az én kenyerem. A német mereven nézte maga előtt a földet. — Hajlandó vagy beszélni? A német hallgatott. Arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy nem akar beszélni. — Ha abban bízol, hogy a társaid rövidesen kimentenek innen, nagyon tévedsz — mondta az őrnagy a maga megszokott, nyugodt, meggyőző hangján. Megkínálta cigarettával. A német pillanatnyi habozás után elfogadta, de előbb zavart mozdulattal kisimította homlokéból a csapzott, szőke haját. Az első szippantás után köhögés fojtogatta, s könnybelábadt a szeme. Olyan volt most a könnyes szemével, mint egy kisfiú, aki az édesanyja szoknyájába kapaszkodik és tőle vár segítséget. Az őrnagy pedig a fiú édesanyját képzelte s látta maga előtt, aki valahol Németországban, Berlinben vagy Frankfurtban, vagy egy kis eldugott tanyán a fiára gondol féltőn, szorongva, akit százszor eltemet és ezerszer feltámaszt, s akit az óra minden percében hazavár. — Csak egy életünk van, fiú... — mondta az őrnagy csendesen —, és ezzel az egy életünkkel nem szabad felelőtlenül játszanunk ... Katona vagy, parancsot teljesítsz, de azért vakon nem kell a vesztedbe rohannod. Most például minden teketória nélkül a falhoz állíthatlak és fejbelövethetlek, s talán nem is érdemtelenül. Szinte biztos vagyok benne, hogy fiatal korod ellenére sok vér tapad a kezedhez. Talán akkor sem tudnád jóvá tenni a bűneidet, ha száz évig élnél.. . Bár az is lehet, hogy tévedek: meglehet, soha semmi olyat nem követtél el, amiért az életeddel kellene fizetni... (Folytatjuk)
