A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-25 / 43. szám
Lovicsek Béla BOSSZÚ ÉJSZAKA — Mihez kezdesz a háború után? — kérdezte a tanító sokára. Felülve piszmogott a sötétben, végül gyufa lángja villant, ami egy pillanatra megvilágította a sápadt, sovány arcát. A fiúnak édesapja jutott az eszébe. Most talán ő is álmatlanul ül az ágya szélén és sóhajtozva cigarettázik. — Előbb túl kell élni. — Túléled, fiam, biztosan túléled. — Ha valóban túlélem, akkor befejezem a gimnáziumot, aztán majd megjátom... — Mégis, ml szeretnél lenni? — Újságíró — vágta rá gondolkozás nélkül a fiú. Maga is elcsodálkozott a váratlan kijelentésén: honnan a csudából jutott eszébe ilyen hirtelen? — Szép pálya ... szép foglalkozás ... — bólogatott maga elé a tanító a sötétben. — Ha arra a pályára akarsz lépni, akkor most jól nyisd ki a szemed meg a füled. — Miért? — Most olyan élményanyagra tehetsz szert, amelynek nagy hasznát veheted a pályád során... Nagy feladat vár rátok... Sok mindent meg kell írnotok. A szemtanú hitelével kell vallanotok ezekről a napokról, hetekről és hónapokról. Hiteles, megrázó képet kell rajzolnotok a fasizmus igazi arcáról, embertelenségéről, borzalmas tetteiről, és a szegény nép tengernyi szenvedéséről ... De vallanotok kell a nép harcáról, áldozatkészségéről, a hősiességéről, nem utolsósorban a békevágyáról ... Mindezt meg kell tennetek a felnövekvő generáció és a jövő érdekében ... Újra meg újra Írni kell a háború borzalmairól figyelmeztetésül, hogy végre feleszméljen az emberiség, hogy soha többé ne ismétlődhessék meg ez a szörnyűség... A fiút egészen elérzékenyítették a tanító szavai. Jól esett a bizalma és a bíztatása, főleg az, hogy hisz a jövőjében, hogy máris úgy beszél vele, mint egy kész újságíróval, esetleg íróval. — Jó éjszakát... Próbáljunk meg szundikálni egyet — mondta a tanító csendesen és visszafeküdt a helyére. A fiú még egy ideig eljátszogatott az újságírói pálya gondolatával, aztán ő is elszenderült. Január közepe táján híre jött a táborba, hogy egy tizenöt kilométernyire fekvő kisebb községben hetente kétszer rendszeresen megjelenik egy huszonöt tagú német csapat. Előbb végigszimatolják a falut, aztán beülnek a kocsmába és részegre isszák magukat. Részegségükben kikergetik a férfiakat a házakból és erőszakoskodnak a lányokkal, asszonyokkal. Ezt jelentette újév táján az őrnagynak egy összekötő. Most újra eljött és jelentette, hogy a helyzet azóta sem változott, sőt egyre szemtelenebbek és brutálisabbak a németek. Előző nap például egy tizenhéroméves kislányt erőszakoltak meg négyen, akit nyomban el kellett vinni egy távoli faluba a körorvoshoz. — Tenni kéne valamit — mondta az összekötő. — Igen, tenni, de nekünk nem az a feladatunk, hogy egy-egy falu nyugalma felett őrködjünk — mondta a parancsnok alapos megfontolás után. —j Különben sem támadhatjuk meg a német csapatot a faluban, mert az esetleg az egész falu pusztulását vonná maga után. A német parancsnokság ezt kegyetlenül megtorolná. Ismerjük a módszereiket ... Ebből a gondolatmenetből arra következtetett az összekötő, ha nem is a faluban, két-három kilométernyire tőle esetleg sor kerülhetne a németek megsemmisítésére. — Milyen a terep a falu környékén? — kérdezte később az őrnagy. Térképet terített szét az asztalon. Föléje hajoltak. Az összekötő ujja lassan elindult a térképen a falutól nyugatra és egy ponton megállt. — Itt, ebben a keskeny szorosban kellene meglepni őket — mondta. — Három kilométernyire lehet a községtől. — Látom... — gondolkodott az őrnagy. — Azt mondod, minden kedden és pénteken érkeznek a faluba? — Igen... Reggel jönnek, este mennek. — Gyalog vagy gépkocsin? — Ponyvázott gépkocsin. — Rendben van — határozott a parancsnok —, holnap estefelé odavezetsz egy húsztagú csoportot. Később magához hívatta Hosszút, akivel aprólékosan megbeszélte az akció tervét. Öt bízta meg a csoport vezetésével. — Egyetlen német sem menekülhet el! — mondta erélyesen, — Értettem. — A kiskatonának rendbe jött már a tenyere? — Igen, már használhatja. — öt is vidd magaddal! — önkénteseket vigyek, vagy magam válogassam ki az embereket, őrnagy elvtárs? — Rád bízom: ahogy jobbnak látod. A kiskatona másnap ebéd után tudta meg, hogy rövidesen átesik a tűzkeresztségen. Nem látszott az arcán túlzott lelkesedés, amit Hosszú éles szeme nyomban észrevett. — Ha félsz, csak szólj, nem muszáj ám velünk jönnöd — mondta komolyan. Semmi gúnyolódás nem érződött ki a hangjából, a fiú mégis annak vette. — Nem félek — jelentette ki durcásan, határozottan. — Meglehet... — húzta el a szót Hosszú. — Én például minden akció előtt félek egy kicsit... Sőt néha az is előfordul, hogy semmi kedvem részt venni benne. Tudod, pajtás ... hogy is mondjam ... nekem hülye megérzéseim vannak: ha például az akció előtt sajog a bal vállam, az rosszat jelent... — Olyan komoly ábrázattal mondta, hogy a fiú szóról szóra elhitte. — Most Is sajog? — De még mennyire, a szentségit! A fiú elkomorodott: — Ne hülyéskedj! — mondta szemrehányón —, csak rémítgeted az embert... Nem hogy biztatnál, inkább rémítgetsz ... Erre fel aztán Hosszú felnevetett: — Ne félj, fiú, sima ügy lesz, nincs mitől tartanunk. Arra sem marad idejük, hogy elrebegjenek egy nyúlfarknyi imát a mindenhatóhoz! Hogy tudott ragyogni az arca, mennyi erőt és biztatást tudott kisugározni magából!... Igazán tetszett a kiskatonának ez a nyurga, csupaszív szlovák fiú. Megszerette, mint a saját testvérét. A tűzbe is követte volna. Pénteken nyomban ebéd után a csoport tagjai felkészültek az útra. Géppisztolyt, kézigránátot meg kéthárom palack benzint vittek magukkal. Rövid tanácskozás után elindultak. Az összekötő vezette a csapatot. ö ment elöl — messzire virított a kucsmája alól kikandikáló vörös haja —, a többiek utána libasorban. Negyven év körüli lehetett, magas, szálfa termetű, nagy erejű. Borús volt az idő, de nem havazott. Hideg sem volt. Aránylag jól haladtak a céljuk felé, bár itt-ott kisebb-nagyobb hófúvásokon kellett átgázolniok. Céljukhoz közeledve figyelmesebbé és óvatosabbá váltak. A kövesút közelében könnyen összeakadhattak egy-egy portyázó német járőrrel. Meg-megálltak, belefüleltek a levegőbe: semmi gyanúsat nem észleltek. Alkonyodott. Ismét rövid tanácskozást tartottak. — Nem érkeztünk ml egy kicvsit megkésve? — kérdezte Hosszú az összekötőtől. — Nem, biztosan nem — felelte a vörös hajú határozottan. — Félórán belül Ide kell érniük, — Kötve hiszem —t csóválta a fejét Hosszú. — Sötétben nem mer a német erdőben járni. — Errefelé aránylag biztonságban érzik magukat — bizonygatta az összekötő. — Ne lopjuk a drága Időt, gyerünk és mielőbb foglaljuk el a helyünket, mert valóban elrobognak az orrunk előtti A kövesút a hosszan elnyúló völgyben kanyargóit. Akadt olyan szakasz, ahol az erdő egészen az útig terjedt, a legtöbb helyen azonban ötven-hatvan, sőt száz méternyire is eltávolodott tőle. Ahová ők igyekeztek — vagy negyven-ötven méteres hosszúságban —, két sziklafal között futott az út. Ideálisabb helyet el sem lehetett képzelni a németek fogadására. Ügy határoztak, hogy nem oszlanak kétfelé, hanem az egyik sziklafalon helyezkednek el mind a húszán. Hosszú azon az oldalon helyezkedett el egy szovjet partizánnal, ahonnan a németek érkezését várták. Társára bízta a kézigránát köteget, ő pedig két palack benzint helyezett maga mellé, hogy „lámpát gyújtson“ velük a szorosban. A kiskatona a sor végén foglalt helyet. Pattanásig feszültek az idegei. Szinte hallani vélte, miként surrog ereiben a vére. A szive is hevesen dobogott, majd kilökte a mellkasét. Ügy érezte, megállt az idő. Mintha már a születése óta ülne a sziklafal tetején. Vagy tán azóta, amikor még a föld sem létezett: sem föld, sem szikla, sem ég... Semmi... Zsuzsára, az erdélyi lányra gondolt. Legalább elköszönt volna tőle ... Hátha soha többé nem látja viszont?!... Biztosan nem tudja, hogy ő résztvesz az akcióban. Törődik is vele... Legalább egy pillanatra ha látta volna az indulás előtt, akkor most könnyebb lenne itt ülni és várakozni... „Túléled, fiam, biztosan túléled a háborút...“ — hallja fülében a tanító hangját. Ha valóban túléli a háborút, és ha valóban újságíró lesz, ennek a mai napnak a krónikáját vajon hogyan írja meg?... Leírja-e őszintén, hogy ezekben a feszült pillanatokban félelem szorongatja a torkát, szívét, hogy remeg az egész teste?... Bevallja-e őszintén — amit eddig még önmagának sem mert bevallani —, hogy szereti Zsuzsát, az erdélyi lényt, hogy állandóan őt látja maga előtt, az ő hangját hallja, s még ezekben a nehéz percekben sem tud másra gondolni, csak őrá, Zsuzsára, pedig a német teherautó minden pillanatban előbukkanhat a kanyar mögül, és akkor neki semmi másra nem szabad gondolni, csak az ellenségre, és ő most mégis Zsuzsára gondol... és most Is Inkább ott ülne az ágya szélén, és nem szólna semmit, nem csinálna semmit, csak ülne és nézné a lányt, a hullámos haját, a szomorú, komor arcát, és várná, hogy megszólaljon, hogy beszéljen, mindegy, hogy miről, csak beszéljen, beszéljen ... Legalább megmondhatná neki, hogy szereti, de nem mondhatja meg. Pedig ha lehetne, belekiabálná az erdő rengetegébe, fel a csillagos égre, elkiabálná a szikláknak, fáknak, el az erdei mókusoknak, szarvasoknak, elkiabálná az egész világnak. .. Nem teheti, mert Íratlan törvények akadályozzák meg, fogják le a nyelvét, bár logikátlanok, mégis törvények! Hogy is mondta a lány? .......a ki nem mondott szerelem is lehet szép, talán még szebb is, mint a beteljesült.., Csak okosan kell tudni vele bánni... Óvni kell, vigyázni a tisztaságára, és hinni, reménykedni abban, hogy talán egyszer majd eltűnnek tudatunkból a háború logikátlan, írott és Íratlan törvényei, amikor a szerelem egy egész életre szólóan kiteljesedhet és klvirágozhat...“ Ez mind szép. Sőt túl szép!... De vajon kinek címezte a lány a mondókáját?... Neki?... Nem, neki biztosan nem. Hát akkor kinek? Az őrnagynak? ... Vagy egyszerűen csak a szerelemről beszélt? A szerelem szépségéről és tisztaságáról?... Miért éppen neki mesélte? Mert ahogy mondta s amit mondott, az a legszebb mese, amit valaha is hallott... v Az égre tekintett. Felszakadoztak a felhők. Itt-ott kikandikáltak mögülük a csillagok. Odalenn, alattuk meg üres és hallgatag volt a behavazott út. Az őrnagyra gondolt. Abban teljesen igaza volt neki, hogy előbb át kell esnie a tűzkeresztségen. Ami igaz az igaz: most került először olyan helyzetbe, hogy fegyverrel a kezében, szemtől szemben áll az ellenséggel. Ugyanis ő az ezredtörzsnél szolgált, s az ő ezredtörzse mindig a front mögött állomásozott, így soha nem került bevetésre. Alig jutott gondolatának a végére, a távoli kanyarból két tompított fény bukkant elő s közeledett. Egyre erősebben hallatszott a motor búgása. (Folytatjuk)
