A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-07-12 / 28. szám

Míg nem volt ez a kutya, a Vök nem alvástól majdnem idegösszeroppanást kaptam, — Kati rábámult.

— Te ilyen vagy? — találkozott tekintetük, s Piri, aki nem szerette kiadni magát, egy picit megbánta az őszinteséget.

— Milyen lehetnék? Falusi, sőt tanyasi lány vagyok. Tudom, hogy ezeknek szégyen a félelem, de nem tehetek róla. Nem tudja ezt rólam senki itt, csak te. — Szürcsölték a kávét. Kati a rekamié sarkában felhúzta a lábát. Hálát érzett a bizalomért. A kávé illata betöltötte a szobát, s jó volt a félhomályban a csend.

Piri élvezte a csöndet. Magányhoz szokotton. Gyerekkora óta ilyen magányos. Mert milyen legyen az a lány, aki fiú helyett érkezik, s akit az apja fiúként nevel. Háromesztendős korában már ló hátára dobja, négyéves korában már vadászatra viszi, s elvárja tőle, hogy olyan bátor legyen, mint egy sokkal idősebb fiú. Ezért van az, hogy legalább annyira szereti a nadrágot, mint a szoknyát, és télen kineveti az orvost, mert nem ül lóra. Most fújta a füstöt. Kati várta, hogy megszólaljon. A mama jött, pogácsát hozott. Furcsálta, hogy ezek csöndben ülnek. De nem szólt, kiment.

— Vigyázz az anyádA gyenge a szíve! — mondta a védőnő. 4r— Jó lenne, ha legalább egy órát pihenne délután.

— Te mindenkiről tudsz mindent?

— Sok mindent, de nem mindent! — nevetett Piri. — El tudnám neked beszélni, kinek mi a baja, mivel jár orvoshoz, mert járnak ezek az orvoshoz. Van olyan, aki minden két napban eljön. Ha nem tud jönni, elvárja, hogy elmenjünk. Néha tíz kilométert biciklizek, hogy valakit megnézzek, mert igényli. Kati nagyot szippantott. — Érdekes világ! — gondolta. — Én azt látom, hogy panaszkodnak, keveslik a pénzt, ő meg azt, hogy mennyire szeretnek élni.

— Tudod, hogy milyen gazdag faluk ezek? — és megkóstolta a pogácsát. — A pogácsa már ritkaság — tortákat sütnek és úgy fizetnek a dokinak, akár Pesten.

— És neked?

— Hót nem panaszkodhatom I

Én szeretem a falut. Jól érzem magam, már amennyire jól érezheti magát az ember! Sokan akadnak olyanok közöttünk, akikhez minden ellenszolgáltatás nélkül is szívesen járnék, de mindenki ad.

— És hogyan lehet azt megszokni? — Piri hangosan nevet.

— Kialakul. Pesten, ott sok ügyeskedéssel, ötlettel próbálkoznak. Az első pénzt, amit a köpenyem zsebébe dugtak, nem tudom ki adta. Kisnővér voltam, ösztöndíjas. Jól jött! Aztán volt olyan, aki virágcsokor aljára tekerte a borítékot, a papír aló, de a leggyakoribb, amikor csokoládét adnak, s a csokoládé papírja alatt van a pénz.

— A második héten történt, kiküldött a doki egy családhoz. A bácsinak a táppénzes igazolását kellett volna meghosszabbítani és nem jött be. Disznóölés utáni nap volt. Nagy üstökben sült a zsír. Széket tettek alám, enni kellett. Jött az öreg. A dolga mindjárt tisztázódott. Nekem pedig egy nagy zsírpapírba összefogtak egy rakás meleg tepertőt. És az öreg szinte odanyomta. El kellett fogadni. S tudod, hogy milyen jól melegített egész úton az a forró tepertő? A védőnő egy darabig üldögél, majd feláll.

— Ne haragudj, hogy rád törtem, de most erre szükségem volt! — Úgy mondta, mint aki mindig azt teszi, amit éppen tenni kíván. Kati kikíséri. Piri füttyent Cézárnak, s elkarikázott.

Gyorsan köszöntött be az ősz. Októberben már végevárhatatlan eső volt és sár, sár. Katit nem izgatta az idő, örült a hramlncöt munkaegységének — ennyi fizetést kap — és ez bizony majdnem háromezer forint. De mit tudta ő, menynyit ér a pénz. Eddig még minden fillérnek volt helye. Megvette a bárszekrényt is. Sokat olvasott. Vette a könyvet, és a könyvtárból Is hordta.

A nyolc-tíz óra bent elszállt, az este hosszú nagyon hosszú. A védőnő egyszer-egyszer eljött, barátnők lettek. Piri egyre többet mesélt magáról és ez jó volt. Ö is bizalmába fogadta, de neki nem volt mit mesélnie. Nem voltak kalandjai és a család is olyan volt, mint a többi százezer. Tudta már, hogy Piri apja ápoló a csabai állatkórházban. Ezen sokat nevettek, mert Piri mindig úgy emlegette:

— Apám, a kedves nővér. — Ebben metsző gúny volt, de sajnálta is az apját. Az öreg imádta az állatot, s azért

hagyta ott Kondoroson a szövetkezetét, mert nem akarták az állatokhoz tenni, pedig egyéni korában díjakat nyert.

Egyszer együtt mentek be Pécsre. Piri, amikor leszálltak a vonatról karonfogta barátnőjét.

— Száműzöttnek érzem magam ilyen városban. Mintha egyszer elzavartak volna.

— Miért? — kérdezte megilletődve Kati.

— Tele vagyok emlékekkel. Én is városban jártam iskolába nemcsak te, csak Pest egy kicsivel nagyobb. Ügy mentem oda, hogy azt mondta anyám, senkinek se higyj. Sikerült egy darabig. De orvosok közé kerültem és olyan lettem, mint a többi ápolónő. Vaíamenynyien tudják, hogy a szakadék az orvos és az ápolónő között áthághatatlan, de valamennyien azt hiszik magukról, hogy majd ők hidat vernek fölé. Hát én is ezt hittem. — Kati szerette volna sürgetni, szerette volna meghallani az egész történetet, de Piri nézte az utcát, a szembe jövő embereket, férfiakat, mintha keresne köztük valakit. Ezt a játékot Kati is szerette. Melyik lesz az enyém? Barna lesz, vagy szőke, magas, karcsú, vagy vaskosabb, nem, karcsú lesz és

szőke. Ezen mosolygott. Pedig nem szabad mosolyogni, mert a férfiak észreveszik. Késő volt erre gondolni, mert az egyik visszafordult és a nyomukba szegődött.

— Rázzuk le! — mondta Pirinek. Befordultak egy boltba, ű egyre a kirakatot leste, ott áll-e még a férfi. Amikor elment, kijöttek és nagyot nevettek.

— Mondjad tovább mi volt? — kérlelte Pirit. Az egy kicsit gondolkodott és mint aki maga is úgy érzi, hogy könnyebb lesz az emlékezés, ha megossza, beszélni kezdett:

— Cselédkönyves orvosnak jött egy fiatalember. Tudod ez olyan gyakornok, ügyetlen forma. Kicsit kétségbeesett volt. Ezt láttam meg. A vagányokhoz hozzá voltam már szokva. Tudtam, hogyha együtt maradsz velük éjjeli szolgálatra, megpróbálják kellemesen tölteni az éjszakát. A lányok itt tévednek. Mert többet hisznek, mint amennyit hinni keli, és ezért többet is engednek meg a doktor uraknak. Ez a mindennapos kórházi történet. De ez nem ilyen volt. Kért, biztatást várt. örült, ha kivettem a kezéből a fecskendőt, már keresett, ha vénás injekciót kellett adnia. Ha nem látta az adjunktus, akkor megkért, hogy én keressem a vénát. Csak akkor mert összevegyitett injekciót beadni, ha én kevertem. Én nem vettem észre, hogyan szerettem bele. összejön az ember a munkában. Éreztem, hogy rám van utalva. Egy kicsit anyáskodtam is, pedig fiatalabb voltam, mint ő. Jólesett neki, ezért hittem, én is hogy a szakadék fölött hidat verni, azt hittem a szerelmen túl a segítségem is kell. Az a segítség, amit csak én tudok adni. Nem titkolta, hogy belém szeretett. Együtt jártunk. Az orvosok nem szoktak ápolónővel együtt járni. Esetleg házibulira, vagy gruppen-sexre.

Kati nem értette a szót, de nem mert kérdezni. — No, mi együtt jártunk. És úgy éreztem, hogy ez a fiú engem, nagyon szeret. Aztán, vagy másfél év

múlva egyszer hazament és gyűrűvel jött vissza. Eljegyezte otthon a kórház főorvosának a lányát. Nem magyarázkodott, csak azt mondta, köztünk nem változott semmi. Másnap én eljöttem. Otthagytam Pestet. Azóta vagyok én így a városokkal.

Kati nézte a barátnőjét. Szerette volna vigasztalni, de nem talált szavakat. Mentek egy darabig együtt némám, míg egyszer egy büfféhez értek. Piri finoman beterelte az ajtón. Konyakot kért. És amikor már előttük voltak a poharak, akkor szólalt meg:

— Ha erre gondolok, nem tudom megállni, mindig innom kell, ne haragudj rám.

Otthon legtöbbször Kóbor tanáréknál találkoztak, öten-hatan-tízen is eljöttek. Nagyokat nevettek és a nyáron készült filmeket vetítgették. Mert Kóbor, de méginkább a doki, szenvedélyes filmező. Az orvos természetesen mindig feleségestől jött. Az asszony alig szólt néhány szót, s úgy tett, mint aki unja. De Béla nem törődött vele, udvarolt a tanító-lányoknak, néha még beléjük is csípett. Ha szabadkoztak, s ha megjegyezték, — hogy ezt nem lenne szabad, — csak ennyit mondott.

— Az orvosnak, aki előtt minden nő levetkőzik? — És kezdte mondani, hogy milyen melle van a fodrászlánynak, meg hogy a boltvezetőnönek műmelle van. — Élőttem nincs titok. Azt is tudom, hogy Magdikén hol van az anyajegy, — és már mutatta is. A szerencsétlen tanítónő fülig pirult.

— Jaj! — mondta és kiszaladt a szobából. Mindenki gúnyosan nevetett. Az ilyen esetek Katinak is tetszettek, különösen azért, mert ő még sohasem volt ennél az orvosnál.

Gabi két hónapja dolgozik, és már fel is tud öltözni. Orkánt is vett. Sokszor úgy érzi, jobb lenne már kevesebbet dolgozni, de rákaptak. Egy szombat délután behívták.

— Eredj csak Gabi Pestre! — mondja az irányító. Félóra alatt megrakodsz itt, elmégy, aztán majd reggel visszajössz! Ha délutánra itthon vagytok, semmi baj. Megy veled egy kísérő. — Gabi elharap egy káromkodást, haza akart menni, megmutatni az új ruhát. Végigmenni a falun, hogy beszéljenek róla.

A kocsikísérő is fiatal. Megállapodnak, hogy ledobják az óverallt. Nincs túl hideg, nagykabát nem kell, igaz Góbinak még nincs is. A sofőr bundában szokott járni. Este tízkor Pesten átadták a rakományt. Ott van szállás, de nem kérnek szobát. Találomra nekivágnak a városnak.

Gabi boldog, mert Pesten van. Nézi a fényeket, ahogy a Kőbányai útról egyre beljebb viszi őket a villamos. Cserélődik a kocsi közönsége is. Kint nyűttebb, kopottabb emberek szállnak fel néhány megállóra. — Most van vége az esti műszaknak. — Egy nagy téren, a vasúti felüljáró előtt már ünneplőbe öltözött asszonyok, lányok is felszálltak. Gabi csak őket nézi. Ilyenek a dámák? Bundák, csodálatos télikabátok, sötétre festett szemek, nagy kontyok s mosolyok. Végignéz magán: rajta csak

orkánkabát. Igaz, bélelt, de mégiscsak orkán. A férfiakon, akik a nőket kisérik könnyű bundák. Egy nagy gyár előtt egész csapat ilyen ünneplőbe öltözött ember száll le a villamosról.

A körúti aluljárónál állnak Gabiék. Most aztán merre? — ez a kérdés. Gabi bizonytalannak érzi magát. — Ennyi fény, ennyi fényes' hely. Egyszer volt Pesten presszóban egy kis szőke lánnyal, de még a katonaidő előtt. Az is a külvárosban volt. Idézgeti a lány arcát, szavait. Még segédgépkocsivezető volt. Nem kaptak helyet szállodában és a sofőr rokonjáéknál aludtak. Ott volt az a lány albérlő, vagy rokon? Még most is fülében a hangja:

— Maga sofőr? — kérdezte a lány.

— Igen — válaszolta ő és elpirult.

— És mikor lesz saját kocsija?

— Majd az is lesz! — felelte ő.

(Folytatjuk)

12