A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-20 / 38. szám
— Itt a kertben terem! — teszi hozzá. — Mondják, te nem nagyon iszol I — Gabi bólintott. — Figyelj csak! Ha elhatároztátok magatokat, siessetek! Nagyon unalmas, hogy mindenki erről beszél. — Kati ezen is meglepődik. Apját ilyennek még sohasem látta. Hallgatni szokott, a konyhában csak anyja beszél. Az öreg mordul egyet-egyet, s csak addig van ott, amíg eszik, és megissza az esti egy-két pohár borát. Aztán jön-megy az udvaron lefekvésig, vagy a tévé műsorig, bár nem sokszor nézi a tévét. A lány most elmosolyodik. Igen, apja túl akar lenni ezen az egész ügyön, úgy látszik unja a mama sok beszédét. Hogy mekkora diplomata? A papa most ül a fotelben, jól étzi magát. Rá-rátéved tekintete a fiúra. Az van ebben a tekintetben, hogy erős vagy, kemény vagy és fiatal, nagyon fiatal. S már azt is látja, gondolatban, hogy egyszer-másszor segít neki ez a fiú. És bizony jó lesz, mert sokszor egész nap egyedül van a raktárban. A papa nézi őket. Biztatja Gabit, hogy azért ennyit megihat, ez nem árt meg. Vacsora után különösen jó. Aztán elköszön. Gabi is feláll. Néhány lépést tesz utána, amikor becsukja az öreg az ajtót. Kati átöleli Gabi nyakát.-r Na látod? — mondja csendesen. A papa biztatása felbátorította Katit. Megtiltotta a lánykérést, hadd lássa a mama, hogy ő határoz a sorsáról. Még az esküvő előtt szerette volna bemutatni a barátainak is Gabit. No, nem azért, mintha azok az utcáról, vagy bálból, mozielőadásokról nem ismernék, hanem mert úgy gondolta, hogy a fiú közelebbről megismeri azokat, akikkel majd később sokszor találkozik. A védőnő is kíváncsi volt a sikerre, de egy kicsit óvatosabb volt, mint Kati. — Ide figyelj! Ha neked lennék, először csak a két tanítólányt hívnám meg, aztán másik héten Kóborékkal úgy hívatnám meg Gabit, hogy ott legyenek az orvosék is. Hidd el nekem, jobb lesz Így! — Kati meglepődött, nem értette. De Piri nem sokat magyarázott. — Sütünk tésztát, a lányok tésztásak! Van egy kis tiszta szeszem, főzünk valami édes pancsot! — Belemelegedett a készülődésbe. Három nap mást sem tettek, mint sütöttek, főzőcskéztek. Kati örült az ötletnek, négy lány és egy fiú! Érdekes lesz! És nem is olyan nagy társaság, hogy Gabi zavarba jönne. Amikor ezt gondolta, úgy érezte, érti a védőnőt. Hálás volt, hogy Gabit akarja kímélni. Ebben aztán meg is nyugodott. Amikor készen voltak, megmondták Góbinak, hogy szombatra meghívják a lányokat. Gabi zavart volt. Sehogysem értette a két lányt, de Pirit már ismerte, megszokta, így aztán, amikor a védőnő azt mondta: — Nézze, Gabi! Nem olyan nagy dolog az! Rendes kis emberek és nagyon szeretik Katit! Ne legyen féltékeny a társaságra! — A fiú beletörődött. Már négy óra tájt ott lábatlankodott Vereséknél. Kati először öt órakor nézett az órájára. Sötét volt már, szinte téli este. Aztán ötpercenként nézte az órát. Negyed, fél hat. Fél hat után öt perccel nyílott az utcaajtó. No végre! Mély lélegzetet vett a lány. Kiszaladt, s a küszöbön találkozott Magdival, aki egyedül jött. ünneplőben volt, de nem lépett be. — Katikám, ne haragudj! — kezdte, s Katival forogni kezdett a világ. — Ne haragudj, de úgy alakult, hogy Béla színházba hívott ma estére! — És Ica? — Ne haragudj, de őt is! — mondta a lány. Néhány másodpercig még zavartan állt, aztán sarkonfordult és elment. Piri másnap, de még hétfőn is ezen töprengett. Látta Kati elkeseredését, s tudta azt, hogy a nevetés, az erőltetett vidámság a meg nem értést leplezte. Kati nem értette, hogy a két lány miért lépett vissza, csak kesernyés lett t az eseménytől, és mindenáron koccintani akart nemcsak Góbival, hanem még az apjával is. Leszaladt, és felhozta az öreget. Úgy, ahogy volt vitte az első szobába. — Nektek meg mi bajotok? — fordult oda az öreg Gabihoz, mert az is savanyásan ült az egyik fotelben. — Semmi — mondta a fiú és megpróbált mosolyogni. Legszívesebben elment volna, mert úgy érezte, hogy őmiatta történt ami történt. Ismerte a két tanítólányt. Igaz, inkább csak látásból. Az egyiket régen nézegette is. Formás, telt, bizonytalan korú, hogy húsz, vagy harminc, senki sem tudja megmondani. Hosszú haja van, s kicsit ráfeketedett a bőr. Arca nem szép, de a férfiak általában megbocsájtják ezt, ha a formák ellensúlyozzák. De mostanában mindenki elszürkült, csak Kati volt. Más lányok arca elhomályosodott. Még emlékezett a szőke hajra, a szeplős arcra, vagy a kis szélesarcú pesti el az iskolát, menni készültek. Igaz, a kisebbik tanult. Az természetes, hogy elmegy, de a nagyobb, az még ma is fáj. Lassan harmincöt éves a János fia. Jó gazda lett volna, nagyon szerette az állatot, és egyszeriben megőrült. Azt sem várta meg, hogy katonának vigyék, elment, élt inkább munkásszáláson, vándorolt városról-városra, míg aztán letelepedett, megnősült, tanult valamit. Hogy micsoda, azt az öreg ma sem tudja. Valami diszpécser egy Pest-környéki gyárban. Ez az egy lánya maradt. Ez úgy látszik kitart, mert ha másként gondolkodna, nem választaná ezt a fiút. Hogy választhatott volna mást? Biztosan! Ebbe szeretett bele! Látott már ilyet a világ! így összegezi magában a papa a konyakos poharat nézve, a dolgokat. Beleszürcsöl a nemes italba, aztán egy dobásra kiissza. Kati csodálattal nézi. Ezt nem gondolta volna, hogy apja így tud inni. Csak bort látta szopogatni. lányra, de mintha régen, tán évtizedekkel ezelőtt ismerte volna őket. A másik tanítólány aprócska termetű, szikkadtka. Arcát nem tudja felidézni, szemét közelről sohasem látta, csak vékonyka lába jut eszébe. Régebben ezen mindig mosolygott. Ez tán még ötven kiló sincs, mégis nőnek hívják? — És nem jöttek el! — Ez járt Gabi fejében. Amikor a papa bejött, akkor is erre gondolt, azért lett olyan savanyú. — Apa, most konyakot kell inni! — mondja Kati, és meg is tölti a poharakat. Az öreg nézi a lányát, nem érti, de nem soká töpreng ezen, mert ha a lányára néz, mindig elfogja a gyönyörűség. Szép lány! Ilyenkor büszke is: az ő lánya! Meg hát a legkisebb is, a legjobban hozzánőtt, a másik lány az anyásabb. Azzal sohasem értettek egyet, az néha képes volt őt elárulni az aszszonynak is. A fiúk meg, mind a kettő a maga útját járta. Korán nem értette őket. Volt föld elég, mindenkinek jutott volno annyi, hogy megél rajta, ha úgy marad. De ezek nemi... Alig hagyták Régebben ugyan az öreg reggelenként akár egy decinyi pálinkát is leöntött, míg aztán az orvos ki nem tapogatta a mája szélét. — Hát János bácsi, ez kilóg. Legalább két ujjnyit kilóg. Érzi, ha megnyomom? — ö érezte, intett a fejével. Az orvos nevetett. Itt van lerakódva a jó finom szilvórium, meg az a jó cseresznye! — Az öreg meglepődött, honnét veszi az orvos, hogy ő a szilvóriumot, meg a cseresznyét szereti!? — Azt mondja a doktor úr, hogy ne igyák? Hát nincs énnekem semmi bajom, csak éppen nehezemre esik a ci■pőm befűzése, különösen ha a jobblábast kell fűzni — emlékezik az öreg. — Hát persze, mert ez itt útba van! — pöckölte meg az öreg máját az orvos. — Nem szabad inni János bácsi! — És bort sem? — Azt sem! — No, akkor ki issza meg a termést? — Ezen mind a ketten nevettek. Az orvos jól tudta, hogy az öreg azt a nyolcvan-száz litert, ami a kertben terem, azt ezután is megissza. Már évek óta töményét nem is ivott. A konyak most felidézte azokat a régi szép reggeleket, amikor pálinkával kezdte a napot. De minden gazda úgy kezdte, már akinek nem volt gyomorbaja. — Apa! Iszik még eggyel? — Kati tölt, bár tudja, hogy apjának nem szabad, de most szeretett volna ő maga egy kicsit becsípni. Sohasem volt még igazán becsípve. Mindig hányingert, émelygést érzett. Jó lenne most egy pillanatra nem gondolni semmire, csak ülni, s érezni, hogy van. Fölhajt hát egy pohár konyakot, de megrázkódik. Ügy látszik, ez sem megy. Apja ezt is észreveszi, de nem tudja mi van, csak nézi a három fiatalt, aztán kérdezés nélkül kezébe kap egy szendvicset, és két falatra megeszi. — Akár az apám! — nevet Piri, és kezébe fog egy tálcát, odatartja az öreg elé. — Tessék enni, János bácsi! — Jaj, de átölelné most az öreg Verest. Ugyanilyen volt szombaton esténként az apja borostás arca is, mert Kondoroson ő is csak egyszer borotválkozott hetente. Egy percre kislánynak érezte magát, ölbe kívánkozó kislánynak, aki aprócska kezével a borostákat simogatja, és meg-megriad, mert bök a szakáll. Az öreg eszik. Válogat is. Tojásosat, sajtosat, sonkásat sorolja, a szardíniásot nem eszi. Az nem az ő gyormába való. Gabi nézi, s egy kicsit Irigyli. Nem azért, mert jó az étvágya, hanem mert hirtelen arra gondol, hogy apját ilyen békésen eszegetni, ilyen nyugodtan ülni tón sosem látta. Egy öregasszony jött a rendelőbe. Nagyot hall. Könnyű beteg, csak hallgat, választ sosem vár. Kalmopirin, Istopirin; ez a gyógyszere. Mindenre jó neki. Talán csak itt hallgatják végig, azért jön. De azt is tudja, hogy a doktornak nem sok az ideje, hamar el is megy. Amint kilép, kis szünet támad. Ezt használja ki Piri. — Béla, maga tudta? — Az orvos rácsodálkozik. — Mit kellett volna tudnom? — Hogy Magdi meg Ica elígérkezett szombaton Katihoz! — Nyafogtak valamit! — mondja az orvos. — és maga mégis elcsalta őket? — Hogy-hogy! Inkább fordítva! — Igen? — Magdi járt a feleségemnél pénteken, és kérte, hogy beszéljenek rá engem, menjünk el színházba. Operaelőadás volt. Tudja, hogy én a zenét igazán nem kedvelem!? De mit tehettem? — És maga helyesnek tartja, hogy csak úgy fölrúgták a meghívást, mert ha ők pénteken tudták, hogy színházba akarnak menni, azt már előbb elhatározták I? — Nézze, nekem jó haverom ez a Kati! Szeretem, mert nagyokat tud nevetni, és az egészséges nevetés az mindig megfog. De amit csinál, azt nem értem. De az ő dolga! — És maga mit tenne, ha hívná a Kati? — Nem akarok én összeveszni a feleségemmel! Új beteg jött. Piri töprengett, jóformán oda sem figyelt a kötözésre. A szombat estét Gabi csak kedden hozta szóba. Addig érlelgette a dolgot, gondolkodott rajta. — Katica — néhány hete így hívta a lányt —, szeretlek téged, és mégis engedj el! — Ennyit mondott, több szó nem jött. Remegett a szája széle. Pedig el kellene mondani, hogy kár őérte annyit vállalni. Még most időben van, de mi lesz, ha tényleg azt mondja ez a lány, hogy menjen. Ha ő is azt mondja: nincsen értelme további... (Folytatjuk) 12
