A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-13 / 37. szám

Zsolna szélén, egy elhagyott kunyhóban élt. Messze környéken ő volt minden rabolt jószág, ékszer biztos vevője. Az útonállók, rablók nála váltották pénzre bűneiket. Ám Buga Jóska nemcsak orgazda, de bérgyilkos is volt. Tudták róla mindenütt, hogy pénzért, aranyért még a gyilkosságtól sem riad vissza, de ezt bizonyítani soha senki sem tudta.

Amikor Buga Jóska odaért a betyár közelébe, ez útját állta.

— Ma hajnalban együtt iszunk! Meglátogatjuk kocsmájában Balázs Gáspárt. Olyan mulatást rendezünk, amilyenre még nem volt példa.

Buga gondolkodott.

— Nem rossz ötlet, de veszélyes. Útközben sok hajdút láttam, azt hiszem, valakire leselkednek.

— Tudom! A biccsei várúr parancsára engem keresnek. De te ezzel ne törődj! Azok engem soha nem fognak el!

— És mit adsz, ha veled tartok?

— Mit akarsz?

— Tíz forintot!

— Nem is tudtam, hogy neked a pénz többet ér, mint az én társaságom. Aranyat nem kapsz, de olyan élményben lesz részed, ami még az aranynál is többet ér.

Buga jó ideig bámulta Jánosikot, majd megkérdezte:

— Mire készülsz? .. .

— Gyere velem, majd meglátod!

* * *

A nap vörös korongja még a hegyek túlsó oldalán járt, amikor felzörgették Balázs Gáspárt.

— Enni, inni akarunk, arannyal fizetek! Nyiss ki, tarts jól minket — parancsolt rá a betyár a még álmos szemű kocsmárosra.

Balázs Gáspár azonnal fölismerte Jánosikot, meg a társaságában levő Buga Jóskát is. Tudta, ha becsülettel kiszolgálja őket, jó pénzzel fizetnek s eltűnnek, de azzal is tisztában volt, ha elutasítja őket, számolhat azzal, hogy másnap reggelre porig ég a csárdája.

Ajtót nyitott. Szalonnát, kolbászt, hagymát és kenyeret tett a váratlan vendégek elé az asztalra, a pincéből meg felhozott egy kancsó óbort.

Jánosik és Buga lassan falatoztak. Mint akik nagyon ráérnek.

A nap már a környező hegyek tetejét súrolta,

Hajókirándulás a mesterséges tavon

amikor Jasenák Péter felébredt. Kiballagott a söntésbe. Meglepetésében majdnem hanyatt vágódott, amikor megpillantotta Jánosikot és Bugát. De úgy tett, mintha nem ismerné meg őket. Leült az egyik asztalhoz és magához intette a kocsmárost.

— Hozz egy korsó pálinkát, aztán ülj ide mellém. Beszédem van veled! — szólt hivatalos kimértséggel.

Balázs Gáspár letette az asztalra a pálinkát s maga is leült.

— A biccsei várúr kérését közlöm veled — mondotta hangosan, hogy a két betyár is hallja. — Arra kért, közöljem veled: feleségül venné Mara lányodat.

A kocsmárost nem érte váratlanul a hír, mégis ideges lett. Felállt, a kármentő felé indult, de aztán meggondolta magát, visszaült az asztalhoz.

— örömmel beleegyeznék, de ez nem tőlem, hanem a lányomtól függ. Ügy tudom, esze ágában sincs férjhez menni. Még nagyon fiatal.

Igen szép a fürdő környéke

Jánosik felállt. Felemelte poharát s odalépett a városbíró asztalához. Kiitta a borát, s az üres poharat letette az asztalra.

— A lányt akkor kell férjhez adni, amikor kérik. Ne gondolkozz, add férjhez Marát, mert még vénlány márad . ..

— Igaza van ennek a legénynek. Ezt meg kell ünnepelnünk! — mondta a városbíró és színültig töltötte pálinkával a poharakat.

Jánosik magához intette Bugát.

— Kopogj be a vendégszobába és közöld a várúrral, siessen, nehogy lekésse az alkalmas pillanatot.,

Thurzó az örömhírt hallva még arról is megfeledkezett, hogy felöltözzön. Csak éppen belépett a csizmájába s gatyában szaladt ki a söntésbe. Siettében észre sem vette, hogy Jánosik, a hírhedt betyár ül a bíró asztalánál.

A két betyár külön-külön felköszöntötte Thurzót, aki mindkettejükkel megivott egy-egy pohár méregerős pálinkát. A hatás nem maradt el.

— Igyunk! Ünnepnap ez a mai; amit egyikünk sem felejthet el — mondta Buga, miközben Jánosik szorgalmasan töltögetett.

Addig ittak, amíg Thurzó és Jasenák teljesen be nem rúgtak. Amikor Buga látta, hogy a pálinka már mindkettőnek jócskán fejébe szállt, így szólt:

— És tudják az urak, hogy kinek köszönhetik ezt az áldomást? Neki: Jánosiknak!

Thurzó alaposan szemügyre vette asztaltársát. Nézte, nézegette, aztán azt mondja:

— Ha valóban te vagy Jánosik, mai nemes cselekedetedért megkegyelmezek neked! Erre a szavamat adom! Ti vagytok rá a tanúk! És kinevezem a hajdúim kapitányává.

— Előre ittatok a medve, bőrére! Mara sohasem lesz a feleséged, én meg sohasem leszek a rongyos hajdúid kapitánya. Ezt jól jegyezd meg!

Kínos csend következett. Thurzó megtöltötte pálinkával a poharakat.

— Igazad van! Tanácsodat megfogadom. Kocsmáros lánya nem lehet a feleségem ... És viszonzásul a jó tanácsért megengedem neked meg az embereidnek, hogy szabadon elvonulhassatok a megyéből.

— A feltételeket most nem te szabod meg, hanem én! Itt most én parancsolok! Ha csak egyet intek, legényeim egy pillanat alatt itt teremnek és elvágják a torkodat, aztán bedobnak a vízbe, hogy soha senki sem tudja meg, hová lettél.

Thurzó nagyon megijedt.

— Minden kérésedet teljesítem .. . Kérj tőlem, amit akarsz!

— Az első követelésem: ide többé be nem teszed a lábad, s békét hagysz Marának! A másik: egyességünket fejenkint egy-egy korsó pálinkával ünnepeljük meg. Addig maradunk itt, amíg ki nem ittuk,

Thurzó bólintott.

— Igazad van! Apám ha élne, világgá üldözne, ha kocsmároslányt vennék feleségül.

— Jó lesz neked egy nyavalyás grófkisasszony is. Rendes ember úgysem adja hozzád a lányát!

Thurzó úgy tett, mintha nem hallotta volna Jánosik szavait. A kocsmáros közben mindenki elé letett egy-egy korsót. Jánosik és Buga egyszerre ürítették ki a korsójukat. Meg sem kotytyant nekik, sőt szemmel láthatóan felfrissülve tették vissza az asztalra a korsójukat. Thurzó és Jasenák nem vették észre, hogy a kocsmáros pálinka helyett vízzel töltötte meg őket.

— Milyen ember az, aki egy hajtásra nem tud meginni egy korsó pálinkát? — kérdezte társától a betyár.

— Hogy milyen ember? Nyavalyás, pipogya fráter. Azt sem érdemli, hogy a föld a hátán hordja. Az ilyennek pusztulnia kell!

Thurzó és Jasenák félelmükben szintén kiitták a korsó pálinkát. Szinte pillanatok alatt bekövetkezett a hatás. Mindketten összecsuklottak, azt sem tudták, mi történik körülöttük.

— Gyerünk. Feldobjuk őket a lovakra s levisszük a forráshoz. Annak csodatevő vizétől gyorsan rendbe jönnek — mondta Bugának a betyár.

Thurzó és Jasenák csak másnap tértek magukhoz. Amikor a várúr megtudta, hogy a betyár levitte őket a forráshoz, dühében rögtön betemettette és szégyenében messzi vidékre költözött. Csak évek múlva tért vissza a biccsei várba.

A nép azonban nem felejtette el, hogyan leckéztette meg Jánosik az urakat. Amikor Thurzó ismét feltűnt a vidéken, epésen jegyezték meg:

— Nézd csak, Jánosik barátja...

hét 19