A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-30 / 35. szám
AZ ÁLOM FOLYTATÁSA Favei Popov Kisfiú korában arról álmodozott, hogy katona lösz. Egy elhagyatott tambovi faluból a képzelet szárnyain gyorsan eljutott egy cirkáló parancsnoki hídjára, máskor meg egy gyors vadászrepülőgép pilótafülkéjébe, aztán hirtelen egy legyőzhetetlen tank parancsnoka lett.,. Leginkább mégis lovas katona akart lenni. Vitéz, rettenthetetlen. Olyan, mint Csapájev. Amikor apjától kapott Bugyonnij-sapkájában nagy „csatazajjal" kifutott a környékre, simára faragott pálcáját fürgén forgatta kezében, hogy csak úgy villogott a napfényben, mint egy kard. A sors úgy rendelte, hogy a gyermekkori álmok csakhamar kegyetlen valósággá lettek. Persze, a kisfiúból nem lett tengerész, sem pilóta, sem harckocsizó ... 1941 júliusában önként ment a frontra. Tizenhét éves volt akkor, anyja előtt eltitkolta, hogy a Komszomol kerületi bizottságánál katonának jelentkezett. Apja és bátyja már harcolt, ö meg sietett a segítségükre. Bonyolultan alakult Pavel Popov katonasorsa. Jelnyánál esett át a tűzkeresztségen, Fogságba is esett. Megszökött. 1943-ban Sztálingrádnál megsebesült, újra fogságba került. Megint megszökött ... Mint a Sztálin-partizánalakulat tagja sok-sok kilométer utat tett meg az ellenséges hátországban. Részt vett Lengyelország, Magyarország, Csehszlovákia felszabadításában, a Szlovák Nemzeti Felkelésben — ekkor már mint az egységhez tartozó Vorozsi/ov-osztag komiszszárja. A háború után Moszkvába ment. Azóta, több mint negyedszázada a moszkvai Lihacsov Autógyárban dolgozik. ■.. Beismerem, hogy kezdetben kissé zavarban voltam. Tudtam, hogy a ZfL óriás vállalat, mégis, amikor a vállalat legnagyobb üzemegységébe, a motorgyártó üzembe kerültem, rájöttem, hogy elképzeléseim nagyon eltértek a valóságtól. Végtelennek tűnik a gyár épületcsoportja olyan nagy, annyi itt a berendezés. Itt egy tető alatt hat üzemegységet helyeztek el. A különféle zajok, az automata gépsorok ritmikus surrogása, a kitörő sűrített levegő süvöltése — minden egy célt szolgál, mindenben harmónia van. Ide érkeznek a „nyerő" alkatrészek, itt munkálják meg őket, Itt nyernek végleges formát és állnak össze egy elválaszthatatlan egésszé, amelyet motornak nevezünk. A Dvigatyei—2 üzem keskeny „utcáin" lépegetünk. Pavel Popov meg-megáll, magyarázza a különféle gépcsoportoknak és automata gépsorok rendeltetését, ismerteti a termelési technológiát. Mindenben elég jól kiismeri magát, otthonosan, magabiztosan érzi magát. Mintha elleste volna gondolataimat, önmagáról mesél: — Itt éltem le éltemnek több mint a felét. Sok termelési ágban volt alkalmam dolgozni: voltam szerelő, köszörűs, kiegyensúlyozó, művezető ... A szemem láttára nőtt az üzem. Én meg vele együtt,., Emlékszem, hogy N. M. Uljanov, a Dvigatyei—2 üzem vezetője megjegyezte: — Popov kitűnően ismeri a termelést. Noha nincs főiskolai végzettsége, mégis jó szakembernek tartjuk, gyakran tanácskozunk vele különféle kérdésekről. A lényeg nála nem is a nagy munkatapasztalatokban vagy magasabb szakképzettségben van, hanem, ahogy mondják, Pavel legorovicsot a szive fűzi az üzemhez, odanőtt hozzá. Műszakonként mintegy ezer motor kerül le a szerelőszalagról. Autóbuszok, mezőgazdasági gépek, a hires ZIL-ek szívei. Egyetlen motor sem lehet meg könyöktengely, vagyis Popov nélkül. A könyöktengelyek hőkezelésére szolgáló nagyfeszültségű három automata berendezés dolgozik Popov keze alatt. Popov beosztása hivatalosan Így hangzik: automata hőkezelő gépsorok főnöke. Modern foglalkozás, ezekkel a tökéletes gépsorokkal együtt született annak élő illusztrálásaként, hogy a modern üzemben minőségileg változik a munkás szerepe. Nem nehéz elképzelni, milyen tapasztalatokkal, milyen tudással, milyen felelősségérzettel kell rendelkeznie annak az embernek, aki parancsolni tud e bonyolult gépezeteknekI A nagyfeszültségű árammal dolgozó berendezések pontosan működnek. Acélkarjaik több kilogrammos munkadarabokat ragadnak meg és helyeznek pontosan a kellő megmunkáló gépezetbe. A hőfok nyomban 800 fokra emelkedik. Nem egészen egy perc múlva az izzó fémdarab a következő munkaműveleteken megy keresztül — hűtés, kiegyenesités, köszörülés ... Megengedhetetlen a megállás — a szerelőszalagnál várják a könyöktengelyeket. Popavnak két operátor segédkezik. Alekszandr Kanajev és Anatolil Koszov nemrégen a hadseregből került a gyárba, mindketten Popov tanítványai. Már meg sem tudnák számolni, hány újoncot tanított be 26 év alatt Pavel Popov. Közülük sokan mellette dolgoznak, többen itt o gyárban más részlegbe, vagy más üzembe kerültek. Ám mind hálával emlékeznek „Pása bácsira" — Így tisztelik őt a munkatársai. Ezek Itt ketten sem leplezik, hogy kedvelik tanítómesterüket. Egyszer, amikor a szó valahogy Popovra terelődött, megjegyezték: ég a keze alatt a munka. Lakonikus és ékesszóló volt a válasz: két előre nyújtott jobb kéz felemelt mutatóujjal Valamivel később hozzáfűzték: — Tudja, vannak emberek, akik előtt nem lehet alakoskodni, akikben az ember megbízhat, akárcsak önmagában. Pavel Jegorovics Is Ilyen. Kemény, egyenes, olykor meglátszik, hogy maga is itt edződött. Igen, megedződött. Már régen, o frontok zord útjain, hősi magatartásért több kitüntetéssel jutalmazták. Sok-sok éves lelkiismeretes munkájáért a jutalom: munkatársainak, barátainak tisztelete és a munkával kivívott tekintély. Ez pedig nem kis dolog. Néhány évvel ezelőtt az ifjabb Ford járt itt az autógyárban. Az üzemrészek, műhelyek megtekintése után az autókirály örököse kénytelen volt elismerni, hogy elkápráztatta őt a szovjet gyárban a munkához való öntudatos viszony. Valóban, a HL munkásainak többségét a ráiuk bízott munkához való öntudatos, bensőséges viszony • jellemzi. Ezek közé tartozik Pavel Popov kommunista élmunkás is. Egvik találkozásunk alkalmával Popov egy csomó fényképet mutatott — sok-sok év emlékeit. Voltak itt kissé meqsárqult felvételek a háborús időkből, volt itt fénykép a „dicsőség tábláról”. Több kép néqy év előtti csehszlovákiai utazását örökítette meg, amikor a szovjet háborús veteránok küldöttségének tagjaként járt itt. — Igen, ezek a barátaim, partizánok — magyarázza egy csoportképre mutatva —• a felvétel valahol Moszkva közelében készült. — A győzelem napján évente kötelességszerűen találkozunk. Rendszerint V. Gorjacsev ezredes dácsájában, nyaralójában. ö volt egységünk egyik osztagának a parancsnoka. Egy fénykép felkelti érdeklődésemet. Szép termetű fiatalember oldalra billentett pilótasapkában. — Hasonlít? — kérdi a házigazda. — Nem nagyon — válaszolok. — Inkább a másikon ... — Pediq nem én vagyok! Ez a fiam, Vologyka. A leningrádi katonai műszaki főiskola építészmérnöki karának hallgatója, utolsóéves, az idén fejezi be. Most éppen ugyanolyan idős, mint én voltam a háború idején.,. Popov elhallgatott, elgondolkozott ... Elnézegettem a két fényképet. Mintha két korszak olvadt volna egymásba. A vágyálom, a gyermekkor fényes álma egyesítette őket. Az apa a fiában folytatódott, alárendelve magát, az élet felsőbbrendű törvényeinek. Hiszen a kisfiúk minden korban az élet nevében játszanak háborúsdit. V. JEREMIN „A gyermek többet ér az aranynál, de a viz még nálánál is nagyobb kincs!" — tartja egy régi türkmén közmondás. Még abban az időben keletkezhetett, amikor a vízhiány következtében hatalmas területek váltak pusztasággá o cári uralom idején. A forradalom előtt sokan meggazdagodtak a vízből. A vizet akkoriban éppen úgy rabolták, mint mondjuk a drágakövet. Sokszor bizony még gyilkoltak is érte. Amikor ugyanis úgy vélték, hogy hosszabb ideig szárazság lesz, a folyó felső folyásánál valamelyik falu lakossága elrekesztette a vizet. Ilyenkor aztán a vízzáró gát alatt már másnap repedezni kezdett a föld a sziklák között és kiégett az életet jelentő termés. A kétségbeesett falvak férfilakossága azonnal nyergeit, puskát ragadott és ment, hogy megszerezze az életadó folyadékot. S a temető új sírhantokkal gazdagodott. Mert a türkmén Karakum (kara — fekete, kum — homok) ősi ellensége volt a víznek, az életnek, tehát magának az embernek is. A sivatagos vidék lakói sokáig tanácstalanul álltak szemben ezzel a természeti csapással, bár országuk északkeleti részén folyik a hatalmas Amudarja, Közép-Ázsia legnagyobb folyója. Hogyan is vehetnék hasznát? Terv és elképzelés volt már akkoriban is elég, talán több is a soknál, de legalább ugyanannyi akadálya volt minden egyes terv megvalósításának. A homok telhetetlennek bizonyult és a vidék felcsatornázásához hatalmas összegekre és megfelelő gépi technikára lett volna szükség, amelyeknek o cári Oroszország nem volt bőviben. Azután ott voltak még az osztályérdekek, ugyanis egyeseknek még ebből a vízhiányból Is hasznuk volt. Ho egy nép nem termeli meg a szükségleteit, kénytelen azokat megvásárolni I .. . A tervek megvalósításával csak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után kezdtek komolyan foglalkozni. 1918 májusában maga V. I. Lenin írta aló a Turkesztán csatornázásáról szóló dekrétumot. Jellemző, hogy abban a válságos időben adták ki ezt o fontos okmányt, amikor Oroszország, mint egész, maga is rengeteget szenvedett a hideg, az éhínség és a tífusz következtében, amikor élethalálharcot vívott a fehér gárdisták és a külföldi intervenciós csapatok ellen a szabadságáért. S az egész Oroszország segítsége nélkül a gigantikus terv megvalósításáról szó sem lehetett volna. Amikor azután enyhült a helyzet, megkezdődtek az előkészítő munkálatok. Két lelkes ember volt a munka fő irányítója, Bugyonnij lovasságának egyik katonája, A. F. Mór és Turkesztán Kommunista Pártja KB-nak titkára, I. I. Mezslauk. ők a komszomolisták százait aktivizálták és ennek eredményeként 1927- ben már 560 öntözőberendezés készült el. öt év alatt Turkesztán öntözhető területe százezer hektárral növekedett. És minden egyes öntözhető négyzetméter a szovjet rendszer ékesszóló agitátorává lett! . . . Turkesztán földje öntözésének igazán nagyvonalú megvalósítására csak a második világháború után, 1953-ban került sor. A terv főbb pontjai a következők voltak: — a Karakum-főcsatorna hossza 1400 km lesz; — az 1 millió hektár föld öntözéséhez (ha nem számítjuk az Amudarja melléki területeket) másodpercenklnt 820 köbméter víz szükséges; — az öntözőcsatornát szakaszosan építik meg; — az egyes szakaszok hossza 4—8 km lesz, s ezeket a szakaszokat ellátják megfelelő speciális berendezésekkel, hogy biztosíthassák az öntözőcsatorno vizének megfelelő szintjét, Nem kis feladat volt ez, hiszen a munka folyamán felmerülő nehézségek szinte elképzelhetetlenek. Nemcsak arról kellene beszélnünk, hogy sokszor ötvenfokos hőségben kellett dolgozniuk az öntözőcsatorna építőinek. Állandóan harcolniuk kellett a vizinövényekkel, melyek megnehezítették a munkát. A mechanikus eszközök túl drágának és kevéssé hatékonyaknak bizonyultak. Ezért azután a Türkmén Tudományos
