A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-30 / 35. szám

Köti most figyelt fei orra, hogy az orvos i falusi fiú. Most éri meg, nyers közvetlei é ge hát ide gyökerezik? — Nem is értem miért imádják, mert imádják! — szokta ismételgetni o védőnő, ha véletlenül róla beszélnek. Hét óra. Kati felugrott, hazaszaladt, átöltözködött. Fél nyolckor mór a mű­velődésügyi otthon nagytermében, az ásztól mellett ült. Néhány szék üres, de a cigányok játszanak. Az emberek az ünneplőben csaknem felismerhetetlenek. Ügy nézik a megterített asztalt és a muzsikáló cigányt, mintha mindennek teremtői lennének. Gizi érkezett. Amikor meglátját, né­hányon még poharat is emeltek. A han­gulat, tolón a zene hatására olyan, mintha éjfél közeledne. — Szervusz, Kati, csinos vagyl — mondta Gizi, hangja őszinte, kedves. Kati viszonozni akarta, de négyen-öten is szóltak Gizihez. Hozták a vacsorát. Az a három férfi szolgált fel, aki délelőtt böllérkedett, este meg főzött, Az Ilyen brígádvacso­­rókon mindig a férfiak főznek. Egyik koccintásnál oz asztal végéről megindult egy férfi Kati felé. A lány nem látta mindaddig, míg oda nem érintette o poharát az övéhez. Rápillan­tott, elpirult. — Kerekes Gabii — mondta hango­san és szemében mosoly, boldogság lobbant. —- Hát te? — Meghívtak. Gondoltam, eljövök. — Jól tetted I — A jelentet nem látta senki, csak Mariska néni, de ő aztán minden részletet megfigyelt. Látta a lány arcén a mosolyt és a meglepetést, de látta azt Is, hogy nem veszi rossz­­néven ennek a börtöntölteléknek az üdvözlését. Mondaná máris tovább, csak éppen nincs kinek, hogy ezek úgy látszik ott folytatják, ahol abbahagyták. Gabi közben visszatért az asztal vé­gére, bánta, hogy odament, de húzta valami, oda kellett mennie. Gyönyörű az a lány és ettől nagyon elszomoro­dott. Egy másik lány jutott az eszébe, egy szeplős, és hirtelen mesterének a hangját hallotta, mintha csak mellette szólna: — Arany kezed van, fiú, gyere el vasárnapi — Volt az öregnek egy húsz­esztendős lánya, szeplős, szőke, hosszú arcú lány és úgy nézett Gabire, mintha mindent tudna róla, és a mindenen túl mégis érdekes, kedves fiúnak tartaná. A mama rántott csirkét sütött, s az ő kedvéért még málnát is hoztak. Délután moziba mentek és Marika véletlenül megfogta Gabi kezét a sö­tétben. Ö nem húzta el, sőt kereste a lány kezét. Az öregek észrevették, de úgy tettek, mintha nem láttak volna semmit. Előrementek. — Te, Marika, kísérd ki ezt a fiút a buszhozl — biztatta az öreg a lányát, amikor Gabi Indult és a fiúra hunyorí­tott. Másnap várta, hogy Gabi mondjon valamit. De elmúlt a nap, aztán a kedd is, s csak pénteken kérdezte meg az öreg: — Vasárnap jössz? — és Gabi igent mondott. Vasárnap hallgatta megint az örege­ket. Ette a rántott húst, s itta a málnát. Hallgatta Marika csevegését és fogta a kezét. Amikor kikísérte a lány a busz­hoz és testvér módjára megcsókolta, meg is lepődött. A kislány szemében az volt, te fából vagy? Vagy beteg vagy? Nem érted, miért hívtalak? Gabi értette, de mégis inkább kerülte, mint kereste az újabb alkalmat. Most összehasonlí­totta gondolatban a két lányt és saj­nálta a szeplőst, mert Kati más és főleg Kati miatt kell messze menni I Hisz ré­gen sem volt könnyű Katit szeretni, hát akkor most, ezzel a bélyeggel! Véget ért a vacsora. Kihordták az asztalokat. A fal mellett körben kis négyszemélyes asztalok vannak. Azok­hoz telepednek át. — Te, ki ez a csinos fiú? — kérdezi Gizi. — Kerekes Gabi, a szomszéd faluból. Akkor volt nyolcadikos, amikor és ötö­dikbe jártam. — Az a Kerekes? — kérdezte a fő­könyvelőnő, de nem volt a hangjában semmi bántó. — Igen, az! — és vállat vont. Gizi látta ezt. — Miért nem hívod ide? — mondta kedvesen. — Ah, nemi — nevetett boldogan Kati, tekintetével Gabit kereste. Az öregek még nem nótáztak, így a fiatalok táncolhattak, mert a kettő nem fér össze. A zenekar érzi, hogy mikor kell ezt, vagy azt tennie. Most tánc­zenét játszott, olyan nyugodtabb tánco­kat. Egy-két csárdást, tangót, keringőt. Inkább a harmincasoknak, negyvenesek­nek szólt, mint a húszasoknak. Hordták a bort, mindenki tudta, hogy az elnök hordójából való, dicsérgették is, ittak is. Az egyik brigádvezető elvitte táncolni a főkönyvelőnőt. Kati egyedül maradt, az asztalnál. Látta, hogy Gabi az unoketestvérével táncol. Kati nem is tudta, hogy tekintete követi a fiút, ami­kor észrevette elfordította a fejét. Néhány perc múlva odajött Gabi és felkérte. Egy-két szót váltottak, aztán lekérték Katit. Gabi vagy háromszor­­négyszer visszakérte. Nem beszélt csak szomorkásán gyönyörködött Katiban. A lány sem tudott beszélgetést kezdeni. Mindent tudnak egymásról, sőt talán többet is mint kellene? Már legalább tíz öregasszonynak az a témája, hogy ők ismét együtt táncolnak! Tizenegy fele végképp elnyomta a nó­­tázás a táncot. — Győzött a bor, s a dal! — jelen­tette ki az elnök, aki ugyan nem szokott táncolni. Fájdogál a lába. Háborús emlék. Most Iszik, méghozzá vörös bort. Azt szereti, mert neki nem csinál savat, és tiszta, mint a kristály, hisz saját ter­més. A borára személyesen ő vigyáz. — Na Mihály, igyál csak! — nógatta Feri bácsi az elnököt. Az ránézett és fenékig ürítette poharát. — Jó volt! — mondta. — Ho egy ki­csit Iszik, könnyűnek, gondtalannak érzi magát. Máskor nehéz. Várja az estéket, várja hogy elmúljon baj nélkül a nap. — Na Mihály, hát igyál! — mondta az öreg. — Be akar rúgatni, Feri bácsi? — Ahhoz itt nincs elég bori — je­gyezte meg az öreg. Az elnök rákapta tekintetét és mosolygott. — A szentségit magának, ennyire ismer? — és oda koccantotta poharát. — Fenékig I — mondta. Az öreg Ferenc iszik, de mintha alábbhagyna méltósá­ga. Nem néz már messze, csak maga elé. Pityegtetett az ujjával, és dudorá­­szott, majd még két pohár, s rekedtes hangon dalolt. — En is voltam valamikor valaki! — énekelte hangosan Feri bácsi, majd rajtakapta magát, elhallgatott. — Énekelj, Mihály — mondta a fő­állattenyésztő, és nevetett. — Józan, megint józan. Ügy tesz, mintha nem esne jól neki a bor. Az elnök dühös lett. —■ A pofád istenit, igyál I — mondta. A vastagodás felé hajló fiatalember egy fél pohárral lehajtott, aztán tovább­áll és gúnyosan nevetett vissza. — Hogy vagy, Gizikém? — és arcul csókolta. A választ nenq\ hallotta, mert már Katit nézte. — Milyen fiatal ez a lányi — gon­dolta, és Góbira tévedt a tekintete. Az öreg Kerekest jól ismeri, sok baja volt vele, de a fiúról csak jót tud. Másnap, amikor a busz elmegy az iroda ablaka alatt, Kati felkapja a fe­jét, majd kihajol az ablakon. Látja a buszt. Ki kellene menni! — gondolja, aztán elpirul. — Kimenni? Még félre­értené Gabi. Azt hinné, hogy őmiatta! így tart ez két-hórom nap, míg egyszer véletlenül a boltajtóban éri a busz érkezése Katit. Gabi integet. Kati nem bánja. Másnap megint úgy csinálja, hogy ott találja a busz. A fiú leszáll, mert nem tud magának parancsolni, pedig az a beszélgetés a börtönben mindig eszében van, szeretné néha fe­ledni, néha meg örül, hogy akkor meg­mondta és így nem köti semmi, de most feledni kéne azt a beszélgetést. Venni akar valamit, közben elmegy a busz. Alinak egymással szemben. — Lemaradtál! — mondja a lány. — Le, nincs messze, majd hazame­gyek gyalog! — Az iskolába is gyalog jártál! Meg hozzám is sokszor — mondja és fürkészi a fiút, várja, hogy mit szól erre az emlé­­keztetésre. — Igen, — válaszol zavartan, de sze­mével mintha azt mondaná: — szép vagy, olyan szép, hogy nem is tudod. Elbúcsúztak, s amint elmegy a lány, Gabi felismeri járásában azt a rakon­cátlan diáklányt. Hirtelen minden együtt töltött perc eszébe jut. — Mi az istent akarok és ettől a lány­tól? — csak a szája mozog, követi a gondolatait. Megölnének a rokonai. Az anyja egy kanál vízben megfojtana. S ezek a piszkos kis faluk sem bírnak el. A világ legnagyobb marhája vagyok. Minek ez nekem? — Megáll a gondo­lattal és ismét a lányt látja maga előtt. Lépéseit senkiéhez nem lehet hasonlí­tani. — örült vagyok, a végén még beme­sélem magamnak, hogy szeret is. Pedig csak időtöltés, csak játék ez neki. Hisz tudja, mit érzek. Nem, én ezt nem csi­nálom. Megáll a kiskapuban, megpillantja egyik volt iskolatársát, odakiált neki: — Hová szaladsz Sanyi? — a fiú megáll. — Gyere te is! Kártyázunk egy kicsit a KISZ-ben. — Amióta hazajött még sohasem járt a KISZ-ben. Most elindul, mintha menekülne a gondolatai elől. Négyen ülnek az asztalnál. Lassan jár a lap a kezükben. Mintha nem is az volna a lényeg. Lányokról van szó. Mindenki a maga sikereivel dicsekszik, csak ő hallgat, míg egyszer Sanyi oda nem fordul hozzá: — Te csak mosolyogsz, mosolyogsz! Neked nem kell messzi menni I — .Za­vartan néz a fiúra. — Mit adod a ban­kot? A Veres lánnyal én is szívesen járnék. Vagy azt hiszed, hogy nem tudják? Hisz itt még a falnak is füle, meg szeme van. Rajtatok köszörüli a nyelvét minden vénasszonyI Szívesen felállna, de teli van a keze lappal. így csak néz Sanyira. Megpró­bálja kitalálni, hová akar kilyukadni. A másik belemelegszik. — Olyan formás kis feneke van, hogy nem tudom mit adnák, ha megsimogat­hatnám. — Nagy röhögés támad. Gabi, ha lehet még jobban elpirul. — Mondd, megharapta mór a szád szélét? Mert azt mondják, harapós? — Nem meri megkérdezni, hogy ki mondja, de bele­­nyillal, legszívesebben képen hajítaná Sanyit. — Te Kati, nincs neked valami ba­jod? — kérdezi eggyik délután Piri. — Miért lenne? — válaszol csodálko­­zóan a lány. Nem érti a kérdést, még végig is nézi magát, mintha keresné a bajt. A tükörbe is belenéz. A másik nevet. — Nem kívülről, hanem itt! — és mu­tatja a fejét. — Ja! — nevet Kati kényszeredetten. Még mindig nem érti a másik lányt. — Mi lenne a bajom? — kérdezi. — Hiányzik neked ez a pletyka? — Pletyka? — Nem tudod, hogy te vagy műso­ron? — Kati most már tudja miről van szó. A véletlenek a boltajtóban, a bri­gádvacsora. (Folytatjuk) 12

Next

/
Thumbnails
Contents