A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-16 / 33. szám

Romantikus erdők Brusno közelében

lisi/iSii tájul:

A Hét szerkesztőségének es o Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk népségeiről és történelmi nevezetességeiről.

Iszik a patok vizéből, mojd ismét elnyeli az erdő sűrűje.

Mátyás annyira megörült a hírnek, hogy azonnal abbahagyta az evést. Kiitta a borát, és parancsot adott:

— Nyergesetek föl azonnal két lovat. Vadászatra indulunk! Te is velem jössz — fordult a hírt 'hozó szolgához —, és ha valóban olyan szarvast látunk, mint soha azelőtt, gazdagon megjutalmazlak.

Néhány percen belül mór úton voltak. A nap mégi az erdő fölött járt, amikor a kristálytiszta vizű erdei patakhoz értek. Mátyás leugrott a lováról. Gyalogosan, nogy szakértelemmel kémlelte a patak mentén húzódó aranyszínű homokot.

— Nézd csak, megvan! A szarvasbika lábnyoma! Ide jár vízre. És az öreg juhásznak igaza volt, a sok lábnyom bizonyítja, hogy mindig ide tér vissza. Nézd csak . .. ezek friss nyomok, lehet, hogy reggel is itt iszik — magyarázta örömmel Mátyás. — Itt maradunk, meglessük, majd aztán eldöntjük, hogy mit teszünk. Ha valóban olyan szép, mint ahogyan mondják, nem ejtjük el.

Az egyik hatalmas fa törzse mellé ültek. A tarisznyákból kenyér, szalonna és hagyma került elő. Lassan ettek, mindketten vadásztörténeteket meséltek. Mátyás a nyereg alól jókedvűen húzta ki a fakulacsot. Gondosan lecsavarta a tetejét, beleszagolt a kulacsba, ivott belőle, mojd a szolgának nyújtotta.

— Csak igyál! Ez egészségi Azt hiszem, ez a pálinka még az öreg Adóm juhásznál is idősebb, pedig azt beszélik róla, hogy már van vagy százéves.

A szolga is ivott a kulacsból.

— Ismered Ádámot? — kérdezte urától.

— Régóta. Sokszor jártam nála, de a szarvasról eddig nem mesélt nekem.

Közben a nap az erdő mögé bújt, közeledett az este. Csöndben, szótlanul ültek, a szarvast lesték. A nagy csöndet csők a madarak éneklése törte meg. A lenyugvó nap bíborvörösre festette a patak vizét, amikor a cserje között váratlanul felbukkant a szarvas. Agancsa aranyszínűén csillogott a lenyugvó nap fényében.

— Itt van! — suttogta a szolga.

Mátyás a nyereg alól jókedvűen húzta ki a fakuló A biko lassan, méltóságteljesen lépkedett. A patak partjánál megállt. Büszkén a magasba emelte fejét, körülnézett. Mátyás úgy érezte, hogy találkozott a tekintetük, de az állat nem ijedt meg. Lehajolt, lassan szürcsölte a patak hideg vizét. Aztán ismét felemelte fejét, és úgy nézett körül a tájon, mint valami várúr a palotája ablokából. Büszkén és bátran, mint aki senkitől, semmitől sem fél.

— Ez nem közönséges szarvas. Ez az erdő királya, de az is lehet, hogy ő a mesékben élő elátkozott királyfi, vagy lehet, hogy ó az erdő istene. Ezt a szarvast élve kell elfognom, meg kell simogatnom I

A szarvas mintha megértette volna Mátyás suttogását. még magasabbra emelte fejét, bátran szembenézett vele, és a következő pillanat töredéke alatt eltűnt. Hiába keresték, hiába kutatták, sehol sem találták.

Már későre járt, amikor György szénégető kunyhójához értek. Megvacsoróztak, majd reggelig beszélgettek o csodálatosan szép szarvasról. De csak ők ketten. György, a szénégető, és barátja, Adám, az öreg juhász, hallgattál?.

Azt beszélik — fordult Mátyás az öreg juhászhoz —, te is láttad már a szarvast. Igaz ez?

— Láttam ... — válaszolta röviden Adám. Csodás állat. Az erdőnk dísze. Soha szebb és okosabb állatot nem láttom ...

— De elejteni senki sem tudja! Több esze van annak egy regimentre való vadásznál — szólt közbe György. — Tudja, hol talál biztos menedéket.

— Élve akarom elfogni! — jelentette ki Mátyás.

— Mire? Annak itt a helye! — szólt ismét György.

— Élve nem lehet elfogni. A vadászok szeme elöl úgy eltűnik, mintha a föld nyelte volna el — folytatta nyugodtan az öreg juhász.

Mátyás nem akart velük vitatkozni. Sejtette, hogy mindketten többet tudnak a szarvasról, mintamenynyit mondtak.

— Mikor láttátok utoljára? — kérdezte Mátyás.

— Tegnap Kenyérért jött megint. Addig ólálkodott o viskóm körül, míg nem adtam neki. Aztán elment. Akkor szokott ró, amikor gyógyítottam.

— Mi baja volt?

— Valaki megsebesítette. Amikor ide vónszorgott, már alig volt benne élet. Heteken át gyógyítgattam, mire ismét lábra állt. Itt az erdőben mindenki szereti. védi. A nagy őszi vadászatok idejére el is rejtik.

— Kik?

— Az erdő lakói.

Mátyás megértette, hogy a csodálatosan szép szarvas nemcsak oz erdő dísze, de az ottlakó emberek kedvence is.

— Holnap parancsot adok a besztercei és a zólyomi fövadósznak, hogy a szarvast nem szabad elejteni! — szólt határozott hangon Mátyás.

A szénégető és a juhász megnyugodtak. Szinte egyik percről a másikra jókedvük kerekedett. A

szénégető bement a kunyhójába és kulaccsal tért vissza.

— A szarvas egészségére! — mondta jókedvűen a szénégető. Most aztán mór nem kell féltenünk attól, hogy a vadászok végeznek vele. Évek óta csak mi vigyáztunk rá, most meg majd mindenki!

— Hogy-hogy évek óta?

— Régóta, amióta kigyógyitottuk! — dicsekedte el most már a juhász. — Olyan állat ez, amelynek nincs a világon pórja. Megmentettük az életét, de ó is megsegített minket. Adám már régen nem élne, ha a szarvas nem vezette volna el ahhoz a csodaforráshoz, mely meggyógyította.

— Így van! Nagyon beteg voltam. Tavaszra járt az idő, amikor nagy betegség szedett le a lábamról. Mór alig jártam, omikor a szarvas segített rajtam. Hihetetlen történet, de minden szava igaz. Állandóan görcsök kínoztak. Napok óta nem ettem, nem ittam. Egyik reggel kunyhóm előtt ácsorogtam és a halálomra vártam. Olyan fájdalmaim voltak, hogy a halál megváltás lett volna. De hiába vártam a halált, nem jött. A szarvas jött helyette. Jól emlékszem. Megállt előttem, sokáig nézett. Kétszer i$ körüljárt, nézegetett. Aztán lassan felém jött. Nagyon óvatosan, nehogy az agancsával megsértsen. Sokáig nézett, majd mellém állt, szűrömbe harapott, maga utón húzott. Vonakodtam, szitkozódtam, de mégis utána vánszorogtam. Sokáig, le hét, hogy egy óráig ballagtunk egymás mellett Útközben elöntött a verejték. Átgázoltunk o Gorámon, és egy kis völgybe értünk. A szarvas megállt egy forrásnál. Ivott a vízből, majd a fejével mutatta, hogy én is igyák. Nagyot húztam a hideg vízből, és csodák csodája, néhány percen belül megszűnt a nagy fájdalom. Leültem a forrás mellé, vártam. Egy óra múlva megint ittam a vízből, és majdnem estig ott maradtam. A szarvas nem ment el mellőlem. Visszafelé is velem tartott. Másnap, harmadnap is elmentünk a forróshoz. Egy hét múlva olyan egészséges voltam, hogy még a füstölt sajtot is megettem.

Mátyás csodálkozva hallgatta a hihetetlennek tűnő történetet. Tűnődött.

— És másokat is meggyógyított már a forrás vize? — kérdezte kíváncsian.

— Sok embert, sok állatot. Ha a juhaim felfúvódnak, én is oda vezetem őket.

Közben pirkadt. A Kulacsokból kifogyott az ital.

Adóm kiment a juhaihoz. György, a szénégető még egy ideig tett-vett, majd amikor Adám visszatért, és hamiskásan a kunyhó elé hívatta Mátyást;

— Az volt a kívánságod, hogy élve foghasd meg a szarvast. Itt van, gyere, most megsimogathatod. De gyorsan, ö nem szokott várni ... Ilyenkor megy ki oz erdőbe, és csak este, napnyugta után tér viszsza.

Mátyás csodálkozva állt a hatalmas, gyönyörű állat előtt. Megsimogatta. A szarvasbika Adómhoz, majd Györgyhöz ment, hízelgett nekik, majd pillanatok alatt eltűnt az erdő sűrűjében.

— Igazatok van! Csodálatos állat! Az ilyet nem szabad bántani, védelmezni kell... — mondta búcsúzáskor Mátyás.

Brusno-fürdö madártávlatból

hxát, 19