A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-16 / 33. szám

Meghormodoltók Go-Ö

bi büntetését. Mindenkivel így szokás, ha jól viselkedik. Ö nem úgy volt, mint ahogy ofil• mekben látni: kilép ai kapun és újra várja az élet. Bent is dolgozni kellett, és tudto, hogy kint is vállalja a munkát. Mégis nagy meglepetés érte, amikor az ajtón kilépett, mert o kútmester, meg o lánya várta és csak távolabb állt az anyja. A lány odaszaladt és a nyakába ugrott. A fiú nem értette, hisz már a leszerelés előtt megmondta neki:

— Semmi értelme! Nem akarok egész életemben lakókocsiban lakni! — ígértek akkor fűt-fát, de hiába, már a lány sem tetszett. A kertvárosban pletykáltak is róla. Minden évjáratból van egy katonája! Vonzza ‘az egyenruha. Katonákkal udvaroltat, mert a tisztekből már kikopott! — Gabi hitte is, nem is. A lány csak húszéves volt akkor, de egyedüli lány. Az emberek irigyek. Egy kútmester annyit keres, amennyit nem szégyell.

A kútmester úgy Dunaújváros-tájt kezd el beszélni:

— Megkaptad a leckét! Remélem, most jobban meggondolod amit én mondok, mert én vagyok az egyedüli, aki elfelejti a börtönt. Én úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, pedig eltelt több mint két esztendő, mióta utoljára nálunk jártál.

A motor közben duruzsol. Gabi csak ritkán pillant oldalt. Távolról jönnek a hangok. Nagyokat lélegzik. — Kinn van hát — gondolja és ólomsúlyúnak érzi minden tagját. Amikora seregből leszerelt, repülni szeretett volna. Most egyszerre hetvenéves lett.

— A lányomat eszi a fene érted! Vagy azt hiszed, a te kedvedért tennék ilyet? Megkaptad a csomagokat? — folytatta a kútmester. Gabi bólint. Nem értette bent, hogy miért küld neki a kútmester lánya csomagot, most kezdi érteni. De erőtlen, megköszönni sincs kedve. A kútmester érzi ezt. Rórápillant, számolgatja magában, hogy vajon nem potyára jött-e?! A lánya akarja ezt a fiút. Talán nem is csoda. Férfivá érett. Nem fogyott le. Fehérnek sem fehér, csak az arcán .van egy-két ismeretien, mély barázda. Régen mintha vidámabb lett volna. Igaz, mit vidámkodjon.

— Te Gabi, beszéltem apáddal! — kezdi újra. — Azért mondom, hogy tudd! Kétezer forintot adtam neki kölcsön. Mondtam, ha hajiasz a szóra, egye a fene a pénzt. — Gabi ha lehet még keserűbb. Az apja! Mindig az apja! Gyerekkorától csak az apja.

— Kétezret? Majd én visszaadom! — mondja halkan.

— Nem azt mondtam, hogy a pénz kell! — nevet a kútmester. — Pénz az? — Gabi az utat nézi. A kormánykereket elkerüli tekintete, már bent megfogadta: — Ha ezerszer visszaadják a jogosítványomat, volán mellé nem ülök!

— Hazamégy, vagy benn maradsz nálunk? Holnap majd veszek rád pár darab ruhát, és pihensz egy-két hetet. Strandra jársz, úr leszel! — mondja a kútmester.

— Inkább hazamennék! — válaszolta halkan a fiú. Gondolkodni ösz•szefüggően még mindig nem tudott, ült, nézte az utat. Hallgatta a motor hangját és nem bánta volna ha ezer kilométerekre vinnék is, csak ne kelljen szólni, ne kelljen mozdulni, ne kelljen senkit közelről látni. Pécs határában szólal meg újra a kútmester:

— Menjetek inkább vonattal, ne csináljunk feltűnést!... Pénz kell? -— Gabi nemet intett. Kiszálltak az állomásnál. Várni kellett, ült a váróteremben az anyja mellett. Az hiába próbálja szóra bírni, ő csak hallgatott. Mit kezd holnap?

Már alkonyodott, amikor leszálltak a buszról, mégis sokan megismerik. Utánaszaladnak, utánakiáltanak, örömmel, vagy kárörömmel veregetik a vállát.

Egy hétig aludt, evett, a kertet járta. Szerszámokat próbálgatott. A hét végén már néha megköszönte az ételt. És már gondolkodni is szeretett volna. Nem állt össze semmi a fejében, csak újra egyetlen mondat: Mit kezd most? Volán mellé sohasem ül, azt már régen megfogadta. De a mesterség tanulása félbemaradt. Bedagadt a lába és eltanácsolták a szerelőműhelyből. Pedig esztergályos, gépszerelő lett volna. Végighallgatta, amint apja beszámolt arról, hogy a jövő héttől viszszaveszik Hársvárra a régi gyárba. Az öreg már a rendőrségnél is eljárt. Megengedték, hisz Hársvár a járási székhely, így nem megy ki a járásból. De ezeket is csak messziről hallotta és nem tudta elképzelni mi lesz, hogyan néz majd az emberek szemébe.

Egyik este kiment az utcára. A sötétben nem látta az emberek arcát,

s az egy-két szóból, meg a köszönésből nem érzett megvetést, hát beljebb merészkedett. Elment a falu széléig. Ott messze sötétedett a kiserdő. Veres Kati arcát érezte a sötétből. Csak úgy sejtette az erdő szélét, a gyalogutat. Most először gondolt valami olyat — vajon mit tehet Kati, hogy él? — Csodálkozott magán, mert mint a kihagyott ütemek után a motor, szép lassan fordulni kezdett az agya, s hozta elő az emlékképeket. Úgy érezte, hogy a sötét a kettőjük közötti rács, a beszélőn. Ott ül Kati és könynyes szemmel nézi őt. Ő pedig könyörtelenül mondja az előre elhatározott, szayakat.

— Azért hívtalak, hogy ne légy bizonytalanságban. Nem tagadom, belédszerettem. És mégis azt mondom, jó lenne, ha ez a perc volna az utolsó, amikor egymást látjuk. Nézd Kati, nemcsak az anyád, meg a falu, de minden azt bizonyítja, hogy messze vagyunk mi egymástól. — Már a könynyeivel küszködött. Érezte, hogy minden szava hamisan cseng, nem azért hívta Katit, hogy örökre elküldje, hanem mert látni akarta, mert úgy gondolta, könnyebb lesz elviselni itt bent az életet, ha egyszer látja. És mégis tovább folytatta:

— Arra kérlek, ne gyere többet. Ha van mit elfelejteni, hát felejtsd el. Mert énnekem túl sok van olyan, amit nem tudok elfelejteni. Legalább te felejtsd el.

— Te, Gabi, kegyetlen vagy. és én még azt hittem, hogy azért hívsz, hogy megmondd, amit otthon sosem mertél megmondani. — Már záporoztak a lány könnyei. Nemcsak a rács, hanem a könnyek is bizonytalanná tették Gabi arcának kontúrjait. Bénultan ült és még a zsebkendőjét sem emelte fel, hogy letörölje a könnyeit. A fiú elfordult, mert félt, hogy sírni kezd, aztán jelzett az őrnek és elment, ö nem tudhatta, hogy a lány még ott

ült egy darabig és szorongatta a kis csomagot, amit elfelejtett átadni.

Gabi most állt az országút szélén és érezte, hogy könnyezik. — Igen, így van ez jól — gondolta. — Majd akad neki is valaki, akit nem tiltanak, aki talán azt is elfeledi, vagy tudomásul sem veszi, hogy gázolt és leülte a kiszabott büntetést.

Legszívesebben elindult volna az országúton és eltűnt volna örökre. Nincs semmi keresnivalója itt. Nem köti ide semmi, csak a rendőri felügyelet, de az aztán szigorúan. Másfél évig nem hagyhatja el a járást. A büntetést igazságosnak érezte, bár nem tehet semmiről, hisz nem látott senkit, nem látta a motort, csak akkor vette észre a szerencsétlent, amikor már vonszolta a kocsi hátulja. Hogyan került oda? Még a tárgyaláson sem értette meg. De aki volán mellé ül, az felelősséget is vállal.

Százezerszer végiggondolta a balesetet, ezerszer felriadt álmából, hogy a véres embert látja. És a börtönben hetekig nem tudott szót váltani senkivel. Pedig hányán voltak egy cellában. Az egyik olyanforma, mint ő, a másik negyvenen túl. Mindegyik részletesen elmesélte a saját esetét, csak ő nem tudta elmondani.

A második héten bejáró lett. Reggel a korai busszal ment, délután az ötössel jött. Hársváron a régi mester fogadta. De egy szóval sem kérdezte, hol járt, mit csinált eddig. Úgy tett, mintha nem érdekelné semmi. Gabinok jólesett ez. Talán neki, köszönhette, hogy megszokta a bejárást. Csak az volt furcsa, hogy állandóan beszélgettek körülötte. Megpróbálták bevonni tréfáikba, de hogy ő elhúzódott, hát nem ugratták. Talán egy hónap is eltelt, mire egyszer-egyszer mosolygott is.

Egyik nap Hársváron állnak a szálloda előtt, a buszra várnak. Piaci nap van, a hosszú sor végén Veres Kati. Ránéz Gabira, aztán elkapja tekintetét. Eszébe jut legutolsó találkozásuk. Látja a leányarcot a rács túloldalán. Kati integet. Gabi úgy tesz, mintha nem látná, s nem mer többet arra nézni. Eddig is, ha régi ismerőssel találkozott, mindig ez történt Félt? Igen .. . Attól félt, hogy magyarázkodni kell, hogy megróják, hogy megszánják. Jobban szerette, ha nem szólnak hozzá, de Kati az, már ki akar ugrani a szíve, szeretne elszaladni, mert hirtelen minden idegszálában úrrá lesz a lány, aki most addig mesterkedik, míg a buszban mellé kerül. Nem mondja, hogy régen látta, nem emlékezteti, csak beszél hozzá, előbb talán az időről, aztán hirtelen azt kérdezi, hogy dolgozik, nem vágyik-e el Pécsre, vagy Pestre. Gabi vállat von és felel.

— Pécset sohasem szerettem, Pest nagyon messzi van! Igaz, nagyváros, nekem most jobb is lenne elrejtőzni egy nagyvárosban, de egyelőre nem lehet! — Nem mondja, hogy miért, a lány nem kérdezi, s Gabi ennek örül. Amióta itthon van, először örül beszélgetésnek. Nézi Kati úgy, mintha elfelejtette volna a legutolsó találkozást. Kati leszáll. Gabi sokáig látja a busz ablakából. Nem hord minit ez a lány, de azért sejteni, milyen szép telt, formás a combja. S úgy lépked, hogy az ember nem tudja kiverni a fejéből ezeket a mozdulatokat. Olyan ez, mintha most fedezné fel. Gabi, amikor a buszról leszáll és előtte egy-két lány szedegeti a lábát, azok járását is Katiéval hasonlítja össze. Mosolyog, majd nagyon szomorú lesz.

A nyár meleg. Eső kéne. Ezt hallja Kati állandóan. Érti, hogy miért kellene az eső, de mégsem tud fohászkodni érte. Gabira gondol és mosolyog. Majd Gizire téved tekintete. Nem érti. Figyeli a fél szavakat, a fél mondatokat, Gizi mindig számonkér. Hol az állattenyésztő volt a soron, hol a növénytermesztő, hol meg a főagronómus. Mintha ellenségek lennének, olyan a légkör, pedig jól együtt dolgoznak, de mintha szerepek lennének közöttük. „Te vagy a kétségbeeső, te vagy a számonkérő, te vagy az intrikus, te pedig a nagyvonalú.“ Hogy miért fontos a főkönyvelő számára az állattenyésztő munkája, miért mondja, hogy az pazarol, és a férfi miért káromkodik erre? Nem érti Kati.

Egyszer az állattenyésztő odamegy Gizihez.

— Tartsd ide az arcod, te! — Az meglepődik, de a fiatal férfi megfogja a fejét és körbecsókolja.

— Na, te szúrsz! — mondja Gizi, nevet, de nem érti a férfit.

— Megvan, érted, megvan! Az anyjuk úristenit az ilyen építészeknek! Az egyik új épületben két hete a malacok alig híznak. Kevés a levegő, érted, Gizi, kevés a levegő!? — Gizi most már nevet. És elkapja a férfi fejét, most ő csókolja körül.

— Na látod, te, te okos!

— Rossz az égés, nincs elég oxigén.

A lány nevet, megszépül, értelmes

szeme csillog, s maga sem veszi észre, hogy a férfit, aki körbecsókolgatta, már inkább asszonyi szemmel nézi.

(Folytatjuk)

l~ic^ 12