A Hét 1974/2 (19. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-02 / 31. szám
ÉJ CS FOLD Cs. Pataj Mihály kiállításának margójára A 2ivot szerény, de kedves kis kiállítási csarnoka néhány esztendős fenállása alatt számos kedves pillanat tanúja volt. Nemegyszer találkozott itt kis kabinetkiállításon művész és műértő, műpártoló közönség. A legutolsó ilyen találkozásban az volt az érdekes, hogy a kiállító, Cs. Pataj Mihály, a Szegedi Tanárképző Főiskolán a képzőművészeti esztétika tanára, ez a sajátos művész szlovák származású, tagja és aktivistája a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetségének. Kolázsainak és kompozícióinak egyedülálló varázsa van, nincs bennük alkotói ellentmondás, akár úgynevezett nagy témát fest (Pataj már régen próbálkozik a maga sajátos módján megfesteni Európa elrablását, ezt a görög mitológiai témát, amiről az itt kiállított két kompozíciója is tanúskodik), akár szerényebb témát: parasztszoba-részletet, öreg tulipános ládákat vagy szuszékokat (gabonás- vagy lisztesládákat) vagy a Nagy-Alföldnek, szülőföldjének, Békéscsabának tájait. Képeiben hihetetlenül sok a poézis, a művész felfedezi számunkra azt, ami nekünk már régen elszürkült, amit mi, a huszadik század második felének emberei már régen elfelejtettünk észrevenni. Bonyolultabbak kompozíciói, itt már látásmódját a képzőművészeti alkotás értékére vonatkozó egyéni felfogása határozza meg. De ezt talán jobban megvilágítja saját — röviden fogalmazott — művészi krédója. — Az Alföld, a szülőföld inspirál. Belőle indulok ki, amikor kompozícióimat vászonra vetem, hozzá térek vissza, amikor ki akarom fejezni nézetemet az életről, a művészetről, a társadalom-VOROSBIKA EURÓPÁVAL AZ ALFÖLD FESTŐJE ról. Itt értettem meg, hogy az igazi művészet logikával és érzelemmel is kell hogy rendelkezzék. Alkotásaimban hangsúlyt kap a konstrukció, mert hiszen az egész világ egyetlen nagy konstrukció. Mindenkire, de különösen a művészre vonatkozólag ez fokozott mértékben érvényes, mert nem az a fontos, amit lát, hanem az, mit gondol a dologról. És éppen ezzel összefüggésben nyomul előtérbe az értelmi komponens; a gyakorlatban ez a művészet és a tudomány egybeolvadásában nyilvánul meg. Jómagam is, tudományos kutató tevékenységem keretében, foglalkozom a színek pszichológiájának, dinamikájának és szimbolikájának tanulmányozásával. Ez nyilván nyomot hagy művészetemen is, de úgy vélem, hogy nincs kárára. Nyilván életfelfogásom lényegéből adódik, hogy festői világomat a rend és a kötetlenség, az értelem és a szív, a múlt és a jelen találkozásának határvonalán próbálom kialakítani. Művészetemmel ki akarom fejezni tiszteletemet szülőföldem, az Alföld iránt, elmondani azt, amit csak én tudok kifejezni, megragadni a lehető legtöbbet a mai kor életéből ... Ha Cs. Pataj Mihály képeit ebből a szemszögből értékeljük, még közelebb állóknak, még egyértelműbbeknek érezzük őket. Szereti a nagy felületeket, mintha a szülőföld, a rónaság inspirálná, szereti a pontosan és törvényszerűen felosztott, körülhatárolt felületeket, szereti a tömörséget. Cs. Pataj Mihály kiáílitása méltán keltette fel a figyelmet, a hazai igényesebb közönség soraiban is. Jó alkalom volt megismerkedni az Alföld világával, a végeláthatatlan róna tájaival, emberével. J. T. Prandl Sándor felvételei Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg! Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág: Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, Istenem, Ne ily halált adj, énnekem! Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe Eget-földet rázó mennydörgés dönt le . .. — Ha majd minden rabszolga-nép Jármát megunva síkra lép Pirosló arccal és piros zászlókkal És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!“ S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyugatig. S a zsarnokság velők megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szívembül. S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az: acéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva. — Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassú gyász-zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent Világszabadság! Százhuszonöt évvel ezelőtt halt meg Petőfi Sándor, a lánglelkű költő, a szabadságharc katonája, a magyar líra világviszonylatban is jelentős képviselője, aki nemcsak vallotta, de költészetében következetesen tartotta is magát ahhoz az elvhez, hogy „ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.“ PETŐFI SÁNDOR Egy gondolat bánt engemet...
