A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-18 / 3. szám
A JÁTÉKOS DELFINEK Az állatokról szólva ritkán esik szó arról, hogy életüket nemcsak táplálékszerzéssel, pihenéssel, alvással és szaporodással töltik, hanem játszanak is. Minél bonyolultabb a központi idegrendszerük, annál többet és annál bonyolultabb módon játszanak. A delfineknek nagyon fejlett az idegrendszerük, de ahhoz hozzáférhetetlenek, hogy viselkedésüket a természetben tanulmányozzuk, hiszen ők a végeláthatatlan óceánok naponta több száz kilométert is vándorló lakói. Életüket csak fogságban — óceánáriumokban, a tengertől elkerített lagúnákban vagy medencékben — figyelhetjük meg. Ebben a környezetben két delfinfajtát tanulmányozhatunk: a palackorrú delfint és a közönséges delfint. Az előbbiek amikor nem alszanak és nem etetjük őket, szinte minden idejüket játékkal töltik. Ebben a fiatal állatok a legaktívabbak és a legtalálékonyabbak. Játékos viselkedésükből érthetővé válik, hogy miért idomíthatok ezek az állatok különféle bámulatosnak tetsző cirkuszi produkciókra. A mutatványokért a delfineké, nem pedig az idomító emberé az érdem: a levegőben való hatalmas ugrások a labdával, karikával, a kötéllel és más egyébbel való játékokat ugyanis maguk az állatok találják ki. TÁNC A VÍZ ALATT A delfinek etetés után szeretnek szökdécselni. Ha valamelyikük elkezdi ezt, nyomban csatlakoznak hozzá még néhányan. A szökellések Egy kis fogmosás olykor valami üldözéses játék elemeinek látszanak: az üldözött a levegőbe szökell, majd követi oda az üldöző is. Miután a levegőben néhány métert repülnek, olykor csobbanás nélkül eltűnnek a víz alatt, néha pedig ellenkezőleg, oldalukkal, hasukkal vagy a hátukkal csapódva a vízbe, permetfelhőt kavarnak fel. Már az ilyen viszonylag egyszerű mozgásos játékok során megfigyeltünk egy érdekes dolgot: a delfineknek nagyon fejlett az utánzó képessége. Ha valamelyikük kitalált valamit, azt a többiek hamar megtanulták. Delfinkölykelnk közül ketten — Vaszillsza és Malis — idejük nagy részét együtt töltötték kergetőzve a medencében. A kergetőzés során a játszótársat lehetett harapni, vagy farokkal könnyedén megcsapni, a rácshoz nyomni, lemeríteni vagy ellökni — de mindig játékból. Vaszilisza a játékban találékonyabb volt, de Malis mindenben utánozta őt. Például akkor, amikor Vaszilisza megtöltötte a száját vízzel és azt vékony sugárban kiköpte, Malis nyomban hozzáúszott és ugyanazt kezdte csinálni. Vaszilisza jött rá elsőnek arra, hogy a vízből félig kiemelkedve farkon állva halat kérjen: ezt csakhamar Malis is megtanulta, majd pedig az összes többi is. Amikor a laboráns megjelent a parton, és elkezdte a halat a delfinek számára előkészíteni, az összes delfin felsorakozott a víz felszínén és figyelmesen követte a laboráns minden mozdulatát. Amint a laboráns felemelte a halasvödröt, a szájak tágra nyíltak és a delfinek a mellúszókig kiemelkedtek a vízből. Mindez játékhoz hasonlít, mivel akkor is, ha már több hal volt a szájakban, vagy amikor már egyáltalán nem kellett nekik a vízbe eső hal, a delfinek újra meg újra függőleges testhelyzetet vettek fel, és szájukat széttátva igyekeztek magukra vonni a figyelmet. Vaszilisza elsőnek próbálta meg sikerrel, hogy a válaszfalon keresztül miként kell átmászni a saját vízmedencéjéből a mellette lévő másikba. Mellúszóival és pofájával megtámaszkodva felkapaszkodott a válaszfalra, hasát hozzédörzsölte és átugrott a másik víztárolóba. Naponta néhányszor elvégezte ezt a műveletet. Rövidesen Malis is követte a példát. A válaszfalakon való vakarózás valószínűleg kellemes érzést keltet a delfinekben. Megfigyeltük a delfineknek egy olyan viselkedési formáját is, amely talán táncnak tekinthető. A vízmedencében több mint egy méter mélységben az állatok olykor tótágast álltak, és farkukkal meglehetősen ütemesen csapkodni kezdték a víztükröt. Ezt a játékformát és a vízre mért farkcsapásoktól kísért rövid ritmusos szökelléseket néhány kutató a csimpánzok között megfigyelhető ritmusos lábdobbantásokkal kísért táncszerű ugráláshoz hasonlítja. SZALAGOK, LABDÁK, KARIKÁK... A delfinek a legkülönfélébb tárgyakat is felhasználják játékukhoz. A szalagdarabot orrukkal elkapják, majd átteszik mellúszóikra, arról a farokúszóra, majd megint az orrukkal kapnak utána, stb. Az ilyen játékban rendszerint több delfin vesz részt. Mindegyikük igyekszik a játékszert megkaparintani. Amikor az üldözők utolérik a rongydarab birtokosát, az a levegőbe messzire eldobja a rongydarabot; egy másik ügyesen elkapja azt, és a kergetőzés újra kezdődik. Kedvelt játékszerük a labda is. Orrukkal feldobják a levegőbe, taszigálják, vagy szájukba véve az egész medencében fel és alá hurcolják. Ugyanígy játszanak a medencéjükbe dobott műanyagdarabkákkal is. A fa- és gumikarikát pedig az orrukra húzták, a karikával együtt alámerülnek, és a fenékről felbocsátva utána erednek és a felszínen elkapják azt. Máskor a felfújható gumikarikákat — háton úszva — egyik uszonyukról a másikra helyezik át, vagy orrukra húzva hulahoppként forgatják, majd erőteljesen messzire eldobják. És mindebben nekünk csak annyi szerepünk volt, hogy mi adtuk a játékszert. A palackorrú delfinek az ember számára is jó játszótársnak bizonyulnak. A bedobott karikát, vagy labdát újra meg újra visszahozzák, ha egy halat kapnak érte jutalmul. Később, úgy hat-nyolc hónap múlva már hal sem kell, azt teljesen pótolja a simogatás és a vakargatás. Az utóbbi nyilván kellemes érzéseket kelt a delfinekben, mivel szívesen tolják elénk oldalukat, hátukat, orrukat, hasukat, farkukat; szemükkel hunyorognak, röfögő és üvöltő hangokat hallatnak abban az igyekezetükben, hogy elsők legyenek, egymást is taszigálják. MÁSTÓL TANULT ZSONGLÓRKÖDÉS Másik delfinfajunknak, a közönséges delfinnek a befogott példányai kevésbé voltak játékosak, mint a palackorrú társai. De akad köztük egy felnőtt hím — Szlavka —, aki, mintegy meghazudtolva fajának természetét, messze túltett az idejük nagy részét csupán úszkálással töltő fajtestvérein. Szlavkának kedvelt sportja volt a döglött hal „felélesztése“ és felhozása a fenékről, Ezt a játékot rendszerint éhségének első lecsillapítása után kezdte el. Szlavka a felszínen elkapta a már kimúlt halat, egy kissé előreúszott vele, elengedte, majd megfordulva ismét elkapta a süllyedő halat, a felszínre emelkedett vele, szájában tartva ideoda úszkált, és orrával kezdte előretaszigálni. Ha a hal közben a fenékre süllyedt, akkor a delfin orrával keverni kezdve a hal fölött a vizet úgy, hogy az örvénylés a felszín felé emelte a halat. Ha az félemelkedett a fenékről, a delfin ismét elkapta. Delfinünk mindezt roppant buzgalommal végezte és a legkülönbözőbb hangokkal sorozatos cirpeléssel, morgással, sercegéssel, „gyermeksírással“, vonítással, hápogással, ugatással és nyávogással kísérte tevékenységét. Szlavka olykor a medencébe került különböző idegen tárgyakkal, gyufaskatulyákkal, forgácsokkal, az egyik munkatársunk kezéből kiesett Egy ugrás es jutalmul megvan a hal Barátkozás A simogatást szeretik a delfinek golyóstollal stb. is játszott. Játékosságával és általános viselkedésével nagyon emlékeztetett a palackorrú delfinekre. A játékok szerepéről, motivációjáról (kiváló okairól) néhányan azt tartják, hogy a játék a közlékenység egyik megnyilvánulási formája az állatvilágban, azt az igényt fejezi ki, hogy az állatok érintkezésbe lépjenek ugyanazon vagy más faj egyedeivel. Szélesebb körben elterjedt vélemény szerint az állatok a játékkal a környezet elemeit mérik meg. De sokan hangsúlyozzák azt is, hogy nem szabad csupán a puszta hasznosság szempontjából megítélni a játékokat. A játékokban mindig megvan a vidámság eleme: a túláradó életerő nyilvánul meg bennük. Minél tökéletesebb az állat központi idegredszere, viselkedésében — mint mondottuk — annál több a játékos tevékenység.
