A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-18 / 3. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes ß. szerelnie Beszélgetés hallatszott odakintről, majd az ajtó kinyílt, és belépett Ga­lina Petrovna, halina csizmában, rö­vid bundában, kis bőrönddel a ke­zében. — Vendéget hoztam! — mondta Gricko, belépve Galina Petrovna mögött. Polinyin fölállt, megindult a szo­ba közepén álló Galina Petrovna fe­lé, és szótlanul kivette hideg kezé­ből a bőröndöt. — Hát nem csodálatos, bámulatos, igaz? Díszszemlét tartottak! — ha­darta Galina Petrovna, amíg Poli­nyin lesegítette a bundáját. — Reg­gel még nem gondoltam, hogy eljö­vök, de aztán a műsor után úgy döntöttem, hogy meg kell látogat­nom. Nem haragszik? — De haragszik. Mindjárt fenyí­tést kapok, hogy beengedtem a re­pülőtérre — mondta Gricko, a havat rázva Galina Petrovna szőrmesap­kájáról, és Polinyinra sandított, aki­nek olyan elégedettség ült az arcán, hogy szinte nevetséges volt. — Délben voltam a kórházban, és a nővér mondta, hogy érdeklődött felőlem... — dadogta Galina Pet­rovna. Polinyin gondolta, hogy most majd rátér a levélre, de nem így történt. — Aztán kiderült, hogy itt a közelben lesz a műsor. A politikai tiszt volt olyan szíves, hogy elho­zott egy percre. Ügy volt, hogy mindjárt megyünk is vissza Mur­­manszkba, de Gricko elvtárs azt mondta, hogy majd később maguk adnak egy gépkocsit, amivel haza­mehetek, és ezért itt maradtam. Ad­nak gépkocsit? Galina Petrovna kicsit kényelmet­lenül érezte magát, és úgy látszott, ő maga sem tudja, mit mondjon. — Talán egy kicsit melegedjen meg, és egyék valamit — szólalt meg Gricko. Galina Petrovna nem késlekedett a válasszal, mondta, hogy kész öröm­mel meg is melegszik, eszik is va­lamit, mert átfázott, meg éhes is, mert a kollégák ott maradtak va­csorázni, ahol a koncertet adták, de ő már az elején kérte, hogy mind­járt vigyék vissza Murmanszkba, az­tán az úton rábeszélte őket, hogy hozzák ide. — Szóval, becsaptam őket egy ki­csit. Nem nagyon értek hozzá, de si­került. Ugye, feltétlenül visszavisz­nek? — Ha egyszer megígértük, ne nyugtalankodjék! — mondta Gricko. — Nem tudom, hogy van ez a gya­logságnál, de a repülőknél ez a rend. — Ne bántsa a gyalogságot — mondta Galina Petrovna —, hiszen ők hoztak ide. — Miért bántanám — mondta Gricko —, ellenkezőleg, holnap pa­rancsban fejezzük ki hálánkat. Majd én elkészítem, és odaadom az ezre­desnek aláírásra! — Amíg ezt mond­ta, az asztal alatt kotorászott hosszú kezével, és hol ezt, hol azt rakott az asztalra: egy üveg szeszt, egy cso­mag kétszersültet, egy doboz konzer­­vet, egy darab sajtot, füstölt kolbászt. Polinyin hozzászokott, hogy Gricko vezeti közös legénykonyhájukat, és nem is szereti, ha zavarják, ezért nem vett részt a vacsora előkészíté­sében, hanem csak ült, és hallgatott a sarokban, gondterhelten nézve Ga­lina Petrovnát, aki vidáman fecsegett Grickóval, mintha őróla teljesen el­feledkezett volna. „Vajon készakarva teszi?“ — gon­dolta Polinyin, Galina Petrovnát fi­gyelve. Kérdésére csak azután kapott vá­laszt, amikor már ittak — Galina Petrovna egy fél pohár, ők ketten egy-egy teli pohár hígított szeszt, és amikor Grickónak, miután bekapott egy negyed karika kolbászt, hirtelen „el kellett távoznia a törzsirodára“. Alig csukódott be Gricko mögött az ajtó, Galina Petrovna arca telje­sen megváltozott: fáradt, szomorkás kifejezés ült ki rá, ugyanaz, amely meghatotta Polinyint első találkozá­suk alkalmával, amikor Galina Pet­rovna énekelt. Mozdulatlanul ült na­gyon sokáig, talán néhány percig is, és nem szólt egy szót sem, sőt nem is nézett Polinyinra. — Látja, én jöttem el magához — szólalt meg. — Okos asszony nem tesz ilyet, de úgy látszik, én nem va­gyok az. Legalább mondjon valamit! Csak erőltettem a beszélgetést, amíg itt volt a bajtársa, de valóban szé­gyellem magamat, és félek. Mit lehetett erre mondani? Poli­nyin megértette a szavaiból, hogy mindaz, amit a levélben írt, igaz: szereti Polinyint, és eljött a válaszért. Fölkelt a helyéről, odament Galina Petrovnához, könyökénél fogva föl­emelte az asztaltól, átölelte, és meg­csókolta, mindvégig belenézve Gali­na Petrovna közvetlen közelről rá­meredő, meg sem rebbenő szemébe. Ezután ismét leültette a székre, és bár meg is csókolta már, még min­dig nem tudta, mit mondjon neki. Kissé sántítva járkálni kezdett fel­­alá. közben egy pillantást sem vetve Galina Petrovnára. — Üljön le! Hallja?! Polinyin még egyszer végigment a szobán, azután leült. Azt hitte, hogy Galina Petrovna megsértődött. De Galina Petrovna két kezével átnyúlt az asztal fölött, megfogta Po­linyin kezét, és megcsókolta, annyi­ra váratlanul, hogy az el sem tudta rántani, csak arra maradt ideje, hogy meglepetésében és szégyenében elpi­ruljon. — Hát, így — mondta Galina Pet­rovna. — De maga ma ne csókoljon meg többször. Rendben van? Polinyin rábólintott. Még mindig képtelen volt megszólalni. — Es ne járkáljon többet az egyik sarokból a másikba, hiszen sántít. — Ne sértődjék meg, ha megkér­dezem: férjnél van? — kényszerítet­te ki magából végre a kérdést Poli­nyin. — Most nem — mondta Galina Petrovna, némi tétovázás után —, ko­rábban voltam. — Ismét tétovázott, aztán hozzátette: — Kétszer is. Nem találta nevetségesnek azt a fényké­pet? — Miért? — Nem lepődött meg? Nem tépte össze? Polinyin benyúlt a zubbonya zse­bébe, szó nélkül elővette a képet, és letette az, asztalra Galina Petrovna elé. , — Sajnáltam volna, ha összetépi — mondta 1—, ez a legkedvesebb ké­pem, azért; küldtem el magának. Ez a kép — a kezdet, azé is, ami volt azután, azé is, amiből sohasem lett semmi, pedig úgy gondoltam, hogy egyszer majd lesz ... Akkor nem kér­dezte volna meg tőlem, hogy van-e férjem. — Hány éves volt akkor? — kér­dezte Polinyin. — Akkor is egyidősek voltunk: ti­zennyolc. — Eszre sem vett volna engem akkor — mondta Polinyin. — Akkor még át sem léptem a repülőiskola küszöbét, vagonkísérő voltam, és esti iskolába jártam. — Bizonyára nem vettem volna észre — egyezett bele Galina Petrov­na. — Én magam is ... És elkezdett mesélni akkori önma­gáról, a vidékről Moszkvába felke­rült kislányról. Arról, hogy egyidejű­leg tanult a színházi stúdióban, és dolgozott, és mennyi apró ügyeske­désre volt szüksége, hogy jól öltözött­nek lássék az egy szál ruhájával meg a két blúzával: hogy hogyan kunye­­ráltak ki egy szabadjegyet a Művész Színházba, és hogyan lógtak be ket­ten, hárman is azzal az egy jeggyel; hogyan festette olajfestékkel mindig más és más színűre az egy pár ci­pőjét; hogyan élt akkor, amikor el­vesztette az élelmiszerjegyét, és fél hónapon át azt hazudta a barátnői­nek, hogy egy szerep miatt kell le­fogynia ... És ahogy mindezt elmondta magá­ról, sokkal közelebb került Polinyin szívéhez, hiszen fiatal korában a sor­sa sokban hasonlított az ő ijfúkorá­­ra; ő is szegény volt pénzben, roko­nokban, de gazdag jó barátokban, neki is hol csak a foga közé jutott cukor, hol meg csak a szeme elé, egyik fizetéstől a másikig húzta, pa­pírból ebédelve-vacsorázva, mindig kialvatlanul. De volt köztük különbség is. amit nem lehetett észre nem venni, ö egyszerűen, vidáman emlékezett visz­­sza az ifjúkorára, mint olyan ember, akinek a múlt magától értetődően a jelenhez vezető utat jelenti, és az a jelene, amire fiatal korában, mint a jövőjére gondolt. Galina Petrovna viszont — ezt észrevette Polinyin — valami szomorú .csodálkozással emlé­kezett vissza a fiatalkorára, mint egy lépcsősorra, amely végül iá nem oda vezetett, ahová c szerette volna. Mi­közben hallgatta Galina Petrovna szavait, igyekezett behatolói e mögé a szomorúság mögé, megértetni, va­jon mi történhetett ezzel az asszony­nyal, miért nem sikerült minden úgy, ' ahogy szerette volna. „Lehet, hogy valóban rendkívül tehetséges volt, csak valakinek a gáncsoskodása miatt minden másképpen alakult, mint ahogy kellett volna! Előfordul ilyes­mi nálunk, a légierőknél is, egyesek­nek kijön a lépés, másoknak nem, itt nem sikerül valami, ott belebuksz, és kész; más az ember, és más a szolgálati lap! Lehet, hogy vele is ez történt?“ Polinyin eltűnődött Galina Petrov­na két házasságán, de nem faggatta, érezte, hogy nem akar többet mon­dani erről. Galina Petrovna felállt, bőröndje fölé hajolt, és kinyitotta. A bőrönd tele volt színházi kellékekkel! egy fekete ruha, akkor is ez Volt rajta, amikor verseket mondott, valami nyakék, inkább karácsonyfadíszre hasonlított, egy hajsütővas ... A hol­mik között turkálva, végül a bőrönd aljáról előhúzott egy csomó fényké­pet. — Üljön ide mellém — mondta az asztalhoz ülve. — Megmutatom a fényképeimet. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents