A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-07 / 23. szám
Javítják a kombájnokat • • • Bodrogköz tájait járva gyakran eltűnődöm azon, milyen is lehetett ez a földdarab ötven-hatvan évvel ezelőtt, vagy mondjuk abban az időben, amikor a szövetkezeteket kezdték tető alá hozni az itt élő emberek. Most, hogy Pólyánba jöttem, hogy körülnézzek az év elején a pólyáni és a szolnocskai szövetkezet egyesüléséből létrejött Aranykalász szövetkezetben, — ez iránt érdeklődöm legelőbb. — Ha a Latorca megáradt, Zemplénig csak vizet látott az ember. íme, az első yólasz. De az régen volt. Ma a Latorca, ha akarná, sem tudná elönteni a síkságot. Erős gátak őrzik. Persze a mostani aszályos években a folyó nyugodt lassúsággal folydogál partjai között, távol agátoktól. Innen a szövetkezet irodájából most csak a képzelet fut le a Latorca partjáig. De nem időzik ott soká, mert a beszélgetés sodra másfelé fordul: az első és a mostani, második kezdethez. S e kettő között csordogál, azt kutatva, mi minden történt, mi minden változott meg a faluban, a szövetkezetben, az emberek életében azóta, hogy a szövetkezet megalakult. Matyi János az egyesített szövetkezet elnöke ül velem szemben az asztalnál. Nála illetékesebbet a beszélgetéshez aligha találhattam volna, hiszen a pólyáni szövetkezetnek mióta megalakult, három év kihagyással ő az elnöke. Vagyis több mint húsz éve. — A pólyáni szövetkezetét 1951- ben alakítottuk meg — mondja. — Hogy mi minden változott meg a faluban, a szövetkezetben, azt nehéz lenne még felsorolni is. Egykét dolgot azért elmondanék. Például gabonafélékből akkor 16 mázsa termett egy hektáron, a tavalyi termésátlagunk 37 mázsa volt, pedig a nagy szárazság nem nagyon használt a gabonaféléknek. Vagy ilyesmi: emlékszem, abban az időben, ha kapálni mentünk, a tagság kétharmada gyalog ment ki a mezőre, egyharmadának volt biciklije. Manapság körülbelül olyan az arány az autón és biciklin kapálni járók között, mint akkor volt a gyaKoller Károlyné agrármérnök a szövetkezet zootechnikusa logosok és a biciklisek között. De mondok még valamit. Én az ötvenes évek elején építettem házat, akkor az volt a legnagyobb a faluban. Most pedig már néha kezdek szégyenkezni miatta, mert lassan a legkisebb lesz . . . — A szövetkezetek egyesítéséről megoszlanak a vélemények. Vannak, akik inkább a kooperáció felé hajlanak. Mi erről a véleménye? — Már maga az a tény, hogy egyesítettük a két szövetkezetét, válasz lehetne a kérdésre. Jó a kooperációs munka is, de azért, legyünk őszinték, ez esetben még mindig mindegyik partner a maga céljait tekinti előbbre valónak. Én az egyesítés mellett vagyok. — Miért? — Több okból. Elsősorban is a nagyobb gazdaságon belül sok olyan problémát is meg tudunk oldani, amelyre külön-külön egyik szövetkezet sem lenne képes. Gondolok itt a géppark bővítésére, a beszerzett nagy teljesítményű gépek gazdaságos kihasználására. De ugyanígy említhetném a szakosítás kérdését is, amely a termelés színvonalának emelése szempontjából elkerülhetetlen mind a növénytermesztésben, mind az állattenyésztésben. Vagyis van mit tenni gazdasági, szervezési és emberi szempontból. S ez a jó. — Van, aki.'nem mondaná ezt. — Meglehet. De én szeretek dolgozni. Két év múlva nyugdíjba mehetnék, de én munka nélkül nem tudok meglenni. Tétlenül élni nem lehet, nem tudok. Még félóra múlva is, amikor a szövetkezet fiatal zootechnikusával, Koller Károlyné agrármérnökkel a gazdaságot jártam, azon töprengtem, honnan van ennyi erőtartalék egy hatvan évéhez közeledő emberben? Hogyan tud állandóan újítani, új koncepciókat felismerni és felismertetni? Mi ez az állandó nyugtalanság, amelynek nem lehet megállást parancsolni? Felelősségtudat? önfegyelem? Szorgalom? Kitartás? Vagy mindez együtt? Nehéz volna eldönteni. De az is lehet, hogy másfelé kell keresni a lényegét. Például abban az utolsó húszegynéhány esztendőben, amely a szövetkezetét s vele együtt a falu életét átformálta. Mert ez olyan távolság, amelyből egy közösség továbbvivő ereje sugárzik ki. A gazdasági udvar, ahol lassan ballagunk Koller Károlynéval, ebben a délelőtti órában szokatlanul csendes. A tehenek nyugodtan kérődznek a kifutókban, s megbámulnak, mintha még sohasem láttak volna embert. Furcsa kérdést teszek fel a zootechnikusnak: — Szereti az állatokat? — Nagyon szeretem valamennyit — mondja mosolyogva, — de a lovakat kedvelem a legjobban. Van olyan állat, amely tiszteletet ébreszt az emberben, van amelyik — emberi szemmel nézve — butaságával tűnik ki. A lovak azonban intelligensek . .. A géjszín előtt két kombájn áll az udvaron, körülöttük emberek. Javítják a gépeket. Itt már a nyárra készülnek. — A közhiedelem azt tartja, hogy a zootechnikusi mesterség nem nőnek való ,.. — Nem hiszem, hogy ez igaz. Persze az is számít, hogy az ember milyen beosztásban dolgozik. Például a szarvasmarhatenyészetben nem biztos, hogy helyt tudnék állni, mert ott hajnali négykor már az istállóban kellene lenni. Nekem pedig férjem, kisfiam van. De a sertéstenyészetben már elboldogulok. — Mióta dolgozik a szövetkezetben? — Ó, még csak pár hónapja. Sok itt a tennivaló. Elég, ha körülnéz. Az ember a főiskolán elméletben ideális viszonyokkal ismerkedik meg, a gyakorlat azonban más. Itt számításba kell vennünk azt, hogy vannak épületek, amelyek tizenöthúsz évesek s bizonyos tekintetben már elavultak. De termelni kell, s a termelést az adott lehetőségekhez kell igazítani. Ebben az esetben majdnem minden az embereken múlik. S hogy igazát bizonyítsa, átmentünk a szolnocskai telepre, ahol a szövetkezet anyasertéseit tartják. Gondozójuk Geri László, akinek szorgalma, odaadása valóban nagyszerű eredményeket hozott, Pe-Geri László Kot, 6
