A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-17 / 20. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezreden szerelme — Szóval, ahogyan gondolod. Petróleumom egyelőre van, adhatok neked is, ha egyedül akarsz lakni — folytatta mondókájét Kuzmicseva — ha meg nem, gyere át hozzám, nekem nincs kifogásom ellene. Nem kérdezett semmit, de Galina Petrovna arckifejezéséből pontosan megérezte, hogy valami történt vele. Hátette a petróleumfőzőt a székre, és meggyújtotta mindkét lángot. Először erősen kinyitotta, annyira, hogy füstölt, majd levette a lángot, megmelegítette a sorbanállás közben megdermedt kezeit, és odahozta a meleget a pamlag széléhez, Galina Petrovna mellé. — Mi bajod, nem örülsz, hogy itthon vagy? — Nem, semmi, örülök, Duszja néni — mondta Galina Petrovna, bár most nem annak őrült, hogy visszajött Moszkvába, hanem annak, hogy idejött, és hogy ez az asszony, aki tegezte és Gáljának szólította, és akit ő már nyolc éve — amióta itt lakik — magázott, és Duszja néninek hívott, ilyen egyszerűen felajánlotta, hogy lakjanak és szomorkodjanak együtt. Galina Petrovna megcsókolta a szomszédasszony ráncos arcát, hogy el ne sírja magát, két kezét térde közé szorítva, sokáig mozdulatlanul ült, nézte a kis lángot a petróleumfőző csillámablaka mögött. — Elpusztult az én Vaszil Petrovicsom — ismételte meg Kuzmicseva néni hallgatás után, azt, amit már tegnap mondott Galina Petrovnának. — Bomba ölte meg Moszkvakettőn, a teherpályaudvaron, a fűtővel együtt. Az egyik fűtő, Vasziljev Kolka, ismerted, egyszer május elsején leitta itt magát, emlékszel, a konyhában minden edényt összetört — ő életben maradt. Emlékszel rá? — kérdezte kedvesen, noha Kolka Vasziljev akkor leitta magát, és összetörte az edényeket, de mindez akkor volt, a háború előtt, amikor még minden jó volt, és még élt az ő Vaszilij Petrovicsa. — Egyedül ő maradt egészben — ismételte kis hallgatás után. — Egészben?! Le kellett vágni az egyik lábát... Kuzmicseva mélyet sóhajtott, elhallgatott, térdére tette a kezét, és ugyanúgy, mint Galina Petrovna, belebámult a petróleumfőző lángjába. így ültek néhány percig kettesben, szó nélkül, míg meg nem szólalt a telefon. Kuzmicseva kiment a folyosóra, nyitva hagyva az ajtót, és bemondta a telefonba a Galina Petrovna által oly jól ismert: „Hálló! Hálló! Ki beszél ?“-t. — Megjött, mindjárt hívom — mondta kis szünet Után, és szólt Galina Petrovnának. — Gyere, a pilótád telefonál! Már tizedik napja minden reggel ebben az időben keres. Galina Petrovna fölugrott, kétségbeesetten intett kezével. Azt szerette volna ezzel mondani, hogy már késő, már késő, mór nem lehet és nem kell telefonhoz hívni, azt kell mondani, hogy nincs itt, hogy nem érkezett meg, és soha nem érkezik meg, de lábai maguktól kivitték a szobából, és odavitték a telefonhoz. — Igen — mondta halkan Galina Petrovna, füléhez szorította a hallgatót, és szinte betegnek érezte magát attól a szerencsétlenségtől, ami vele történt, és attól a boldogságtól, amit — mindentől függetlenül — ez a telefon jelentett neki. — Gálja, te vagy, Gálja? — hallatszott a telefonba Polinyin vidám, erős hangja, mintha közvetlenül mellette állt volna. — Mikor érkeztél? — Tegnap — mondta Galina Petrovna, minden öröm nélkül. — Hogy utaztál? Nem vagy beteg? — Nincs semmi bajom — válaszolta Galina Petrovna ugyanazon a hangon, igyekezve erőt gyűjteni, hogy megmondhassa, amit meg kell mondania. — De mit is kérdezgetlek — mondta Polinyin ugyanolyan hangosan és jókedvűen, ügyet sem vetve Galina Petrovna vontatott válaszaira. — Most a repülőszemélyzettel értékelést tartunk, egy-két dolgot még megbeszélünk, és tizenhárom órakor nálad leszek. Ml a címed? „Nem, nem, ne jöjjön, nem szabad eljönnie hozzám" — akarta mondani Galina Petrovna. Akarta mondani, de nem tudta, annyira lesújtotta Polinyin kedélyes hangja és az a tudat, hogy mennyire ellentmond ez a vidámság annak a szörnyű és esztelen helyzetnek, amelybe, került, mert nem hallotta ezt a hangot tegnap, csak egy nappal előbb! — Bronnaja 7., tizenkettes ajtó — mondta. — Tehát, Bronnaja 7., tizenkettes ajtó — ismételte meg Polinyin, és mivel még nem vett észre semmi furcsát Galina Petrovna válaszaiban, bocsánatkérően hozzátette: — Csak kérlek, ne haragudj, hogy rövid időre megyek. Naplementére itt kell lennem a helyemen. Üjév — résen kell lennünk! Addig is, viszontlátásra! Polinyin már régen letette a hallgatót, de Galina Petrovna még jó fél percig tartotta kezében, kebléhez szorítva, sőt amikor már visszaakasztotta, még azután sem engedte el, mintha attól félt volna, hogy elesik, ha nem kapaszkodik meg benne. — Csak megtalált — mondta Kuzmicseva elégedetten. — Húszadikán telefonéit: azt ígérte — azt mondta — húszadikán érkezik. Mondom neki: nem érkezett meg. Azt mondja: lehetetlen, holnap újra hívom. — És így telefonéit mindennap, olyan pontosan, mint az óra. Tegnap nagyon siettem, aztán már csak az utcán jutott eszembe, hogy nem mondtam neked. Vissza akartam szaladni, de gondoltam, úgyis csak reggel telefonál, majd amikor reggel megjövök, megmondom. Te meg nem voltál itthon. Hol aludtál? — A barátnőmnél — mondta Galina Petrovna. — Persze, társaságban mégis csak vidámabb — mondta Kuzmicseva. — Itthon az ember csak ül, mint a koporsóban, egyedül, és emészti magát. Pedig, minek: ami elmúlt, az úgysem jön vissza! Olyan pontosan, mint az óra — ismételte a pilótáról, kis hallgatás után. — Eljön? — Igen, Jön — mondta zavartan Galina Petrovna, és hirtelen arra gondolt, amire már a legelején kellett volna: „De hát miért hívott fel? Nem kellett volna telefonálnia ezekután!“ És ahogy ez a kérdés felbukkant benne, rémülettel és reménnyel értette meg, hogy Vityenka tegnap hazudott neki, hogy amikor Vityenka . találkozott Polinyinnal, semmit sem mondott róla, egyáltalán semmit! | Egyébként Polinyin sohasem hívta volna fel, ez egyszerűen sohasem 'i történhetett volna meg. „Igen, másképpen nem lehetett.“ Ha Galina ezt tegnap tudta vagy megérezte volna, nem történt volna meg mindaz, ami most elöntötte a szívét, kiábrándította saját magából. — Miért nem mondta meg tegnap, hogy telefonéit! — mondta Galina Petrovna a mellette álló mosolygó Kuzmicsevának. — Miért nem mondta ... Miért nem mondta!... — ismételte szemrehányóan. — Hát, bocsáss meg, kérlek — mondta Kuzmicseva, széttárva a karját. — Arcán bűntudat tükröződött. Nem tudta, hogy mi történt, de érezte, hogy valami nagyon nagy baj történt. — De nem — mondta Galina Petrovna —, maga nem bűnös. Mindennek én vagyok az oka. És mégegyszer rápillantva a telefonra, mintha az még tudna valamit mondani, bement a szobájába. Akár így, akár úgy, Polinyinnak három óra múlva itt kell lennie. Galina Petrovna lázas sietséggel elkezdte kitakarítani a szobáját. Kis Idő múlva a szoba közepére dobta a seprőt és a rongyot, kinyitotta a szekrény ajtaját, kivett három ruhát vállfástul, de közülük egyet sem lehetett felvenni. Leült a pamlagra, és ölében tartva sokáig nézte a ruhákat, mintha először látná. Aztán a ruhákat visszaakasztotta a szekrénybe, ismét fogta a seprőt és a rongyot, kisöpört, feltörölte a padlót, letörölte a port, leszedte a pókhálót, ahol elérte. Takarította a szobát, és azon törte a fejét, mit mondhatna Polinyinnak, vagy mit tegyen? Az jutott eszébe, hogy felöltözik, és elmegy, mielőtt Polinyin idejön, elmegy, és sohasem látja többé. Aztán azt gondolta, amint megérkezik Polinyin, azonnal, még mielőtt megcsókolná, elmond neki mindent, ami történt. „De ml történt? Semmi sem történt!“ — próbálta magát is félrevezetni. Próbálta, de nem lehetett. Tudta, hogy igenis történt, és hogy azt, ami történt, nem is mondhatja el Polinyinnak. Tehát hazudni kell neki valamit ma, és aztán hazudni örökké. Eszébe jutott, hogy ha igazán szerette volna Pollnyint, nem adja neki azt a levelet, amit Vityenkának írt. Igaz, nem is gondolt egy pillanatig sem arra, hogy Polinyin személyesen viszi el, de akkor sem lett volna szabad vele küldenie levelet egy olyan embernek, akiről nem tudta a teljes igazságot. És ha szeretné Pollnyint, akkor nem ment volna el tegnap este Vityenka lakására. Ha biztosan tudta volna, hogy ott nem történik semmi, még akkor sem ment volna el oda. Képtelen lett volna rá, hogy abba a lakásba betegye a lábát. így ítélkezett maga fölött, miközben folytatta a szoba rendbe hozását, és még mindig nem határozta el, hogy végül is mit tegyen. Mivel fogadja Pollnyint, ha marad, és honnan vesz erőt ahhoz, hogy elmenjen, ha úgy dönt, hogy el kell mennie. (Folytatjuk) Peter Jilemnicky 1901 - 1949 Huszonöt évvel ezelőtt, 1949. május 19- én halt meg Peter Jilemnicky nemzeti művész, a szlovák szocialista realista próza egyik legkiemelkedőbb mestere. Jilemnicky 1901. március 18-án a csehországi KySparkban született és Itt Is végezte el iskoláit. Tanítóként került Szlovákiába, ahol megtelepedett és oly mértékben azonosult új hazájával, hogy szlovák nyelven kezdte meg írói pályáját is. Első regénye, a Győzelmes bukás az ország legszegényebb vidékével Ismertet meg. Hősének — a háborúból hazatért katonának — tragikus sorsán keresztül a kysucai falu sivár életét is megrázó erővel érzékelteti az író. A fiatal tanítót megihlette és tettekre serkentette a szlovák nép nehéz élete, elnyomatása. Művei ébredő forradalmi erőt és optimizmust sugároznak. Mindjárt megalakulása után elsők között csatlakozott Csehszlovákia Kommunista Pártjához. Jó tanító volt, diákok és szülők egyaránt bíztak benne. Olyan fiatalokat nevelt, amilyeneket műveiben Is ábrázol: akik az új világ egy darabját hordják magukban, tudnak I álmodni, cselekedni és minden áldozatra készek, ha a kapitalizmus, fasizmus barbársága elleni harcról van szó. Jilemnicky újságíróként is dolgozott, írásai a szlovák forradalmi sajtóban Jelentek meg. Mint minden politizáló, haladó ember, ő is figyelemmel kísérte a Szovjetunió fejlődését. 1926-ban í alkalma nyílt, hogy kiutazzon s két évet ott töltsön. Gazdag élményei és tapasztalatai a Két esztendő a szovjetek országában című művében Jutnak kifejezésre. A harmincas években két Jelentős regénye lát napvilágot. A Töretlen föld I a Kysuca völgyében játszódik, s már érett művészettel ábrázolja a szlovák falut, amelyet műveletlenség, babona, vakhit, alkoholizmus bénít meg. A parasztok, akiknek nem telik a kocsmai Italra sem, Morvaországból csempésznek denaturált szeszt, azzal mérgezik magukat. A regény hőse egy kommunista munkás. Életsorsa megmutatja a kivezető utat a sötétségből az emberibb élet felé. Második Jelentősebb regénye, a Cukor egy Trnava környéki falusi cukorgyár parasztmunkásainak életét, elnyomatását és osztályharcát mutatja be. Árnyalt jellemrajzok teszik hitelessé a regényt. 1937-ben megjelent Iránytű című írása kaukázusi élményanyagából merít. A német megszállás után elhurcolták, koncentrációs táborba került. Egészsége ti^gkrement, de lelkileg nem tört meg, a táborban is részt vett az ellenállás szervezésében. A tábor felszabadulása után 1945-ben tért haza. Egy évvel később adta ki Garammentl krónika című könyvét, amelyben az 1944 augusztusi Szlovák Nemzeti Felkelésnek állít emléket. Ez legnagyobb s egyben utolsó műve. Diplomáciai szolgálatba lépett, Moszkvába került mint kultúrattasé. További írói terveit már nem tudta megvalósítani, mert 1949 májusában, negyvennyolc éves korában meghalt. rp.
