A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-17 / 20. szám
Napsütötte tájakon robog a vonat. Körülöttem vidáman beszélgetnek az utasok, s csodálkozva néznek rám, a furcsa szerzetre, aki lehajtja fejét és nagyon-nagyon szomorú. Kezem önkéntelenül is ökölbe szorul, s elhatározom, hogy írok Ignácnak, Pistának, Irmusnak és a többieknek: mindazoknak, akik megfeledkeztek idős szüléikről, s talán nem is sejtik, mennyire várja az elfelejtett apa vagy anya a levelet, a megnyugtató életjelt, az értesítést, hogy szerettei egészségesek, hogy nincs semmi baj „otthon". Mert az elfeledettek nem felejtenek . . . A vonat tréfálkozó utasai döbbenten néznek ökölbe szorított kezemre, s látszik rajtuk, hogy nem értenek. Nem is érthetnek meg, hiszen nem tudják, honnan jövök. Olvasómnak azonban elárulhatom: Kovácovban (Kovácspatakon) jártam, a szociális otthonban. A Duna-kanyar, a zöldellő erdők, hegyek, az intézet elragadó szépségű parkja csak pillanatnyi öröm forrásának bizonyult; tartósan — szinte egyetlen élményként — csupán a mérhetetlen szomorúság maradt meg bennem. S ezt a szomorúságot mindössze egyetlen tény enyhíti: a kovácspataki szociális otthonban olyan alkalmazottakkal találkoztam, akik — ha lenne efféle vizsga — emberségből kitűnő osztályzatot kapnának. Matunák István, a kamenicai (garamkövesdi) hnb elnöke 1961 óta tölti be az intézet vezetőiének a funkcióját. Ezúttal a riporter szerepét is vállalta, mert — ahogy mondta — ismerni kell a lakókkal való beszélgetés módját. Az újságíró feladata tehát a jegyzetelésre korlátozódott, (me, a jegyzetfüzet néhány lapja: — Hogy van, Pisti néni? — Rosszul, mert nem akar velem senki beszélgetni. — És mit kellene magával megbeszélni? — Hogy hova tartozom. Szeretnék oda menni, ahol születtem. — Hát itthagyna engem? — Magának én sok gondot okozok, igazgató úri Az Irmus nem írt maguknak? Úgy félek, hogy valami bajuk történtl — Mondja csak, Pisti néni, hány éves maga? Nem ír — 1890-ben születtem. De még nem akarok meghalni. Aki jó, azt az isten megáldja és sokáig él . . . — Maga szerint áldás, hogy él? — Hát mindenki szeret élni! Ez a beszélgetés abban a szobában hangzott el, amelybe félve, valamilyen áhitatos borzadállyal léptem: gyógyíthatatlan lelki betegek az szoba lakói. De ugyanúgy éreznek, ugyanúgy vágynak a szeretetre, mint minden más ember: „Tudja, hogy én itt vagyok, de ő nem törődik már velem. Az Ignác nem is ír." Döbbenten és tanácstalanul álltam, szerettem volna elmenekülni, de Matunák István, akinek mindenkihez volt néhány kedves szava, engem is megnyugtatott: — Ha nem lenne a szocialista társadalom, ezek az emberek mind koldulnának valahol. Jelenleg 230 lakója van az intézetnek, fennállása óta — 1958-tól — pedig 1200 ember talált itt otthonra. A jelenlegi 230 lakóból 120 Szeretem ezt a virágot, mely mindenütt megterem, réteken és libalegelőkön, kerítések és házfalak tövében, nem szorul ápolásra, életereje, életkedve kimeríthetetlen, s noha illata nem vetekszik a gyöngyvirágéval, szegfűével és más agyonápolt, kényeztetett kerti virágéval, üde, sárga színét látva veszem leginkább tudomásul, hogy itt a tavasz, hogy az élet elpusztíthatatlan. De még sárga virágánál is jobban szeretem a pitypangot, amikor már elhullatja szirmait s csak gyönyörű pihés gyömböcskéi lepik el a világot, hogy a legkisebb szellő szétröppentse magvainak apró ejtőemyőcskéit a szélrózsa minden irányába. Könnyű, pici ejtőernyők, de virágmagvakat, életet szállítanak, tehát bizonyos szempontból nagyon is súlyosak. Mostanában az a vágyam, hogy megtanuljak ilyen pitypung-pihe-könnyű dolgokat írni. Nem lesz könnyű dolgom, jól tudom ... A kalitka Még az ősszel történt, az esős időszak beállta előtt. Jött egy hatalmas teherautó s különféle darukkal és egyéb emelőszerkezetekkel letette a kalitkát az autóbusz-megállóhelyen. Nagyon erős, vasból készült kalitka volt, körben gyönyörű üvegablakokkal. Kissé összeszorulva harmincon is beléfértünk. Szél nem érhetett, eső nem paskolhatott bennünket. Mély és őszinte hálát éreztünk a városi autóbuszközlekedési vállalat iránt. A szép ablakba, jobbról, már az első este belévágtak egy féltéglát. Meg kell hagyni, az ablak üvegének szinte meg sem kottyant, épp csak egy apró lyuk és néhány sugarasan szétfutó repedés keletkezett rajta. A kalitka ablakai, nagy előrelátással, szinte törhetetlen üvegből készültek. Sajnos, nem egészen törhetetlenből. Másnap egy másik, harmadnap egy harmadik lyuk éktelenkedett a szeretetre méltó ablakokon, s a repedések is egyre szaporodtak. Nem tudom, honnan jöttek a féltéglák, sehol a környéken nem láttam egyet sem közülük. De a kalitka ablaka végül is megadta magát sorsának; egy hét sem telt el érkezése óta s a törhetetlennek vélt üveg darabokban hevert szanaszéjjel a kalitka körül. Az ismeretlen vandálok a kalitka vaskonstrukcióját nem bírták kivégezni. Ehhez legalábbis tankra vagy páncéltörő ágyúra lett volna szükségük. Ám így is alapos munkát végeztek. Ma már eshet, fújhat a szél, senki sem bújik a kalitkába, hiszen ott éppúgy fázik és ázik, mint odakint, sőt a huzat is akkora benne, hogy megfájdul az ember foga. Egyetlen vigaszom, ha ez annak nevezhető, hogy azok a kis és nagy vadállatok, akik ezt a „munkát" elvégezték (bocsánatot kérek a négylábúaktól), ezentúl éppúgy didereghetnek, ázhatnak és fázhatnak autóbuszra várván, mint mi, akik annyira örültünk a kis kalitkának.
