A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-17 / 20. szám
a fiam... fekvő beteg. 21 egészségügyi dolgozó és két orvos ápolja őket. A diétára szorulók számára külön ételeket főznek a konyhán. A kultúra itt még hozzáférhetőbb a lakók számára, mint „otthon". Több helyiségben is hallgathatnak rádiót, módjukban áll reggel kilenctől késő estig tévézni; nézhetik a magyar, akár a szlovák adást. Már színes tv-készülékünk is van, s nem hiányzik a filmvetítőgép sem. Kirándulást is minden évben szervezünk, s évente kétszer ellátogatunk Párkányba, a MATESZ előadására. A Nővé Zámky-i (érsekújvári) járás iskoláinak a tanulói is gyakran eljárnak hozzánk szórakoztatni a lakókat. Nagyon jól együttműködünk a CSEMADOK-kal: az idén Baracskáról, Besenyőről és Kövesdről voltak már itt a CSEMADOK kulturális csoportjai, s szereplésüket már ez év őszére is biztosítottuk. Volt az intézetben már lakodalom is: vannak emberek, akik éppen itt találnak egymásra. Ma még disznóölést is láthat, le is fényképezheti. Gondozott, szép parkon át vezetett utunk a főépület felé. A park egyik eldugott helyén Dékány Béla bácsival váltottunk néhány szót. Béla bácsi gondozza a virágokat, s mindig talál magának tennivalót: a pihenésről egyelőre hallani sem akar: — Ha megpihenek, már régen rossz lesz! Később Harcsa Mariska nénit mutatta be Matunák István: Mariska néni fontos személy, ő az intézett „postása", ő kézbesíti az újságokat : — Mióta van itt, Mariska néni? 1. Matunák István, a szociális otthon vezetője 2. Az intézet gazdasági épülete 3. „A kultúra, szórakozás talán még hozzáférhetőbb számukra, mint otthon” 4. A diétára szorulók számára külön ételeket főznek 5. Az intézet korszerű orvosi rendelővel is rendelkezik A farkaskutya A farkaskutya felszállt az autóbuszra. Tulajdonképpen csak ebből a cselekedetéből következtettem arra, hogy farkaskutya, egyébként, ami a küllemét illette, miattam akár farkas is lehetett volna, különösen, ha az a bizonyos kötelező drótkosár nincs a száján. Dehát teljesen szabályosan szállt fel, szájkosárral és pórázon vezetve gazdáját. A gazdája egy bűbájos, 16—18 éves kurta szoknyás szőkeség, magyarán szólva egy gyönyörű kislány, akin — anélkül, hogy a pedigréjét látta volna — ámult az autóbuszközönség egyik (főleg hímnemü) fele. Szó, mint szó, ámult és csodálkozott az egész autóbusz. „Piroska és a farkas", hallatszott innen is, onnan is. A kutya egykedvűen hallgatta, a miniszoknyás Piroska pedig stílszerűen pirult. Csak egy kis elemista fiúcska, akit a nagy ámulatban, szörnyülködésben, sőt, áhítatban az autóbusz közönsége csaknem széttaposott, mint teljesen jelentéktelen lényt — legalábbis a — Tíz éve. Jól érzem magam, csak a kezem beteg ... De ha egészséges volna, nem is lennék ám itt! Aztán a főépületbe léptünk, ahol Matunák István egy érdekes nénire hívta fel a figyelmemet: — Curupic Gizella Balassi Bálintnak az utolsó leszármazottja. Erdélyből származik, leánykori neve Balassi Gizella. Gizi nénit nem kellett sokáig faggatni, kitűnő riportalanynak bizonyult: — Hárman lakunk egy szobában, és hálistennek, jól érezzük magunkat. A főnök drága jó ember, mindent megtesz értünk, amit csak lehet, de hát. . . otthon ... Az újságba fog rólunk írni? — Ha megírom, elolvassa majd, Gizi néni? — Én mindennap elolvasom az újságokat. Fölhozzák nekem, mert már egy éve nem járok ki, csak fekszem. 86 éves vagyok és 16 éve lakom az intézetben. 14 évig én vezettem a könyvtárunkat. — Mit szokott a legszívesebben olvasni? — Shákespeare-t, Dantét . . . klasszikusokat. kutya-farkashoz és Piroskához viszonyítva —, csak ez a pici elemista merte kimondani hangosan, amit alighanem e sorok írójának kellett volna: „Miért engedik fel ide ezt a dögöt?" Attila fiam szólt, aki pedig közismerten nagy kutyabarát. Ö is csak akkor, amikor a transzba esett közönség szinte a szó szoros értelmében széttaposta a bal lába nagyujját. Hogy kire értette ezt az epiteton ornans-t, nem vallotta be. Én remélem, hogy nem „Piros-Fogfájás Sokszor fájt már a fogam, sok fogamat ki is húzattam, az is megtörtént már, hogy elfutottam a fogorvosi székből, de hogy mi az igazi fogfájás, azt csak most tudtam meg. Most, hogy G. barátomat elvitték a mentők, mert megevett húsz Alnagont. G. a környék enfant terrible-je, fenegyereke, főverekedője, aki már néhány embernek kiverte a fogát. Most az ő foga fájdult meg. Ha egy kis vere— Mit csinál, Nemec néni? — Mérgelődök, főnök úri — Miért? — Mert a fiam nem jön, a Pista . . . Nem mondom, hogy a gyerekek nem törődnek velem, csak ritkán jönnek. Ezekre a beszélgetésekre gondolok, s az intézet emberséges dolgozóira, a fiatal ápolónőkre, Jozefik Erzsébetre és Kovács Magdára, akikkel sikerült megismerkednem, s akiket emberségükért csodálok. Egy pillanatra földerül arcom, de aztán eszembe jut Ignác, Pista és Irmus is . . Napsütötte tájakon robog a vonat, s térté' érik bennem az elhatározás: írok nekik! Mindazoknak, akik megfeledkeztek szüléikről, s megkérem a sok-sok Ignácot, Pistát, Irmust, hogy szánjanak levélírásra néhány percet. Nagyon várja levelüket valaki valahol. Mert nemcsak Kovácspatakon vannak Nemec nénik, Béla bácsik, szociális otthon — ha nem is ilyen szép és korszerű — mindenfelé található. S a Pistik, Irmusok, Ignácok sokan vannak. VARGA ERZSÉBET kedés akadt volna legalább a „körzetében", szívesen odatartotta volna a száját: „Nesze, verd kil" De semmi, az egész városban. A világ szép, a tavasz gyönyörű, de G-nek fáj a foga. És G., a Nagyfiú, a Fenegyerek, fél a fogorvostól. Nem úgy fél, mint más, közönséges halandó, ő úgy fél, ahogy hozzá méltó. Ügy fél, mint egy igazi Fenegyerek. Ügy fél, mint az ördög a szentelt víztől, csak egy kicsit még jobban. Ezért evett meg húsz Alnagont. Most reszket a keze, vacog a továbbra is fájó foga, remeg a térde. Mondom neki, igyon meg egy liter langyos vizet, akkor majd kihányja a rengeteg fájdalomcsillapítót. Azt mondja, még egy ilyen ajánlat és kiveri a fogam. Ezt viszont nem szeretném, mert az én fogam pillanatnyilag nem fáj. Kénytelen vagyok hívni a mentőket, mossák ki ők G. barátom gyomrát. ZS. NAGY LAJOS
