A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-03 / 18. szám
PETER JILEMNICK? Garammenti krónika (RÉSZLET) Egy júliusi napon, 1943-ban, szokott körutamra indultam az erdőbe. Nem tudom, hogy a maga ereiben kering-e legalább egy csepp vadászvér és törődik-e egyáltalán a mi dolgainkkal. Meg kellene értenie azt az izgalmat, ami erőt vett rajtam, amikor a Nagysárhoz érve feltúrt avart, ledibolt gyepet találtam és itt is, ott is szétrágott páfránygyökereket, öszszecsócsált kosbor-hagymákat pillantottam meg. Semmi kétség, itt vaddisznók jártak! Csülkeik nyomát kémleltem és közben elképzeltem, hogyan dagasztották izmos lábaikkal a nyúlós sarat. Szinte hallani véltem ennek a fekete ördögcsordának csámcsogását és röfögését. Igaza volt hát Vrbec kerülőnek a szomszéd határból, amikor panaszkodott a múltkor, hogy a vaddisznók feltúrták a krumplit. Igaza volt, már ide is eljutottak és keresztül-kasul pásztázzák a hegyeket és völgyeket. Kegyetlenül tűzött a nap, még a fák árnyékában is remegett bele a levegő. Behúzódtam hát egy hatalmas tölgyfa alá, amelynek tövéből és körülötte a harasztból fiatal vadhajtások meg fenyőcsemeték sűrűje tört fel a fény felé. Pihenni akartam egy kicsit, gyönyörködni a természet szép arcában. De alig ültem le a mohára, amikor a kutyám hirtelen leszegi a fejét, és azzal uccu, nekiered az erdőszéle mentén. Utánakocogok. Nem is oly messze megáll és idegesen turkálni kezdi orrával az áfonyabozótot, fúj és vinnyog, borzolja a szőrét. Hogyne tenné, amikor gyalázatos bűntényt fedezett fel. A feldúlt fészekben még ott sötétlett a széttépett fogolyfiókák vére, és a legázolt föld bűzlött a gyilkosságtól. Hajlongok a kifosztott fészek körül, keresem a kegyetlen ragadozó nyomát, amely a véres lakoma után most biztosan itt heverészik valahol a vadonban. Töprengek, hogyan tudnám elcsípni. Teljesen ezekbe a gondolatokba merülök, amikor egyszerre csak hangot hallok: — Jó napot! — Jó napot! — mondom felegyenesedve és hirtelen tetőtől talpig végigmérem az embert, akit még soha életemben nem láttam. Hallgatagon állunk és fürkésszük egymást. A kutyám pedig vicsorog és várja a parancsot, hogy szétszedhesse az idegent. — Szép napunk van! — mondja az ember. — Szép napunk van! — dünnyögöm utána. Nem volt kellemes játék, gondolhatja. Hiszen, ha meg se mukkan akkor is világos, hogy nem csupán köszönési szándékkal jött hozzám. No de hamarosan ő is belátta, hogy illetlen dolog az embert csak körülszaglászni. Kezdte hát kirakosgatni a' kártyáit. Dehogyis gondoltam én, még akkor, hogy azok milyen nagy játszma kártyái lesznek. — Bukik a sas... — mondja az ember. A sas? önkéntelenül is felpillantottam a magasba, de nem volt ott semmi. Es ami alattunk a völgyben épp akkor felvijjogott, az sem sas volt, hanem kánya. Kérdőn néztem az idegenre. Az folytatta. — A német sas, a horogkereszttel karmai között... Orel elesett, Harkov elesik. Iszkolnak Kijevből is. Kifüstölik őket egész Oroszországból ... Menekülnek és az oroszok verik őket, amíg csak agyon nem verik. A mieinket is verik ... Hirtelen eszembe villant az öreg Póbisné, akit nemrég értesítettek, hogy a fia elesett. A múlt vasárnap láttam, amint összetörve térdre ro■ŐSÖKRE Motto: A Szlovák Nomzoti Felkelés nemcsak váratlan meglepetést, hanem nagy politikai és katonai bonyodalmat is jelentett a náci Németország számára. Politikai szempontból a Szlovák Nemzeti Felkelés felforgatta Tisának Hitlertől függő államát. Frankót állandó félelemben és idegességben tartotta a protektorátus sorsát illetően, végül Magyarországon meggyorsította azokat a tendenciákat, amelyek képviselői hátat akartak fordítani a náci szövetségesnek: egyszóval összekuszálta a nácik közép-európai helyzetét. Gustáv Husák Tanúságtétel a Szlovák Nemzeti Felkelésről című könyvéből. gyott és jajveszékelt: „Kegyelmes Isten ... még csak sírja sincsen ... keresztje sincsen ...“ — Csakhogy a mieinknek van ám eszük! Atszökdösnek... — tette hozzá az ismeretlen. — Hiszen már ideje! — tört ki belőlem, amit már régen éreztem. Ez eldöntötte a dolgot. — Erdész úr, meg kell hogy mondjam ... már napok óta árnyként követem magát. Feltűnés nélkül érdeklődtem néhány embernél. És mindannyian, favágók, fuvarosok, csakúgy, mint az erdőgazdák, azt mondták: jó ember. Engedje hát meg, hogy bízva az emberek véleményében és a magam előérzetében, bemutatkozzam: Pavol vagyok, az új csehszlovák hadsereg főhadnagya és... Lenyeltem a nyálamat és elpalástoltam meglepetésemet. Láttam már,, hogyan bújik ki a szög a zsákból. De azt is, hogy még nem bújt ki egészen. Sejtettem én előre, hogy nem vargányáért jár, sem pedig málnát szedni. És közben eszembe jutottak a hivatalos utasítások, hogy mihez tartsuk magunkat, mit kell tennünk, ha a hegyekben bármiféle gyanús alakkal találkozunk, aki jobban kedveli a vadon sűrűjét és a rablóösvényeket, mint a nyilvános utakat. Zavaros időket éltünk, az urak rossz kártyára tettek fel mindent, a frontok visszafelé mozogtak és az embereken nyugtalanság vett már erőt. — Gondolom, felesleges, hogy az én számból is hallja: Gondásnak hívnak — mondom és kezet nyújtok. — És mert alighanem bujdosik, hát biztosíthatom, hogy ez a kirándulás az én körzetemben csak hasznára lehet, mert az istenen kívül senki se lát belé. Én pedig, hacsak éppen nem a pásztorokat szidom, amiért a marhát a tilosba hajtják, kerülöm az erdőt és hallgatok. Pavol főhadnagy erre azt mondta: — Ha nem tudnék magáról többet, mint gondolja, sohasem szólítottam volna meg. Mert a mi célunk veszedelmes, és az út, amely feléje vezet, szakadék felett lebeg. Nemcsak magam vagyok itt... A fenébe! Még csak az hiányzott nekem — gondoltam magamban. De ugyanakkor már éreztem, hogy szinte önkent vetem alá magamat az akaratának, no meg a kíváncsiságnak, ami elhatalmasodik rajtam. Beljebb vezetett az erdő mélyébe. Mindketten a magunk hallgatásába merültünk, amit nem tudott megzavarni sem a fák susogása, sem a madár röpte, sőt még a fuvarosok kiabálása sem, akik a szemközti meredeken ökreiket szidva hordták lefelé a fát a völgybe. Ahol véget ér a tölgyes, és kezdődik az öreg fenyveserdő, a sötét sűrűben rejtőzködve ott heverésznek a mohán és a tűlevélszőnyegen Pavol társai. Nem is kellett hallanom a beszédüket és szemügyre vennem az öltözéküket, kár lett volna igazolványaikat megnéznem: első pillanatra megállapítottam, hogy idegenek, és az itteni kabát meg a kalap sehogy sem áll rajtuk. Igaz, hogy Bordácsnak, Chalupkának és Treszkonynak mutatkoztak be, de mérget vehettem rá, hogy hamisak az irataik. Nem árultam el kíváncsiságomat, ami persze, furdalta az oldalamat, gondolhatja. De Pavol főhadnagy is gondolhatta, mert bizalmasan elmondta, hogy ő kíséri ezt a három orosz ejtőernyős mérnököt, akiket nemrég ersztettek le a murányi fennsíkon, hogy betervezzék a környékünket és berajzolják a térképbe, ami kell. Melengetett a jó érzés, hogy ilyen rendkívüli körülmények közt találkoztam azokkal, akikről az egész világ beszélt; azokkal, akik képzeletünkben már valóság feletti lényekké nőttek és akiket így hajlamosak voltunk a mondabeli hősök tulajdonságaival felruházni. Lelkesült tekintettel öleltem át őket és gondolom, csak esetlenségemen múlott, hogy mélyen meg nem hajoltam előttük. Az, aki Treszkony lett volna, gondoskodott róla, hogy visszatérjek a szilárd talajra. — Tabak jeszt! — kérdezte tőlem. — Davaj zakurity! Zavaromban az uzsonnás tarisznyámat előbb nyitottam ki, mint a dohányzacskót, na de ebből igazán nem lett hiba. Hálásan fogadták ezt is, azt is. A kenyér és a hús percek alatt az utolsó morzsáig elfogyott, amiből tüstént láttam, hogy milyen vékony szálon függ ezeknek a vakmerő embereknek a helyzete. Amikor mindegyikük szétmorzsolt a tenyerén egy csipetnyi dohányt, Pavol főhadnagy így szólt: — Látja, senki sem sápadozhat az irigységtől a jó sorunk miatt... Arról van szó, hogy hajlandó lesz-e mostantól fogva kísérgetni bennünket a hegyekben, megkönyörül-e rajtunk, ad-e ennünk és segít-e nekünk a körzetében rejtekhelyét építeni? Azokon a helyeken, amelyek alkalmasak az ilyesmire. Az egész nem tart tovább két hétnél. — Két hét? Állok rendelkezésükre ! Németh István felvétele 4
