A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-26 / 17. szám
A börtönsziget kopár partvidéke Népi Egység kormányába, és oktatásügyi miniszteri megbízatásakor oly sokat tett azért, hogy korszerűsítsék a chilei iskolarendszert,' és közelebb vigyék az élethez? Hogyan is lehetne a nyilvánosság előtt a vádlottak padjára ültetni azt a Jaime Tohát, aki mezőgazdasági minisztersége idején annyit dolgozott azon, hogy a földreform során létrehozott paraszti társulásokat megszilárdítsák és nyereségesebbé tegyék? A tábornokok, akik gyors ütemben visszaállították a falvakban a földesurak régebbi uralmát, jól tudják, „pacifikálási“ terveiket csak keresztezné, ha felidéznék e „régi időket“... Nemrég a VEA című chilei képeslap riportereinek megengedték, hogy a börtönszigetre utazzanak, s ott „helyszíni riportot" készítsenek. A VEA persze most arról próbálja meggyőzni az olvasót, hogy milyen „jót tesz a foglyok egészségének a hideg levegő". A Népi Egység egykori vezetőinek arcvonásai cserzettebbekké váltak — írják a szélsőjobboldali újságírók, s leírják egy napjukat. Az ébresztő reggel 7-kor van, és a munka, amely mezőgazdasági vagy katonai támaszpontépítési tevékenységet jelent, reggel 8-kor kezdődik. De előbb még valamennyiüknek fel kell sorakozniuk, hogy a fegyveres őrök reájuk irányított géppisztolycsövei előtt elénekeljék a juntát dicsőítő himnuszt. Este újra megismétlődik ez. A tél irtózatos pokla Brazil és amerikai újságírók is a szigetre látogattak. A nyilván sokszorosan cenzúrázott beszámolóikon is áttör a szégyenkezés, amelyet minden kultúrembernek éreznie kell, ha embertársaik életére törő foglárok bűncselekményeinek tanúivá válnak. Megírják, hogy a foglyok olyan kalyibákban laknak, amelyeken átsüvít a szél, s hogy hiányoznak a takarók és hogy nem kapnak híreket a külvilágból. Már most, a déli féltekén beköszöntő ősz kezdetén is, éjszaka mínusz 4—5 fokra hűl le a hőmérséklet. Mi lesz itt, ha elkezdődik majd a tél? — vetik fel ők maguk is a kérdést. A foglyok közül már most is sokan betegek. Rabtartóikat ez nyilván elégedettséggel tölti el. Pincchet nemrég az ország északi részében tett kőrútján egyik beszédében kijelentette: a Dawson-szigeten fogva tartott legveszélyesebb „marxista agitátorokat“ ki kell iktatni a chilei politikai életből, és hozzátette: sohasem szabad megengedni, hogy „olyan demokrácia" jöhessen létre, amely módot és alkalmat ad tevékenységükhöz. A fasiszta rabtartók azonban mind türelmetlenebbek, és még a természet e „kegyetlen munkáját" is siettetni szeretnék. Ezért némely betegeket „gyógykezelésre" elszállítanak a szigetről és rettenetesen megkínozzók őket. így ölték meg az előzőleg bénára kínzott Jósé Tohát, a Népi Egység egykori belügy- és hadügyminiszterét. Hetenként átlag tizenöt új fogoly érkezik a szigetre: többségükben olyan emberek, akik a Népi Egység idején középfunkciókat töltöttek be. Ök azonban néhány nap után „nyomtalanul eltűnnek", miután rabtartóik minden lelkiismeretfurdalás nélkül kivégzik őket... Dawson-sziget rémségeit azonban ma már nem lehet takargatni. Helsinkiben összeült egy nemzetközi társadalmi bíróság és a chilei junta gaztetteinek sorában vádat emelt a tűzföldi kegyetlenkedések ellen is. Bár a bűnösök nem voltak jelen Helsinkiben, nem szabadulhatnak a súlyos felelősségtől! 12. Költözködés Késő este érkeztünk meg Szanyibálba. Míg a hegyekben kitartóan havazott, itt szűnni nem akaróan zuhog az eső. Csendes a vadászház, és már zárt ajtóra találunk. Zörgetésünkre Kolja jön ajtót nyitni. — Sikerült? — kérdi, amikor felismer bennünket. Válasz helyett Amurkhán magasba emeli a két trófeát, és ez Koljának mindennél többet mond. Sarkon fordul és rohan vissza az épületbe. Pár perc múlva, miközben a kipakolással vagyunk elfoglalva, Kolja két legújabb védencével, két német vadásszal tér vissza. Ők is kíváncsiak voltak a trófeára. Amint a szarvakat forgatták a kezükben, nem titkolták kicsinylésüket, és arcukról könnyen leolvashattam, hogy csak a sikeres vadászat örömeire gondolnak, a magashegyi vadászat nehézségei, elcsigázó fáradalmai eszükbe sem jutnak. Pedig eszükbe juthatna, mert itt állok élő mementóként, elnyűve, fáradtan, borostás állal. Viselkedésük természetesen nem volt megszólni való: a vadász legyen jókedvű, bizakodó, de nem elbizakodott, mint ez a két kolléga. A fiatalabbik éppen most jelenti ki fitymálva, hogy ő bizony ezeknél sokkal különb bakot fog majd elejteni, és társa is, aki megítélésem szerint közelebb áll már a hetvenhez, mint a hatvanhoz, nagyobbat akar lőni. Kívántam, szívből kívántam a két németnek a teljes kielégülést jelentő vadászsikert, bár egy kis rosszmájúsággal az idősebbik vadászban az eredetileg nekem szánt, a padláson porosodó kecskeszarv igen komoly várományosát láttam. Előérzetem nem csalt. Napokkal később Szocsiban találkoztam a két vadásszal. Lógó orral kellett beismerniük, hogy bizony felkopott az álluk, egyikük sem lőtt semmit az őszét hegyekben, így utazásuk egyetlen kellemes emléke ez a tengerparti üdülés maradt... Nemsokára Zaur, az igazgató is kijött az esőbe, ő már tárgyilagosan tudta értékelni a teljesítményemet és a legőszintébben gratulált a két kecskéhez. Amint magunkra maradtunk a vadászház előszobájában, Zaur további terveim felől érdeklődött. Közöltem vele, hogy még egy napot Szanyibálban töltök, aztán megyek tíz napra Krasznaja Poljanába medvére vadászni. — Erről szó sem lehet! Medvét nálam is lőhetsz! Válaszra sem várva rögtön feltárcsázta az Inturiszt irodáját és közölte velük, hogy nem enged sehová, továbbra is az ő vendége maradok, itt fogok medvére vadászni. Ez igen kedvező fordulat volt, mert a jól összeszokott vadásztársakkal, a vadgazdaság tekintélyes igazgatójának a támogatását tudva a hátam mögött, lényegesen könnyebb dolog medvére vadászni, mintha idegen területen, új emberek barátságát keresve kellene bekajtatnom a mackót. Ennek tudatában ezúttal szívesen lemondok a vadászat kellemes velejárójáról, az új tájak, új emberek megismeréséről. Reggel egy álmatlan, fogfájós, éjszaka után hiába vártam a megbeszélt időben, hogy valaki értem jöjjön. Már-már azt hittem, hogy alkoholgőz szüleménye volt az egész medvevadászat terve, amikor végre fél kilenckor megérkezett Amurkhán. — Siess — mondja —, minden elő van készítve! Nem kellett rám sokáig várnia. Zsebrevágtam összehajtogatott esőköpenyemet, vállamra vettem a puskámat és már mehettünk is. Rajtam igazán nem múlott, hogy mégis későn érkeztünk a hajtők gyülekezőhelyére. GYIMESI GYÖRGY AKAUKÁZUS ORMAIN Csupán egyetlen vadőr ácsorgott a megbeszélt helyen, várva az alkalomra, hogy közölhesse velünk: társai meguntak várakozni a csepergő esőben és szétszéledtek. Amurkhán szörnyen restellte a dolgot, mert valószínűleg ő volt a ludas, ő időzött el valahol „igazolatlanul“. Az adott helyzetben mi mást tehettünk, felkerestük a hivatalában Zaurt, hogy eligazítson bennünket, hogy s mint legyen tovább. Csak oda ne mentünk volna! Az igazgatói irodában várt aztán az igazi meglepetés, a .lehető legkellemetlenebb. Az Inturiszt egyik dolgozója türelmetlenkedett éppen az igazgatónál, amikor beléptünk. Rólam beszélt, engem keresett, engemet akart tüstént, de azon nyomban elszállítani Minyeralnije Vodiba, a repülőtérre. Itt aztán nem segített kérés, érvelés, rimánkodás, még csak a tegnapi telefonbeszélgetésre való hivatkozás sem, mert az Inturiszt alkalmazottja szerint vadászatom programja már régen rögzítve van és azon neki sajnos, nincs módjában változtatni. Négy óra múlva repül a gépem, és ha nem akarok lekésni a leszerződött medvevadászatról, azonnal indulnom kell. így aztán nem maradt más hátra, mint megköszönni Zaurnak és különösen Amurkhánnak a kedves vendéglátást, és ismét át kellett esni az újabb búcsúzkodás nehéz pillanatain. A repülőtérre az utolsó percben futottunk be. Pár perc múlva már a Kaukázus óriásának, a 5633 méter magas Elbrusznak nagyszerű panorámájában gyönyörködhettünk. Ügy ült dupla csúcsával a nagy hegy a környező négyezresek között, mint a kotlós csibéitől körülvéve. Perceken belül átsuhantunk a Kaukázus tagolt, hasadozott vonulata felett, és hirtelen kisimult alattunk a föld felszíne. A tenger fölött repülünk, amelynek tükrét ezernyi, part felé siető keskeny ránc barázdálja. Messze a tenger fölé kell gépünknek berepülnie, hogy a végtelen víz felett nagyot kanyarodva leszállhasson a helység és a víz közé szorult keskeny partsávon, Adler repülőterén. Adler festői tengerparti város, szép épületekkel, buja szubtrópusi növényzettel. Itt lényegesen enyhébb az éghajlat, mint a Kaukázus túlsó oldalán. A virágok még javában virítanak, a fű üde, a pálmák haragoszöldek, a narancs éppen érik, sötétsárgásan, mosolygósán. Én pedig sápadt és savanyú vagyok, mint a citrom. Kibírhatatlanul fáj a fejem és úgy érzem, lázam is van. Már nem lehet továbbra is elodázni az orvosi beavatkozást. Megkerestük a repülőtéri egészségügyi szolgálatot és bár estére járt az idő, a fogászt még a munkahelyén találtuk. Délutánra teljesen elmúlt a fogfájásom és a tegnap esti lázamnak is már csak az emléke maradt meg. Gyógyulásom biztos jele volt, hogy maradéktalanul visszatért a vadászat iránti állandó farkasétvágyam, ami arra késztetett, hogy állapotom örvendetes javulásáról haladéktalanul tájékoztassam a vadászat szervezőit, arra kérve Őket, hogy amenynyiben lehetséges, azonnal menjünk ki oda, ahol a medvék élnek. Krasznaja Poljana magas, erdős hegyektől koszorúzott tágas katlanban fekszik. Nem nagy település, de mégis jóval nagyobb, mint az északi hegyvidék bármelyik aulja volt. Manapság már bölény sem él ezen a vidéken, így a feltűnő vadszegénység még szembeötlőbb. Ügy hallottam, hogy az itteni erdőségek utolsó bölénybikáját valamelyik Romanov nagyherceg ejtette el az első világháborút megelőző valamelyik esztendőben. Ritka zsákmányát kitömette, és még ma is megtekinthető az egykori vadászkastélyban. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. Kezességet az utolsó bölény históriájának az igazáért nem vállalhatok, mert nem győződtem meg róla személyesen. De csakis az időhiány miatt, mert kíváncsiságom kielégítésére nem adott alkalmat az a fránya kaukázusi medve, amelyiknek az elejtésére rá kellett szánnom szinte az utolsó óráig látogatásom eléggé hosszúra tervezett idejét. Ügy kell nekem, minek jöttem mackót lőni ebbe a vadban szegény világba! Krasznaja Poljana felé
