A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-19 / 16. szám

/

KONSZTANTYIN S2IMONOV

Polinyin

ezredes

szerelme

Galiija Petrovna ezután már nem mert utána kiáltani, hogy megkérdezze tőle, nem telefonált-e egy Polinyin nevű ember.

„Biztosan nem telefonált. Ha egyszer nem írt, akkor nem is telefonált — gondolta Galina Petrovna majdnem teljes meggyőződéssel, miközben belülről bezárta az ajtót.

— Mindenkinek rossz, miért csak éppen nekem lenne jó, nekem sem lehet jó.“

Galina Petrovna levette a kulcsot a gázóra fölötti szögről, és benyitott a szobájába. Minden úgy volt, ahogy otthagyta. Lerakta holmiját a padlóra, dideregve mozgatta vállát, majd leült a szoba ajtajánál a pamlag szélére. A szobában majdnem olyan hideg volt, mint odakint, csak éppen a szél nem fújt. Milyen barátságtalan volt most ez a szoba, amelyben Galina Petrovna az utóbbi években lakott: hosszú, szűk, mint a koporsó, egy méter széles és öt méter hosszú, kos ablakkal, amely az udvarra, egy vakfalra nézett, személyzeti szoba egy nagy, forradalom előtti úri lakásban.

Most ebben a fagyos szobában Galina Petrovna sajnálni kezdte a háború előtti igyekezetét, amellyel ebben a szobában a kényelem látszatát akarta megteremteni. A pamlag fölött kis faliszőnyeg, néhány fénykép, szegényes polc, rajta kölnisüvegekkel a mennyezetről egy szálon függő tarkaernyős lámpa, amely valaha tetszett neki, de amelyen a viaszos papírból készült ernyő teljesen kifakult, egy kis szekrény, amelyben szakadt cipők és más fölösleges, de ki nem dobott holmik voltak, karnis helyett a mennyezethez erősített, rúdra akasztott poros függöny — az volt a szerepe, hogy ebből a szobából kettőt képezzen. Mindez olyan komor, barátságtalan volt, annyira súlyosbította egyedüllétének nyomasztó érzését, hogy egy pillanatra megbánta, miért nem hallgatott Mása Makarovára, aki a peronon a fülébe súgta: „Nem lenne jobb, ha hozzánk jönnél?“

De nem, ezt nem kell sajnálni. Mása sem a saját lakásában lakik, hanem az apjánál, és biztos, hogy most az apjával és anyjával az elesett fivéréről beszélnek, és senkinek, semmi szüksége ott most idegen emberre, még Másának sem.

Odakint sötétedni kezdett. Galina Petrovna fölkattintotta a kapcsolót, de a lámpa nem gyulladt fel. „Lehet, hogy egyáltalán nincs áram?“ — gondolta, és kiment az előszobába. Aram volt! Az előszobában felgyulladt egy égő, és Galina Petrovna megpillantotta a régi helyén a telefont. — „Lehet, hogy nem működik?“ — gondolta.

— Központ — hallatszott messziről a telefonkezelő hangja, amikor Galina Petrovna füléhez emelte a hallgatót.

Galina Petrovna egy darabig csak tartotta a kezében, és aztán újból letette. Igen, a telefon működött, de Foknyin nem telefonált. Most valahogy egészen meg volt győződve erről.

Még mindig rajta volt a bundája is— minek vette volna le ilyen hidegben — hátával nekitámaszkodott a falnak a telefon mellett, és néhány percig így állt. Arra gondolt, minek

is sietett annyira Moszkvába, annyira, hogy amikor a vonat az utolsó állomáson vagy két órát állt, arra gondolt, ne induljon-e el gyalog. Minek sietett? Lám, megérkezett, itthon van, de mi jó van ebben? Ügy érezte, hogy most, ezekben a napokban egyszerűen nem maradhat itt egyedül a lakásban, hogy valamit csinálnia kell, rögtön tennie kell valamit! Ismét fölemelte a hallgatót, és fölhívta két társát a frontbrigádból, akinek feljegyezte a telefonszámát. Az egyik szám nem válaszolt, a másikon egy női hang közölte, hogy Valentyin Petrovics nincs otthon, elutazott a frontra, egy koncertbrigáddal. — ki keresi? — A női hangban féltékenység csengett.

„Bolond“, tette vissza a hallgatót válasz nélkül Galina Petrovna, arra gondolva, hogyan beszélt Valentyin

Petrovics a feleségéről, a „tigriséről“.

Arról, hogy Valentyin Petrovics ismét elutazott a frontra, eszébe jutott a levele, amelyet minden valószínűség szerint mégis megkaphatott Vityenka.

Ha nem is válaszolt Polinyin az ő leveleire, és nem is telefonált, azért a levelét csak bedobhatta egy postaládába, hiszen megígérte Mása Makar ovának.

Galina Petrovna nem akart Vityenkának a lakására telefonálni, de nem tudta, milyen számon telefonáljon a színházija. A kórházban olvasott két újsághírből ítélve, a színház már működött, de hogy hol, milyen épületben, hogy hogyan és kinek lehet telefonálni, és mit is mondjon, azt Galina Petrovna egyáltalán nem tudta. Mindegy. Itt Vityenka segítsége 'nélkül nem boldogul, és egyébként is, akkor is az ő segítségére gondolt, amikor a levelet megírta.

Igaz, akkor azt hitte, hogy amikor megérkezik, majd találkozik Polinyinnel, együtt lesz vele, és akkor Vityenka — más időben veszélyes — segítsége nem lesz olyan rettenetes neki.

Most azonban megérkezett, és egyedül van. Mindegy, telefonálni kell. Semmi mást nem lehet.

Fölemelte a kagylót, és bemondta Vityenka lakásának számát.

— Tessék! — hallotta Vityenka anyjának, Olga Fjodorovnának éneklő hangját.

— Jó estét, itt Galina Petrovna beszél. Vityenka otthon van?

— Á ... Galina Petrovna, visszajött? Sokat emlegettük — mondta Olga Fjodorovna. Vityenka nincs itthon, a színházban van, most a bombázások miatt két órakor kezdődnek az előadások, közvetlen a próbák után. Csak nyolcra jön haza.

— Nem tetszik tudni, hogyan lehet odatelefonálni? — kérdezte Galina Petrovna.

— Nem tudom, kedvesem, talán jobb lenne, ha egyenesen odamenne, Vityenka nagyon fog örülni... — És Galina Petrovna kérdésére Olga Fjodorovna megmagyarázta, hol van a színház.

Olga Fjodorovnának ez a türelmesen kedveskedő tónusa, ahogyan vele beszélt, Galina Petrovnát Balakirjevéknél tett látogatásaira emlékeztette, különösen a reggelikre, amikor ott aludt Vityenkánál, és ébredés után együtt teáztak Vityenkával és Olga Fjodorovnával. Olga Fjodorovnának Galina Petrovna félig rokon, félig idegen volt, olyan, akit mindaddig megtűrnek házukban, amíg megfelel Vityenkának, és akire senkinek nem lesz szüksége abban a pillanatban, amikor már neki nem kell.

Ezektől az emlékektől majdhogynem hányingere lett, de most már bekapta a horgot, tehát elhatározta, hogy most, azonnal elmegy a színházba, és bármi történjék, ott a színházban megkeresi Vityenkát. Igyekezett meggyőzni magát arról, amiről azért nem volt teljesen meggyőződve: egyszerűen csak elmegy a színházba, és Vityenka megteszi, amit ígért. És semmi több nem történik, és semmi sem ismétlődik meg abból, ami köztük volt.

Egy pillanatra habozni kezdett, hogy mit csináljon az ajtóval, hiszen az új belső zár kulcsát a szomszédasszony nem hagyta nála. De csak legyintett rá: ugyan mi és kinek kellene ebből az üres lakásból? Becsapta maga mögött az angolzáras ajtót, és elment.

Már sötét volt, amikor a színházhoz ért. A színháztól mintegy száz méterre katonai teherautók álltak a sötét utca mindkét oldalán. Végéhez közeledett az előadás. A jegyszedő télikabátban és halinacsizmában állt az ajtóban, és amikor Galina Petrovna megmondta, hogy színésznő, és Balakirjev elvtárshoz jött, a jegyszedő közölte, hogy Balakirjev bent ült a nézőtéren. Óvatosan kinyitotta az ajtót, beengedte Galina Petrovnát a nézőtérre, és odatett egy széket is, közvetlenül az ajtóhoz.

A nézőtéren hideg volt, de nem annyira, mint a folyosón. A nézők, majdnem mind katonák, fedetlen fővel, de köpenyben vagy rövid bundában ültek, a sorok fölé sűrű füstként száll a lélegzetek párája. A hozomány nélküli menyasszonyt játszották, és ahogy elnézte Lariszát, tüllujjas fehér ruhájában, amelyen keresztül kiviláglott a fehér bőre, Galina Petrovna szinte megborzadt, és tenyerével betakarta mindkét vállát. A színpadon nagyon hideg lehetett, talán ugyanolyan hideg, mint kint a szabadban. Azt, hogy mit jelentenek ezek a meztelen karok, kivörösödött ujjak, hogy miért kell játszani, elfelejtve és azokkal is feledtetve, akik köpenyben és rövid bundában ülnek a nézőtéren, hogy hideg van — ezt csak egy színésznő érthette meg. És Galina Petrovna értette, és a megértésben volt elragadtatás is, irigység is. Elragadtatással és irigykedve nézte a színpadon mozgó Lariszát, illetve a színésznőt, aki a szerepet alakította, aki korábban sohasem tetszett neki. De most, ebben a teremben, ezen az előadáson úgy gyönyörködött benne, hogy a könnyei is kicsordultak. (Folytatjuk)

Nem tudok a krónikástól elvárt hűvös tárgyilagossággal visszapillantani a kezdetre. Ha kényszeríteni próbálnám magam, akkor se tudnék.

Minden embernek vannak emlékei, amelyek éveken, évtizedeken át kísérik, elevenen megmaradnak benne. Képek, amelyek kitörülhetetlenek az emlékezetből. Így él bennem az alakuló közgyűlésre meghívottak ünnepi zsongása. Óhatatlanul éreznem kellett, hogy életünk döntően megváltozott. Nehéz, gyötrelmes esztendők után bekövetkezett a fordulat. Minden arcról külön-külön leolvashatnám, hogy számunkra valójában akkor virradt fel az új élet napja. A bizakodás fénye égett a szemekben és éreztem, hogy ez a fény már nem homályosodhat el, az örömnek felgyűlt apró lángjai örökre megmaradnak.

Személy szerint még alig ismerem a küldötteket, mégis eltölt a jó érzés, hogy egyívású barátok közt vagyok.

Csöndes, tartózkodó, szerény ez a tömeg. A csontos, gond barázdálta arcokon komoly áhítat ül. A föld és a gyárak emberei, építők és nevelők gyűltek itt össze. Többségük már nem fiatal, erős és nehéz munkásélet van mögöttük, sok birkózás és csalódás, megaláztatás és szegénység, s mindez keményre faragta arGuk vonásait. Keményre és megnyerőre. És az a fény, az a láng a szemükben abból a hitből fakad, hogy sorsunk formálásában végre magunk is részt vehetünk, s életünk olyanná válik, amilyen a munkánk lesz hitünk és meggyőződésünk szerint.

Azóta, az elmúlt huszonöt esztendő alatt, az író-olvasó találkozón egyre gyakrabban találkoztam ezekkel a bízó hittel fénylő szemekkel, és minden évvel kevesebb lett az arcokon a gondok redője. Megszerettem ezeket a találkozásokat, mert nekem ösztönzést, friss erőt adtak: te, író, birkózz tisztességgel a gondolattal, sáfárkodj jól a tehetségeddel, mert az nem csupán a tiéd, hanem a miénk is. Lásd meg jól és tisztán az életünket, az vezessen téged úgy, hogy munkádban lássam meg magamat, a magam és enyéim életét, gyermekeim jövőjét, az eljövendő világot.

Huszonöt esztendő csak pár pillanat a világ történetében, de a mi életünkben egy egész korszak, amely fennen hirdeti, hogy az elmúlt negyed évszázad alatt megtanultunk elszakadni a tegnaptól, megtanultuk elfogadni a közösség gondját, elszakadni az „enyém“ földhöz ragadt életelvétől és járni a közös úton.

Megváltoztak munkás hétköznapjaink, mások lettek ünnepeink is. Szebbek lettek, tartalmasabbak. Számomra, a toll és a betű embere számára a legnagyobb örömet az jelentette, hogy az öregek szava magabiztosabb, bátrabb lett a közös haza népeinek orcheszterében, a fiatalok száján pedig szebbé, ízesebbé.

Egyre szaporodó művelődési házainkban megtanultuk a játék, az ének, a tánc és a színjátszás örömét, s mindezekben a játékokban okos és jó vezetőnek bizonyult egyesülésünk, amely már nevével is jelzi, hogy a kultúra, a szocialista kultúra terjesztése, az ember nevelése a legfőbb feladata.

Ebben a visszapillantásomban soksok emléket kellene felidéznem, hogy méltón érzékeltethessem: jó munka van mögöttünk, elvégeztük a mély-