A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-12 / 15. szám

Vízalatti gyógymasszázs dei voltak. Apja, aki kis seregével a portyázó janicsárok félelmetes el­lensége volt, még Zsigmond királytól kapta hatalmas birtokait. Az öreg Dóczy becsületes, emberszerető lovag volt. Jobbágyait kedvelte, munkáju­kat megbecsülte. Fia Péter, aki már nagyúrként nőtt fel, nem örökölte apja jó tulajdonságait. Kapzsi, erő­szakos és kegyetlen volt, soha senki és semmi sem elégítette ki. Ha a na- j pokig tartó vad tivornyázásai közben kiürültek az éléskamrái, elfogyott a bora, katonáival az utolsó falatot is elszedette parasztjaitól, juhászaitól. És az erőszakos Dóczy rettegésben tartotta a környék fehérnépét is. Jaj volt annak a bogárszemű fiatal me­nyecskének vagy rózsásarcú lánynak, aki megtetszett neki... Péter idején volt legnagyobb a Dó­téli estéken,' amikor szürke ködbe burkolódzott a világ, a hars hófehér fájából apró lovakat, juhokat fara­gott a gyerekeknek, és ha az asszo­nyoknak szükségük volt rá, kanala­kat, lócát vagy akár ringó bölcsőt is. Mihály, a juhász nemcsak a jó­szággal tudott mesterien bánni, a juhtejből ízletes sajtot és zsendlcét készíteni, de a gyönyörűen kidolgo­zott szőrmékből olyan gubát és pa- j pucsot varrt, amit messzi vidéken megcsodáltak. , György, a szénégető ügyes em­ber volt. A kemény élet őt is sok mindenre megtanította. Fiatal korá­ban a selmeci bányában robotolt. És amikor egy bányaomláskor törött lábbal menekült meg a biztos halál­tól, elküldték a bányából, mert ott nem volt szükség nyomorékra. Meg­tanulta a mészégetést, majd miután megnősült, úgy határozott, hogy az erdő magányában keres nyugodtabb életet, ott égette a faszenet. Többnyire Mihálynál, a juhásznál találkoztak. Nyáron a káváskút mel­lett, télen pedig a közös szalmate­tővel fedett szoba-konyha-istállóban, a saroklócán ültek, beszélgettek. Az egyik őszi estén, amikor megint Mihálynál beszélgettek, egyszerre vá­ratlanul betaszította valaki a kuny­hó ajtaját, A pislákoló mécses tom­pa fényében azonnal felismerték Dó- i czy Pétert. A nagyúr megállt a nyi­tott ajtóban. Látszott rajta, hogy megint sokat ivott. Kezében fokost szorongatott. Hosszú csend neheze-A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről. — Nem kell menekülnöd. Ennek a bosszújától már nem kell félned. Megkapta azt, amit megérdemelt. De még mielőtt meghal, be kell vinnünk a faluba — nyugtatta az öreg juhász Jakabot. — Ne itt haljon meg. Nem akarom, hogy az ördög innét vigye el bűnös lelkét... A juhász hajléka körül léptek, hangok hallatszottak. A nagyúr két cimborája jelent meg. ök is része­gek voltak, alig álltak a lábukon. Amikor meglátták a földön fekvő Dóczyt, azonnal kijózanodtak. — Valaki megtámadta az urunkat — mondotta nyugodtan Mihály. — Itt a ház körül. Hallottuk segélykiál­tását, mi hoztuk be. Jakab üldözőbe vette a támadót, viaskodott vele, s ekkor tört el a karja. A cimborák tanácstalanul nézték az élettelen Dóczyt. — Azonnal be kell vinnünk a falu­ba. A füvesasszony biztosan életre hek zümmögtek, édes déli álmosság ülte meg az erdőt. Jakab az egyik fa árnyékába tele­pedett s megebédelt. Nagyon fáradt vol, kissé elszunyókált. Amikor felébredt, egy fehérszakál­­lú öregember állt előtte. — Biztosan csodálkozol, hogy ke­rültem ide. Pedig én már itt éltem az erdőben, akkor is, amikor a Dó­­czyaknak még hírük sem volt a vidé­ken, csak éppen te még nem talál­koztál velem. Régóta figyellek, be­csületes, szorgalmas, jó szándékú emberként ismerlek. Azért jöttem, hogy segítsek neked. — Kezet emeltem az uramra. Meg­vert az isten, rajtam már senki sem segíthet — mondta csendesen a fa­vágó. — A Teplá patak mentén, az erdő szélén találsz egy kis forrást. Már messziről meglátod, mert úgy füstöl a vize, mint a kunyhód kéménye, ha I FÜRDŐ czyk hatalma. Még a környékbeli nagyurak is rettegtek, féltek tőle, mert soha sem tudhatták, hogy a duhaj nagyúr váratlan látogatásakor milyen baj éri őket. A Selmeci-erdőben élt három csa­lád. Jakab, a favágó, Mihály, a juh­­pásztor, és György, a szénégető a családjával. Tanyáik ugyan órányi járásra, a bajban mégis közel voltak egymáshoz. Jakab ügyes favágó volt. Ám a fát nemcsak vágta, döntötte, de új életet is tudott adni neki. A hosszú őszi és Az egyik melegvizű gyógymedence dett a hajlékra, csak Dóczy hörgő : lélegzése hallatszott. — Munkátok eredményét nem lá­tom! Húsra, sajtra, faszénre van sürgősen szükségem, és tüzelőfa is kell! — szólalt meg Dóczy, — Ti senkiháziak meg itt lopjátok a na- > pót! Holnap napkeltére mindent szál- I lltsatok be. Mert ha nem, a kutyái- ; mat uszítom rátok! Mindhárman felálltak. György, a legidősebb szólni akart, de a nagy- ' úr folytatta: — Cselédre van szükségem! Hal- ; lottam, hogy neked juhász, ügyes Iá- j nyod van. Magammal viszem! Hol van ...? — Annára itt van szükség. Míg én a jószággal bajlódok, ő készíti a go­molyát, a füstölt sajtot. Ha elviszed, ki dolgozik? — kérdezte alázatosan a pásztor. — Van a faluban elég fe­hérnép, szívesen vállalják nálad a munkát. — Ne oktass! A lányod velem jön és kész! — Márpedig Annát nem adom! — Nézzék csak, ellenkezni meré­szel ! Te rühes disznó — ordította dühösen Dóczy és fokosát ütésre emelve Mihályra támadt. - ; Jakab odaugrott kettejük közé, az ő jobb karján csattant Dóczy fokosa. A favágó keze eltört. Fájdalmasan felszisszent és a következő pillanat­ban bal öklével váratlanul olyan erős ütést mért a nagyúr fejére, hogy az szó nélkül összerogyott. Néhányat vonaglott, szájából vér szivárgott. — Menekülnöm kell! Dóczy kerék- I be töret, lenyúzza a bőrömet, élve elégettet — suttogta izgatottan a megrémült Jakab. — De előbb kös­sétek be a karomat. A korszerű gyógyintézet kelti — mondta György, és hozzálá- i tott faágakból hordágyat készíteni. . . . Dóczy Pétert sokáig gyógyították. Még Bécsból is hoztak hozzá orvost, de csak az életét tudták megmenteni. Élt, de mégis halott volt. Kihunyt a lelke. Semmire sem emlékezett, azt sem tudta, kinek a fia. Jakab karja is összeforrt, de dolgozni nem tu­dott vele. — Megvert az isten, mert a nagy­úrra emeltem a kezem! — mondo­gatta barátjainak, ha néha össze­akadt velük, mert a történtek óta őket is kerülte. Bánatában a ma- 1 gányba menekült. A sűrű erdőben messzire baran­golt, oly messzire, hogy a madarak éneklését is már csak szakadozottan hallotta. És eltűnt a sűrűben, mint az eltévedt madár. A legszívesebben oda menekült, ahol az erdő belátha­tatlan zöld tengere vette körül. Dél volt, a nap éppen az erdő fö­lött függött, az erdőszéli mezőről is csak úgy szállt föl a meleg. Az égbe­nyúló fák csúcsa a nap aranykévé­jében sütkérezett, az erdei virágok fáradtan hajtották fejüket a fűre. A lombos hársak virágai között mé­tüzet rak az asszony. Naponta két­szer, reggel és este fürdesd meg a karod a forrás meleg vizében. Mire a búza aranysárgára érik, egészséges lesz a karod. Jakab csodálkozva bámulta az öre­get. Megdörzsölte a szemét, mert azt hitte, hogy álmodik. Fogadd meg a tanácsomat, s meg­látod, karod visszanyeri az erejét — mondta a fehérszakállú ember, elkö­szönt, s oly titokzatosan, mint aho­gyan megjelent, eltűnt a bozótban. Jakab megfogadta a tanácsot. Azonnal útra kelt. Mire a meleg vizű forráshoz ért, a nap vörös korongja lassan lebukott a távoli hegyek mö­gött. Jakab levetkőzött, s megfür­­dött. A meleg vízben sokáig áztatta béna karját. Érezte, hogy lassan visszatér belé az erő, mozgatni tudja. Napokon át eljárt a gyógyító for­ráshoz. Az egyik napon, maga sem tudta, hogyan is történt, a fejszét ismét a jobb kezében tartotta, s tel­jes erővel vágta, döntötte a fát. Gyorsan szárnyra kelt a csodafor­rás híre. Nemsokára nemcsak a vi­déken, de az egész országban gyógy­­erejéről beszéltek, környékét ellep­ték a csúzos, köszvényes betegek, és gyógyultan tértek vissza otthonaikba. 19

Next

/
Thumbnails
Contents