A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-12 / 15. szám
Egyébként a ki- és berakó munká- ; soknak itt speciális elnevezése van, „kikötői szakmunkás“-oknak hívják őket. A szakma elsajátításához hároméves, záróvizsgával végződő szakmunkásképző iskola szükséges, ahová évről évre háromszor annyi fiatal jelentkezik, mint amennyit a kikötő alkalmazni tud. A rostocki kikötőnek, szakemberek véleménye szerint, igen kedvező a bejárata s igen nyugodt a vize, akárcsak valami belföldi tóé. Évről évre nő a fontos nyersanyagokat és késztermékeket itt ki-, illetve berakodó hajók száma, évről évre növekednek az igények a kikötői berendezések iránt. Kooperációban több csehszlovákiai üzemmel és vállalattal (itt csak a vítkovicei Klement Gottwald Vasművet, a chrudimi Transzporta járműgyárat, a prágai Villamos Berendezések Gyárát és a prágai Gépexport vállalatot említjük meg) igyekszik a kikötő igazgatósága megoldani a ki- és berakodó berendezések korszerűsítését. A kölcsönös együttműködés keretében Csehszlovákia a rostocki kikötőben egy 2700 méter hosszú szállítószalagot szerel fel, korszerű berendezést épít ércek kirakására és hasonlót hajók kiürítésére. Fritz Jung mérnök, aki a csehszlovák és a német vállalatok együttműködését irányítja a kikötőben, ezeket mondotta: „Csak elismeréssel szólhatok a csehszlovák vállalatok munkájáról. Pontosan betartják a határidőket s elsőrendű munkát nyújtanak. A csehszlovák partnerek munkáját nagyban meggyorsítja a számítógépek alkalmazása... Az itteni kooperáció első szakaszának 1976-ig kellene tartania, amikor a tervek szerint az új létesítmények felhasználásával évente 5 500 000 tonna ömlesztett árut, főképp ércet és feketeszenet kellene ki-, illetve beraknunk.“ Három napot töltöttünk a kikötő megtekintésével, és mindig volt mit nézni. Naponta új és új hajók, más és más zászlók az árbocrudakon, más és más tengerészegyenruhák. „Tavaly szeptember hatodikán fogadtuk az az évben befutott kétezredik hajót — mesélte Hans Schreiber, a kikötő sajtóosztályának vezetője. — A tengerészeti hivatallal és a rádióközponttal közösen megállapítottuk, hogy a Rigában bejegyzett »Fricis Gaylis« szovjet hajó lesz ez, amelynek délután két óra tájt kellett befutnia a kikötőbe. Meghívtam újságírókat, filmeseket, a televíziót... szóval, hogy olyan legyen az ünnepség, amilyennek lennie kell. Amikor egy óra tájt bejöttem a kikötőbe és megkérdeztem, hogy mi van a »-mi« hajónkkal, mindenki úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. Mi az, te talán nem tudod, hogy a »Fricis Gaylis« már egy órája hazafelé tart? Most kezdődött aztán a cirkusz! Azonnal rádióösszeköttetésbe léptünk a kapitánnyal, aki rendkívüli megértést tanúsított, parancsot adott a kormányosának, hogy forduljanak meg, a hajó visszatért a kikötőbe, s így megmentettük a helyzetet. Ezt a történetet csak azért meséltem el, hogy valamilyen példán megmutassam, milyen gyorsan dolgozunk mi itt a kikötőben.“ S ezt végül is a saját szemünkkel láttuk. Szöveg: MILOS SKALKA Képek: ANDREJ StASTNÍ GYIMESI GYÖRGY AKAUKÁZUS ORMAIN 9. Terítéken az első túr Üticélunk a Gizelidon völgy felső vége, ott kellene majd késő délután találkoznunk „vadnézőben“ járó cimboráinkkal. Ott, ahol a Gizelidon kopár hegyoldalai közelebb simulnak a sekély vizű patak partjához, hajdanában egy nagy és jelentős aul, Sznavdon állt. Sznavdon még ma is létező település, de jelentőségét teljesen elveszítette. Csupa rom az egész falu és még a lakható házak többsége is elnéptelenedett. A dicső múltról ma már csak a sok ép és romos toronyerőd tanúskodik. S persze a falu felső végén levő temető közepén álló román stílusú templom, amely félig beomolva vívja meddő harcát az idő vasfogával. A templomban ugyan nem sikerült érdekességet felfedeznem, annál többet találtam a körülötte elterülő temetőben. A sznavdoniak is emeltek ugyan néhány, a dargovszki sírházhoz hasonló építményt, de többnyire elől nyitott vermekbe temetkeztek, amelyekben jól látható a csontok és koponyák tömege. Legérdekesebbnek nem a nyitott sírvermeket, hanem két múltszázadbeli színesre festett sírkövet találtam, ezekre a számomra olvashatatlan szövegen kívül különböző ábrákat is véstek, például egy-egy órát számokkal, mutatókkal. Talán a megboldogult számára megszabott időt szimbolizálják. Vagy arra figyelmeztetik a szemlélőt: egyszer lejár a te időd is. Az élet véges, az idő végtelen. Valahol a temető fölött kellene találkoznunk Mityával és Dzabóval, akik egyelőre nem mutatkoznak. Egy jó óra múlva érkeznek meg lóháton, elcsigázva és csak egyetlen valamirevaló hírrel. Hiába fáradoztak, caplattak a hegyekben egész nap, nem bukkantak vadkecskére. Csak nemrég, már lefelé jövet fedeztek fel a völgyet hosszában kettéosztó meredek gerincen egy csapatot. Bár a hír kétes értékű volt, úgy határoztunk, hogy ezt a nyájat meg kell néznünk közelebbről is. Persze majd csak reggel, hiszen egy órán belül már ránk szakad a sötétség. Kínzó fogfájásom korán ébreszt. Társaim is már virradat előtt elkezdik a mocorgást. Négy órakor már mindnyájan útrakészen állunk. Szása is felöltözött, de csak szolidaritásból, mert ő marad a helyszínen, méghozzá sokáig: meghagytuk, hogy este hétig várjon bennünket, de ha ekkor jelzőlövéseket hall, akkor még tovább várjon. Gyalogosan indulunk el. Eleinte a már megszokott füves-törmelékes hegyoldalon kapaszkodunk fölfelé: utána bot segítségével járható sziklás meredek következik. Soha ezelőtt nem használtam hegymászó botot, de most be kell látnom, hogy hasznos szerszám, enélkül sok helyütt nem jutna messzire az ember. Két óra múlva már fenn is vagyunk a nyeregben. Először fordult elő, hogy nem kapaszkodtunk hiába! Alig pillantott az élen haladó Mitya a túloldalon tátongó mélybe egy szikla mögül, már húzta is vissza a fejét. Komoly arccal, mutatóujját a szája elé tartva intett bennünket a legnagyobb csendre és óvatosságra. Kecskék vannak a közelben! Alig valamivel több, mint száz méterre. Amint sorban Mitya mellé hasalunk, van ugyan mit nézni, de nincs miben gyönyörködni. Jókora vadkecskenyáj legelészik alattunk, nyilván az, amit Dzabóék tegnap láttak. Megszámoljuk őket: hetvenkét állatot olvasunk össze, csupán világosbarna nőstényt és jóval kisebb, sötétebb gidát. De — ez már az első pillantásra a szemünkbe tűnt — egy bak is van a sok tarva között. Azaz, csak bakocska, mert szarva aligha lehet hosszabb két arasznál, és így csak arra jó, hogy csalódást okozzon nekem. Amurkhán mégis lövésre biztat. Tétovázok. Nem tudom mitévő legyek. Az előttem legelésző bakocskát ugyan kicsinylem, de az igazat megvallva azt sem igen tudom, milyen egy kapitális dagesztáni kecskebaknak a szarva. De elfog a vadászláz, s rászorítom mutatóujjamat a ravaszra. Lövésem után a bakocska felhemperedik. Mitya és Dzabo mindjárt érte mennek, míg a megriasztott kecskenyáj fejveszetten menekül. Két kísérőm kínos-keservesen felvonszolja a majdnem egymázsás testet a gerincre, és amikor felérnek, nagyot taszítanak rajta, hadd guruljon lefelé az innenső lejtőn. A zuhanás eléggé megviselte a bak bundáját, maroknyi csomók maradtak gyapjúból a kiálló sziklakiszögelléseken. Szarva, bár nem tört össze, szintén meghibásodott: a jobb oldali szarva hegye alatt jócskán behasadt. A szarv ... Nem vártam nagyot már a lövés előtt sem, de most, amikor előttem hever, mégis csalódást okoz, mert bizony csak alig hátrahajló sarlónyi semmiség az egész. Viselőjük aligha lehetett négyévesnél idősebb. Amurkhán savanyú ábrázatomról könnyen leolvassa, hogy nem tombol bennem az öröm. Meg is kérdi mindjárt: — Na, most aztán mit csinálunk? Azonnal kész a válaszom: — Ha lehet, tovább vadászunk! Amurkhán meg a többiek is beleegyezően bólintanak. Ezek után természetesen menten emelkedni kezdett bennem a remény higanyszála és a régi bizakodásom is kezdett visszatérni. Talán a sok fáradozás megérdemelt gyümölcseként egyszer szobám falára akaszthatopn majd álmaim vadkecske-trófeáját... Miután lefényképeztem kapzsiságom áldozatát, és Amurkhán a kecske felett mosolygó kidagadt képemre is rácsettintette az Exaktát, Mitya újfent nagyot lódított a tetemen, s mi is indultunk, bár egy kissé lassabban, lefelé. A bakot beraktuk a terepjáróba és elvittük Dzabó lakására. Tora meglehetősen zajos volt és tetemes menynyiségű szeszes ital elfogyasztásával Mitya és Dzabó az első túrral járt. Amikor az utolsó palack is kiürült, mindnyájan felkerekedtünk és vidáman nótázva átkocsíkáztunk a terepjárón Mitya falujába, Dargavszkba. Hajnali fél háromkor könyörtelenül felvert álmomból az ébresztőóra. Ellenszenves hangjával sikerül ugyan lelket vernie belém, de a talpraállás már sokkal nehezebben ment. Fejem zúgott, fogam fájt, gyomrom émelygett és ezen felül olyan gyengének éreztem magamat, mint az őszi légy. A tegnap esti dáridó ma reggelre ugyancsak megbosszulta magát. Az első megállót Dzsamirában, egy szerény kis hegyi faluban tartottuk. Itt felvettük a kocsira a mai vadászatra szegődtetett Avram Corajevet, aki a háza előtt várt ránk. Avram már nem mai gyerek, egykor fekete haját deresre festette az idő. Szikár alakja azonban még ma is olyan hajlékony és rugalmas, amilyen húsz évvel ezelőtt lehetett. Miközben a mély kátyúkon, kiálló sziklákon döcögő kocsiban hol egymásnak esünk, hol csak az olda^ponyva tart vissza bennünket a kiépüléstől, új ismerősöm elmeséli, hogy a Kobanszki-völgy, ahol ma vadászunk majd, még nem is olyan régen tele volt vadkecskével, de amióta márványbányát nyitottak benne, az állandó zaklatás miatt az érzékeny vad innen is magasabbra húzódott. Ezért egyelőre mást nem ígérhet, csak kiadós kapaszkodást. De ha szerencsénk lesz, ebben a völgyben ejthetek erős bakot, mert maradt még itt néhány belőlük. Még négy óra sincs, amikor fölérünk az elnéptelenedett márványbányáig Ma csendes lesz a környék, mert vasárnap lévén, némák maradnak a bányagépek és a dübörgő teherkocsik sem nyugtalanítják a vadat. A bányánál háromfelé válik kicsiny csapatunk: Szása és Mitya a bánya közelében marad (horgászni fognak). Dzabó egy patak mentén indul felderíteni a völgy legfelső szakaszát, míg Avram, Amurkhán és én a bányával szemközti hegyoldalt akarjuk megmászni. Még csak az ólmos pirkadat szürke fénye világítja meg a tájat, amikor egy alig hektárnyi cserjés alá érkezünk. Itt Amurkhánnal megpihenhettem, mert Avram a cserjésbe ment botokat vágni. í
