A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-12 / 15. szám
A ROSTOCKI KIKÖTŐ Ki ne szeretett volna gyerekkorában tengerész lenni? Szelni az óceán hullámait, távoli országokat, embereket megismerni, átélni tomboló viharokat a tengeren és csodálatos kalandokat a szárazföldön, olyan egzotikus nevű kikötőkben, mint Zanzibar, Papeete vagy Surabaja? Újból felmerülnek ezek a gyermekkori álmok, amikor Rostockban, a Német Demokratikus Köztársaság tengeri kikötőjében a mólónál kikötött hajók kissé egzotikus, kissé romantikus nevét olvassuk. Békésen pihennek egymás mellett a hajók: a hatalmas óceánjáró, az „Arpoador" Rio de Janeiróból, a kecses kis „Génévé" Franciaországból, a szovjet „Nyikolaj Tyulpin", az egzotikus indiai „Vishava Amitabh" vagy a „Lucie Schulte“ nevű brémai gőzös. kérdésünkre, hogy nem dolgozna-e szívesebben tengerjáró hajón, így válaszol: „Ez már mind mögöttünk van. Tudja, a tengerészélet addig vonzza az embert, amíg fiatal. De amikor egyszer megnősül, gyerekei vannak, megszaporodnak a kötelességei, akkor bizony nehezére esik olykor egy évet is távol tölteni az otthonától. Ezért a legtöbben itt dolgozunk aztán a kikötőben, s fiatalok lépnek a helyünkbe, akik éppen befejezték a tengerészeti iskolát. Három évig tart ez az iskola, s nagy az érdeklődés iránta a fiatalok között.“ Manfred Schlonske révkalauz hozzáteszi: „A kikötőben sokkal nyugodtabb az élet, mint a tengeren. De az embernek három szakmával kell rendelkeznie, hogy révkalauz lehessen. Ezek: gépész, kormányos, rádiótávírász és tudnia kell bánni a rádió adóvevővel is. Persze, hogy gyakran emlegetjük Kurttal a tengeren töltött éveket, de ha arra gondolunk, hogy mondjuk, százharminc napig sem láttuk a szárazföldet... Akkoriban leginkább halászhajókon dolgoztunk. Az Atlanti-óceán távoli vizein, a Keleti- meg az Északi-tengeren.“ „Részt vettek bálnavadászaton is?“ — bökjük ki csaknem egyszerre a fényképésszel. Kurt Palm elfordítja jobbra a kormánykereket, hogy a révhajó kitérjen egy kirándulóhajónak, amely turistákat szállít a kikötőbe, s aztán elneveti magát: „Bálnára nem volt szabad vadásznunk, noha gyakran láttunk, nem is egyet. A cethalak lassan, de biztosan kihalnak, s hogy ennek elejét lehessen venni, csak négy államnak: Japánnak, az Egyesült Államoknak, a Szovjetuniónak és Norvégiának szabad rájuk vadászni. Ma már számos hasonló nemzetközi egyezmény védi a kipusztulásra ítélt tengeri halakat és egyéb élőlényeket.“ Az, ami egy tengeri állam minden polgárának egészen természetes és közönséges, az nekünk, „szárazföldi patkányoknak“ egzotikusnak, rendkívülinek tűnik. Órákig voltunk képesek figyelni a kikötői munkásokat, milyen hihetetlen rutinnal kötöztek fel hatalmas terheket az óriási daruk acélhorgaira, hogyan tűntek el a haMindenütt csak úgy nyüzsögnek az emberek, hiszen több mint három és fél ezer dolgozik itt belőlük. Tizenöt négyzetkilométer területen harminc legkülönfélébb üzem működik itt. Vannak köztük hajóépítő és javító műhelyek, szállítmányozási vállalatok, irodák, boltok, kantinok, üzemi étkezdék ... A kikötött hajókolosszusok között fürgén siklanak a révszolgálat kis vontatói. Naponta tizenkét órán át egy-egy révkalauz és segítőtársa van rajtuk szolgálatban, s mutatják az utat az óceánjáróknak kikötőbe be és kikötőből ki. Kurt Palm, egy mosolygós képű negyvenes férfi, aki már tizennégy éve teljesít révkalauz szolgálatot, jók feneketlen gyomrában a legkülönbözőbb gépek és berendezések, hogyan mázolták a karbantartók, apró, libegő deszkákon ülve több emeletnyi magasságban, a hajók oldalát. A száztonnás „Góliát“ óriásdaru, melynek nevét már messziről leolvashattuk úszó aljazatáról, egyik helyről a másikra úszott, és segített ott, ahol szükség volt rá. Georg Sobiella és Wilhelm Stelling már több mint tíz éve dolgoznak kikötői munkásként Rostockban. „Mindegyik brigád más-más országokból jövő hajókhoz van beosztva — mesélték egy cigarettaszünetben. — Mi dél- és közép-amerikai, főképp argentínai, brazíliai, mexikói és kubai hajókat rakunk ki és be. Természetesen három műszakban dolgozunk, mert egy pillanatra sem szabad leállnia a kikötői üzemnek.“ Érdeklődünk, milyenfajta árut a legjobb berakni és milyen munkát végeznek a legszívesebben. „Legszívesebben éjszakai műszakban dolgozunk, úgy este fél hattól éjjeli fél kettőig. Vannak ugyan emelővillás targoncáink, de hogy százszázalékosan kihasználjuk a hajók rakterületét, kézi erővel is folyik a berakodás. Természetesen ügyelnünk kell rá, hogy az összes árut, terhet arányosan osszuk el... S hogy mit rakunk ki és be a legszívesebben? A kubai cukrot, mert ezt ideálisan csomagolják, ötvenkilós zsákokban. Ez bizony sokkal kellemesebb munka, mint például műtrágyát kirakni százkilós zsákokban.“ ! \
