A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-11 / 2. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes 5. szerelme — A lényeg nem az, hogy tizennégy repülőgépet lőttek le, én ettől függetlenül legalább annyira tisztelem Kollert, mint Bruce-t, noha ő csak három repülőgépet lőtt le... Fordítsd le ezt! Bruce nem sértődik meg, ismerem. Én azért tisztelem őket, mert idejöttek, és velünk együtt harcolnak. Akárhányat lőttek le, az nem fontos; mi sem egyformán pusztítjuk a németet — az egyik többet, a másik kevesebbet. Nem ez a lényeg, a lényeg az, hogy ma díszszemle volt a Vörös téren... Fordítsd le nekik! És egyetlenegy fasiszta sem tudott betörni Moszkvába! Ez a fontos! Te hagyd, nem kell — fordult Polinyin hirtelen Henniger őrnagyhoz, aki szintén fordított valamit egyidejűleg Gavrjusinnal —, te nagyon kurtán fordítasz, én már észrevettem, én szeretném, ha mindent lefordítanának, amit mondok... Polinyin érezte, hogy még nem sikerült egészen leküzdenie a fejében levő kábultságot, de ez nem nagyon zavarta. Bízott abban, hogy az angol pilóták megértik. Végül is, azért pilóták! — A díszszemle — mondta —, fordítsd le nekik, az nagy dolog, én egy ilyen díszszemléért meghalnék, és nem sajnálnám! Ha azt mondanák: élhetsz, de díszszemle nem lesz, nem akarnék! De, ha azt mondanák: halj meg, és lesz díszszemle — meghalnék. Fordítsd le nekik, ők megértik. És az angolok, úgy látszott megértették, sőt egyetértettek vele. A két Bruce — az őrnagy és a százados — józanon és vidáman bólogatott, Koller őrnagy komolyan, a kis Clark századosnak pedig még könny is szökött a szemébe. Még vagy egy-másfél órát töltöttek együtt, falatoztak, amit találtak — tojásrántottát szalonnával, egy doboz heringet, húskonzervet. Valaki az asztalra akart tenni még egy angol sonkakonzervet is, nagy háromszögletű dobozban, de Polinyin észrevéve ezt, intett, hogy vigyék vissza: sértette volna a hiúságát, ha saját sonkájukkal kínálják az angolokat. Amikor kikísérték az angolokat, Henniger őrnagy, aki keveset ivott, és általában vidám, bőbeszédű ember volt, most mintha búskomorrá vált volna, odaült a jeep kormányáNagy József rajza hoz, a két Bruce és Koller hátra, a részeg, nekiszomorodott Clare százados pedig Henniger mellé, az első ülésre. Erősen szorongatva Polinyin kezét, valamilyen, hosszú, szentimentális mondatot rebegett, amit Henniger nem fordított le, Gavrjusin pedig nem hallott. így Polinyin nem tudta meg, sem akkor, sem azután, hogy mi volt ennek a mondatnak a tartalma, mert Másnap Clark százados lezuhant repülőgépével a Murmanszki-öbölbe. Henniger véget vetett a búcsúzkodásnak, hatalmasat dudált, és az angol jeep elrobogott. Polinyin egy darabig követte szemével, azután fölemelte fejét, és fölnézett az égre. Az északi fény hideg csillogással, lassan szaladt át az egész égbolton, és Polinyin hirtelen úgy érezte, mintha a magasban repülne, ötezer méteren keringene Moszkva fölött, valahol a másik végén ennek az északi fénynek. — Gricko! — szólt Polinyin rövid ábrándozás után. — Gricko őrnagy!-- Parancs! -- szólt vissza Gricko. — Megyünk? — Menjünk — mondta Gricko —, csak bemegyek a bőrkabátért. Gricko bement az étterembe, kihozta a kályhától átmelegedett bőrkabátot, és Polinyin vállára terítette. — Köszönöm — mondta Polinyin, és csizmájukkal csikorgatva a fagyos havat, elindultak a fedezékük felé. Polinyin és Gricko órát aludt, azután megivott egy termosz erős teát. Polinyin még szerette volna végigjárni a pilóták körletét, de fájt a lába, és elhatározta, hogy majd másnap megy szemlére. — Minek mászkálnál — mondta Gricko, aki szolgálaton kívül közvetlen hangnemben beszélt Polinyinnal. — Van, aki alszik, mások folytatják a mulatozást, van olyan is, aki többet ivott a kelleténél... Gulajevné' egy lány van a kantinból, láttam amikor beosont hozzá — minek zavarnád őket. Mit szólnál, ha az jelentené: „Ezredes elvtárs, kérek engedélyt a foglalkozás folytatására“ ? — így jelentene Gulajev? — nevette el magát Polinyin. — Jobb lenne, ha megnéznéd az elküldött jelentéseinket. Ha akarod, elhozom a törzsirodából. — Holnap reggel rögtön hozzálátok. Ne sózz rám mindjárt mindent! : Egyelőre csak feltételesen írtak ki, ha nem hiányoztatok volna, szimulálhattam volna tovább. — Jobb, ha nálunk szimulálsz, ha egyszer hiányoztunk. — Mit csináljon az ember, ha az egész élete az ezredben zajlik, és azon kívül semmi sincs. — Tényleg nincs? — mondta Gricko. — Hát a kis cigánylány? Az égimeszelő Gricko Polinyinnak többet jelentett, mintha a fivére lett volna: együtt tanultak a lipecki repülő-iskolán, együtt voltak Spa- j nyolországban és Halhin-Golnúl is. j Sőt, amikor a háború első napjaiban Polinyin, aki a moszkvai főparancsnokságon dolgozott, kérte, hogy l küldjék a frontra, akárhová, akármilyen beosztásba, Gricko önként ; jelentkezett, hogy ő is vele utazik északra, csakhogy ismét együtt legyenek. És Polinyin nagyra becsülte j Grickónak ezt a lépését. Talán I nagyobbra, mint azokat az eseteket, ! amikor Gricko kimentette a bajból a levegőben. Ott, a levegőben ő is letudta a tartozást, de ebben, úgy érezte, adósa maradt. Most mégis habozott: beszédbe elegyedjen-e Grickóval Galina Petrovnáról? Egy ilyen beszélgetés fel- j idézhetné a nőkről folytatott korábbi beszélgetéseiket, és ezt most éppenséggel nem nagyon szeretné. — Torony eívtárs, jelentem, az más, azt nem tudom magam sem — mondta, még a lipecki iskolában ráruházott gúnynevén szólítva Grickót. — Nesze, olvasd. — Elővette Galina Petrovna levelét a zubbonyzsebéből, és odanyújtotta Grickónak. Gricko átvette a levelet, és sokáig jártatta hosszú orrát a sorok fölött. Jártatta, jártatta, fordított a levélen, végigolvasta, aztán kezdte elölről. — Mit tanulmányozod? — kér-1 dezte Polinyin, és fölállt, hogy ki-1 vegye Gricko kezéből a levelet. — Ez nem a repülési szabályzat. — De méltó a tanulmányozásra. Nyikoláj, téged meg akarnak házasítani. — Az miből derül ki? — Neked semmiből, de nekem, a ! nős embernek, rögtön kiderül! — És ha úgy van, mi abban a rossz? — kérdezte hirtelen Polinyin. ' — És mi a jó? — kérdezte Gricko, visszaadva a levelet. — Férjül vesz, aztán elválhatsz. — Te nem váltál el? — Én úgy választottam feleséget, hogy ne kelljen elválnom. — Rossz véleménnyel vagy róla? j Miért? Mert színésznő? — kérdezte Polinyin, és szeme előtt megjelent Gricko felesége, a szerény, csendes visszahúzódó Maruszja, és gondolatban összehasonlította Galina Petrovnával. — Nem tudom — szólt Gricko, rö- f vid hallgatás után, megértve, hogy a válasza fontos Polinyinnak. — Va- | lószínű, hogy nekem egy nő sem fog tetszeni. Nekem a nőtlen Polinyin kedvesebb, mint a nős. Annyi bizonyos, hogy szépen énekel. De, hogy neked valók-e azok a nóták, azt nem tudom. Megcsördült a telefon. Gricko hosszú karjával a kagyló után nyúlt, végighallgatta, amit a telefonban jelentettek, aztán megparancsolta: „Engedjék be!“ — Kit? — Az ezred ügyeletről telefonáltak: a gyalogság érkezett vendégségbe. — Gricko elnevette magát, de Polinyin még nem értette, mit jelent ez a nevetés. — Hányszor látogatott meg a kórházban ? — Nem számoltam — vágta oda Polinyin, pedig számolta: hétszer. — Ha így áll a dolog, gyújtsunk rá — mondta Gricko, és fölbontott egy doboz „Kazbek“-et. Hallatszott, amint a barakk előtt gépkocsi fékez. — Megyek, megnézem, ki jött. — Gricko kiment, az ajtónál mélyen lehajolva, hogy be ne üsse a fejét. (Folytatjuk) Pablo de la Torriente Brau (1902— 1936), kubai író. Az első latin-amerikai önkéntesek egyike, akik a spanyol köztársaság segítségére siettek. 1936-ban hősi halált halt. ÉJFÉLI TÖRTÉNET Az udvar végében várakozott a férfi, ott ahol a nagy pálmafa állt. A sűrű néma éjszaka teljesen elrejtette. Csak a cukorgyár távoli bugása változtatta át a síiket csendet monoton zúgássá. Kék munkaruhájának szine megegyezett az árnyak sötét tónusával, hatalmas, sűrű szőrrel benőtt olajos karjai alig látszottak a sötétben. Mozdulatlanul várt. Az udvar az övé volt, a ház is, de csak állt és várt a hűvös éjszakában. Széles zsebében tőr volt, durva, gépekkel dolgozó munkáskeze a papírdarabot szorongatta, amit véletlenül talált egy asztalon az irodában, mikor a főmérnököt kereste. Felvette, s most itt volt a markában, a végzetes találka órájában. A cédulán ez állt: „Férjednek ma éjjel a gépházban van műszakja, tizenkettőre mindenképpen elmegyek." A „mindenképpen“ szó alá volt húzva. A papír alján a művezető neve állott. Éppen csak annyi ideje maradt, hogy hazarohanjon és meghúzódjon az udvar végében. Gondolatai még mindig zavarosak voltak a meglepetéstől, dühtől és megaláztatástól. A pálmafa mögött nem is ember állt, hanem egy ragadozó fenevad. Nem sokkal éjfél előtt megjelent a másik. Lábujjhegyre állt, így kémlelt át a kerítésen, a házat és az éjszakát figyelve. Aztán túlzott óvatossággal átmászott. Sötét inget viselt. Hirtelen megállt, egy pillanatra, a kerítéshez bújt, de csak szíve zakatolását hallotta. A pálma mögül villogó szempár követte minden mozdulatát. Az egész villámgyorsan ment végbe. A munkás vasmarka megragadta a művezető nyakát, és egyetlen pillanat alatt megfojtotta. Az iszonyú tett szinte eszét vette, önkívületében nem volt annyi lelkiereje, hogy állati dühét türtőztetni tudta volna, döfött... Most ott állt a mozdulatlan test felett és a véres tőrre meredt. így állt egy ideig üres aggyal, szinte egybeolvadva a fák árnyékával. Ha nem beszélhettem veled, majd beszélek az asszonnyal — gondolta. Nagyot rúgott a holttestbe, és megindult a ház felé. Hangtalanul ment, és gyorsan, mint egy fekete macska. A hátsó ajtó előtt megállt. Különös félelem dermesztette meg. Egy pillanatra az a furcsa, izgató gondolat kerítette hatalmába, hogy most valójában ő a szerető, ő az, akire a nő vár. Remény és aggodalom lett úrrá rajta. Már odaért az ajtóhoz. Semmi különlegeset nem észlelt, azonban érezte, hogy az asszony közel van hozzá. Az ajtó halkan roppant egyet, amikor tenyerével óvatosan benyomta. Bentröl ismerős neszt hallott. Várt rá — futott át tompán az agyán. Vad dühében olyan erővel vetette széles vállát az ajtónak, hogy a retesz azonnal leszakadt róla. De még mielőtt kettőt léphetett volna, földbe gyökerezett a lába az asszony hangjára. — Gazember, megmondtam, hogy... Halkan felsikoltott, a meglepetés és az ijedtség torkára fagyasztotta a szót. Aztán a kapcsolóhoz rohant, fény öntötte el a helyiséget, és a férfi leírhatatlan gyötrelmet olvasott le halálravált arcáról. — Miért, miért — suttogta, és férje, mellé rogyott anélkül, hogy bármit is értett volna. Aztán lassan öröm jelent meg az arcán, öröm, amely a beteg gyermek arcáról sugárzik, ha gyógyulófélben van. Az asszony szorongó hangja egy pillanat alatt szétoszlatott minden gyanút a férfi szívében. Restellkedve, de boldogan az aszszony felé nyújtotta a papírdarabot. Az felkiáltott az írás láttán, balsejtésének beteljesülése még nagyobb fájdalmat okozott neki. — De olvastad az egészet? Láttad azt amit én írtam? — kérdezte s megfordította a cédulát. — Nézd, ezt olvasd... A papíron az asszony írásával ez állt: „Ne írjon nekem többé! Ha ide meri tenni a lábát, megölöm.“ Az ember elsápadt, de arcán a mosoly egyre jobban ragyogott, ahogy ott állt a keservesen síró asszony mellett. .. Fordította: Zsoldos Péter
