A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-29 / 13. szám
KONSZTANTYIN SZÍ MO NOV Polinyin ezreden 16. szerelme — Jó estét! Polinyin — mutatkozott be a pilóta, kezét nyújtva Vityenkának. — Hát, jól van, parancs, az parancs, leteszem a köpenyemet! — fordult Olga Fjodorovnához, és elővette a bőrkabát zsebéből a levelet. Odaadta Vityenkának, és levette a köpenyét. Amíg ez végbement, Vityenka rápillantott a levélre. A levelet Galina Petrovna küldte, a feladó címe: „Marmanszk, Arktika szálló.“ A pilóta levette a köpenyét, sapkáját: kopaszodó, szép, szőke, harmincöt éves forma férfi. Kitüntetéseiből ítélve, érdemes ember lehetett, és Vityenka, miközben bevezette az ebédlőbe, és bemutatta apjának, kétkedve fürkészte: ha Galina Petrovnának viszonya volt ezzel a pilótával, miért éppen vele küldte a levelet? Ha pedig nem volt, akkor miért ez a nagy igyekezet, ő maga hozta el a levelet a lakására, semmibe véve, hogy éjszaka van, és ráadásul, ahogy ő mondja, csak ma érkezett Moszkvába. Polinyin üdvözölte Vaszilij Vasziljevicset, leült az asztalhoz, és az ígért teára várva, alkalmas pillanatban ő is szemügyre vette Vityenkát. Vityenka bocsánatot kért, leült az asztal másik végére, és a levelet olvasta. Az, hogy Galina Petrovna éppen őt kérte meg a levél feladására, Polinyin minden gyanúját eloszlatta a címzettet illetően. A levelet rendezőnek küldte, tehát munkáról van szó. És Polinyin nem kíváncsiságból nem dobta be a levelet a postaládába, nem kíváncsiságból hozta el maga. Az útja Murmanszktól Moszkváig nem a legszerencsésebb volt — hat nap helyett tizenháromig tartott; hét napig rostokolt a farakománnyal, amely elakadt a jégben a Dvin északi ágán, bosszankodott az időveszteség miatt, és néhányszor eszébe jutott ez a levél is, amelyet azért küldtek vele, hogy gyorsabban kerüljön a címzett kezébe. A vonatról Polinyin egyenesen a légierők főparancsnokságára ment, és bár nem találta meg a parancsnokokat, akik éjszakai jelentéstételen voltak, de azért mindent megtudott a régi cimboráktól: azt is, hogy már Vajon el lehet-e felejteni azt a pillanatot, amikor szüléink féltő szeretetétől kísérve először léptük át az iskola küszöbét? Ügy emlékszem erre a közel négy évtizeddel ezelőtt, az őszi napsugár aranyos ragyogásával bevont délelőttre, mint a tegnapi napra. Az orromban — ha rágondolok — most is ott érzem a frissen meszelt fal és a síkos padló olajos szagát. A ligetfalusi iskola fehérre meszelt falainak csupasz ridegsége, az ijesztően nagy, fekete tábla és a kényelmetlen szűk pad még azoknál a „híreknél“ is ijesztőbben hatott rám, mint a „nagyok“, a szomszédok másodikos Tibikéje és a „nagy iskolás“ Lajkó „pontos“ információi. „Ott még csak hátra sem nézhetsz — mondogatták —, mert ha kinevezték ezredparancsnoknak a légvédelmi hadosztályhoz, és azt is, hogy már tegnap megjelent a rendelet a Szovjetunió Hőse kitüntetés odaítéléséről. A gratulációk és ölelések után elhatározták, hogy még ma éjszaka isznak erre a főparancsnokságon, ahol Polinyin cimborái laktanyaéletüket élték. Polinyin otthagyta őket, hogy ezalatt mozgósítsák a belső tartalékokat, és megígérte, hogy egy óra múlva visszajön. Szerzett egy ügyeletes gépkocsit, éjszakai közlekedési engedéllyel, és elment letudni a bűnét: átadni a levelet, amíg nem késő. A gépkocsi az éjszakai üres városban tíz perc alatt ott volt a rendeltetési helyen, így tehát maradt ideje, hogy megigyék egy csésze teát. Polinyin ült. és kurtán válaszolgatott Vaszilij Vasziljevics kérdéseire: Murmanszkban nagyjából rendben megy minden, igaz, hogy hanzik röpködnek a város fölött, de ellátjuk a baiukat — és eközben csodálkozva nézte Vityenkát, milyen fiatal még ez a rendező! Polinyin, aki elég távol állt a színházi élettől, úgy gondolta, hogy a rendező az, aki az összes színésszel rendelkezik, tehát alighanem idősebbnek is kell lennie náluk. Az első pillanatban, amikor megpillantotta a tekintélyes külsejű, ősz Vaszilij Vasziljevicset. azt hitte, hogy valami hiba történt: az öregnek szól a levél. De kiderült, hogy nem, a levelet mégiscsak ennek a fiatalembernek küldték, aki olyan figyelmesen olvassa most. Galina Petrovna hosszú tétovázás után írta meg ezt a levelet. Polinyin iránti érzelmei nem engedték, hogy úgy írja meg, ahogy még két héttel ezelőtt írta volna. Galina Petrovnának terhes volt a levél megírása. De meg kellett írnia, mert a színház mégiscsak színház. Vityenka írt a neki fenntartott helyről, a megígért szerepről, és nem lehetett elhanyagolni azt a reményt, hogy moszkvai színházban fog dolgozni, különösen most. amikor egy szerencsés véletlen folytán Polinyint is Moszkvába vezényelték. Ha Vityenka megígérte, hogy segít, akkor legalább egyszer hátranézel a tanító nádpálcájával akkorát üt a kezedre, hogy rögtön megkékül: borsót szórnak a sarokba és arra térdelsz“ stb. Sőt a nagymama is egyre gyakrabban ijesztgetett ezzel: „...no megállj, majd az iskolában ellátják a bajodat!“ De többször mondta, szelíd szomorúsággal a hangjában: „...csak játsszál fiacskám, mert maholnap az iskolába kerülsz, és akkor aztán vége a játéknak, ott tanulnol kell...“ Ezért aztán nagyon féltem az iskolában, de azért örültem is, hiszen most már én is iskolás vagyok. Nekem is van tolltartóm meg táskám, könyveim meg füzetem, ceruzám meg radírom, mint a bátyámnak. Erre gondolva, nehéz szívvel ugyan, de kezdtem beletörődni sorsomba. az életben, búcsúzóul csináljon is valamit a számára. Ha pedig annak tudatában, hogy sohasem fog visszamenni Vityenkához, kis csalafintasággal megkerüli a levélben ezt a kérdést, akkor sem történik semmi baj, hiszen Vityenka nemigen érdemel többet! i * Így gondolkozott Galina Petrovna, amikor némi habozás és Mása Makarova jó tanácsai után megírta a levelét, amely tele volt köszönettel és hálával, hogy elhelyezi őt, a továbbiakban pedig határozatlan kedvességgel, amellyel nem zárta le a múltat, de a jövőre nézve sem kecsegtetett semmivel. De akármennyire fontos is volt szá-Nagy József rajza mára ez a levél, ő maga tépte volna apróra százszor is, ha egyáltalán eszébe jut, hogy Polinyin nem dobja be a postaládába, hanem személyesen viszi el Vityenkának. Polinyin szívessége, amelyet a hű bajtársiasság hosszú évek alatt kialakult szabályai diktáltak, most mindent megtett Galina Petrovna levelének tartózkodó hangja, amely másképp aligha szúr szemet Vityenkának, most, ennek a repülőnek a betoppanása miatt, furcsának hatott. Furcsállta Vityenka a pilóta kíváncsiskodó tekintetét is, bár valóban Polinyin akárhányszor rápillantott, se többet, se kevesebbet nem gondolt, mint ezt: „Milyen fiatal, és már rendező. Korán kezdik!“ Vityenka miután végigolvasta a levelet, hanyag mozdulattal betette a székre terített zakója zsebébe. Olga Fjodorovna éppen akkor hozta a teát, odaült a férje mellé, és elkezdődött a beszélgetés, amely kiszabadította Vi-A tanító bácsi sem volt olyan, mint amilyennek Tibi meg Lajkó lefestették. Ott állt az első pad előtt, nádpálca nélkül, szép szürke ruhában, mosolygott és barátságosan beszélgetett velünk. — Hát téged hogy hívnak? szólított meg engem is. S én, hogy legyőzzem izgalmamat, olyan hangosan mondtam a nevemet, ahogy csak tüdőm, torkom megengedte. Aztán ijedten néztem rá, most biztosan megver, hogy így kiabáltam. Már jön is. De a tanító nevetve a kezét nyújtotta, és ezt mondta: — Az én nevem Manga János. Remélem, jó barátok leszünk. És belenéztem meleg, barna szemébe, és akkortól „barátom“ volt a tanító. Ha mesélt, úgy éreztem, csak nekem mesél, ha hegedült, csak nekem muzsikált. És a népművészetek e rajongójától, a nagyszerű embertől, a kiváló pedagógustól, az én tyenkát és Polinyint a kölcsönös méricskélés állapotából. Az első percekben a beszélgetés Galina Petrovna körül folyt. Vityenka megkérdezte, hogy néz ki, hogyan játszik, és hogy érzi magát ott, északon. Polinyin az olyan ember tartózkodásával, aki nem kívánja és nem is tartja jogosnak, hogy szerelméről bárkit is fölvilágosítson, egykedvűen felelgetett: jól néz ki, jól játszik, jól érzi magát. Amikor a beszélgetés áttért a frontbrigád többi színészére, Polinyin ugyanilyen tartalmú és neip túlságosan változatos feleletekre szorítkozott. Végül Moszkvára tértek át. — Milyennek találja Moszkvát? — kérdezte Vaszilij Vasziljevics. — Milyen így, friss szemmel viszontlátni? — Egy kicsit néptelen — válaszolta Polinyin, — de ez a háborús időben talán nem is baj. — Ez nem baj — mondta Vityenka,- — más a baj, látta volna, mi ment itt októberben, hogy húzták el a csíkot innen egyes tiszteletreméltó polgártársak! — Hát, valószínűleg szörnyű lehetett — mondta Polinyin hirtelen, és nem egészen Vityenka gondolatmenetének megfelelően. — Az emberek féltek, hogy idejönnek a németek, hát siettek elutazni. Miközben ezt mondta, eszébe jutott az elutazása előtt kapott levél, amelyet valahol Gorkij környékén adott fel az édesanyja. „Ne haragudj, hogy elutaztam — írta — mondták, hogy össze kell csomagolni, és én megijedtem: ha nem megyek el a többiekkel, hogyan talállak majd meg azután?“ Polinyin szavaira Vityenka azt válaszolta, hogy minden azon fordul meg, hogy ki félt a németektől, és ki hitte, és ki nem hitte, hogy bevonulnak Moszkvába, ök például, az apjával, nem féltek a németektől, ezért nem is hitték, hogy bevonulhatnak Moszkvába, ezért j?em is húzták el a csíkot, mint egyes kollégáik, és most nem sajnálják, hogy itt maradtak! Ezeket mondva, Vityenka igyekezett őszintének érezni magát. Amint felülkerekedett benne az a gondolat, hogy a németek mégsem foglalják el Moszkvát, és hogy a háborút végül is mi nyerjük meg, az a tény, hogy Moszkvában maradt, kezdett majdhogynem hőstettnek látszani a szemében: „Itt maradtam Moszkvában, a legnehezebb napokban.“ Arra az esetre, ha minden jól alakul, ez a kész mondat olyan tartalék volt, mint a sajátmagának odaítélt magas kitüntetés. Ha meg roszszul sül el a dolog, akkor milyen jelentősége lesz mindannak, amit most ennek a pilótának mond? Hiszen ha rosszul sül el, addigra ez a pilóta már a világon sem lesz! (Folytatjuk) TANlTÖMTÖL, rögtön az első napon egy egész életre szóló élményt kaptam. Megtanultuk az „Egyszer egy királyfi“-t. Rohantam haza elújságolni a történteket és'egy óra múlva az egész család velem énekelte boldogan: „Egyszer egy királyfi Mit gondolt magába ...“ Másnap már nem féltem az iskolától, sőt már a meghitt családi fészek oly kedves játékait sem sajnáltam, mert belekóstoltam egy új élet új szépségeibe ... És ez olyan szép volt, hogy egy egész életre eljegyeztem magam vele. Pedagógus lettem. MÖZSI FERENC (Részlet a szerzőnek, Először az iskolában című könyvéből, amelynek a napokban jelenik meg a harmadik kiadása.) Tanítómra emlékezem
