A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-22 / 12. szám
felnőtt férfiak munkában vannak. Meszszire a tengerbe hosszú bambusz „utca" fut be, a levert bambuszrudak között feszítik ki a hálót. Csak a bennszülött tudja, hova hajtja az áramlás a legnagyobb halfalkákat és az ízes tengeri rákokat. A halászatból él az egész falu, a hal -a-fő táplálékuk. A fölösleget eladják s ebből vásárolnak petróleumot, cukrot, teát. Néhány hónapos rákhalászat eredményéből, ha kedvez a szerencse, lehet venni, mondjuk, egy tranzisztoros rádiót. A szerencse azonban forgandó, így aztán a halászok olykor több napos halászatról csaknem üres kézzel térnek haza. Nagyban áll a kagylónyakék-vásár, amikor hirtelen felbőg a hajókürt. Anne számlálja a hajóra szállókat, valami amerikai még ott alkuszik a parton. Jön egy ausztrállal, fényképezőgéppel a hasán. Megérkeznek futva az utolsó elkésett vendégek Is, mögöttük mezítlábas gyerekek loholnak, egymást túllicitálva engedik le az árakat. Az utolsó ajánlat: „Csak tíz centet, uram..." A nyakék azonban marad a következő csoport számára, mert két gyerek pár garasért már eloldozta a hajókötelet. A forrón tűző trópusi napban ismét megcsillant valami, egy kéz megint elkapott egy pénzdarabot s a szájába dugta. Szomszédom eltette a kamerát, mert Anne néhány felhívás után félretette a mikrofont s kezdte körbe kínálni a jégbe hűtött Coca-Colát vagy a friss malaysiai narancsból készült szörpöt. A szemben ülő férfi belenézett a pénztárcájába. „Nézd csak, szívem, ez aztán a jó vicc, nincs egy fia apróm sem, mind kidobáltam azoknak a kölyköknek ..." « ■ Este a vendéglőben valahogy nem volt gusztusom a csábítóan elkészített, ínycsiklandó rákételre. Nem tudom, helyesen tettem-e, hogy nem vettem belőle. Reggel valaki alighanem pár centtel kevesebbet kapott a fogásáért. A jobb kínai vagy maláj vendéglőben elvégre nem fordulhat elő, hogy a pincér azt mondja a vendégnek: „Sajnálom, uram, ma, sajnos éppen nem kaptunk,.." Mindig marad valami eladatlan. Szöveg és képek: JAN BLA2EJ GYIMESI GYÖRGY A KAUKÁZUS ORMAIN 6. Eldördülnek az első lövések Meredek sziklafal alá érkezünk. Rövid pihenő után, amelyet még kettő követett, sikerül feltornászni magunkat a tetejére. Micsoda boldogság végre fent lenni! Nincs már több hegy, sem szikla a fejünk fölött. Egy keskeny, alig másfél méter széles hegygerincen vagyunk. A túlsó oldalon legalább ezerméteres függőleges fal határol egy mély katlant, amelyet több oldalról kisebb-nagyobb csúcsok vesznek körül. Legnagyobb csalódásunkra azonban a természet e nagyszerű amfiteátruma is üres, vadkecskének se híre, se hamva. Valamelyik társam iszákjából két teli palack kerül elő. Az egyikben vodka van, a másikban víz. Most a víz az értékesebb, legalábbis ezt bizonyítja a vizespalackért nyúló sok kéz. Leheveredve pihentetjük elfáradt tagjainkat és közben hunyorogva nézzük a Kazbeket, amelynek csillogó jégpalástján hanyatt esnek a napsugarak. A Kazbek kettős csúcsát egészen élesen látjuk a tiszta levegőben olyan közelinek tűnik, hogy hinni véljük, kinyújtott kezünkkel akár meg is simogathatnánk. Innen, észak felől a Kazbek megmászhatatlannak tűnik, mert egyetlen vastag jégpáncél borítja tetejétől egészen az állandó táborhelyünk alá húzódó gleccsernyelvig. Észak felől nézve egy pillanatra sem vonható kétségbe, hogy az őslakosság joggal nevezte el Mkinvarinak, Jegesnek. Mint már említettem, észak felől csak nagy nehézségek árán mászható meg a Mkinvari; ilyen túrára csak mindenre elszánt, lavinától nem félő, fanatikus alpinisták vállalkozhatnak. A hegymászók megszokott útja, mondhatnám, kitaposott ösvénye a Kazbek tetejére a hegy túloldaláról, Gergetyi faluból vezet föl a csúcsra. Ezen az ösvényen felkapaszkodni sem mondható sétának, de manapság már újságba kívánkozó szenzációnak sem. Bezzeg száz esztendővel ezelőtt! Micsoda szenzáció volt amikor 1868. július 1-én három angol: Freshfield, Moore és Tucker meghódította az 5043 méteres hegyóriást! Nyolcadiknak magyar ember, a Kaukázus polihisztora, a földrajzkutató, térképész, botanikus, zoológus, geológus, etnográfus, glaciológus, őslénykutató Déchy Mór, jutott fel 1897-ben a kialudt tűzhányó kúpjának. legmagasabb pontjára. Déchy útvonalát járva nem hallgathatom el, hogy ezt a nagy tudóst a hálátlan utókor elég méltatlanul elfelejtette. Pedig Déchy érdeme volt, hogy a tudományos világ érdeklődése a Kaukázus felé fordult. Hét kaukázusi utazásának rengeteg tapasztalatát és tudományos eredményét Kutatásaim és élményeim a Kaukázusi havasokban című művében adta közre 1907-ben, s ebben lebbentette fel először tudományos alapossággal a fátyolt az óriáshegységről, amely addig a legendák és a misztikum áthatolhatatlan leplébe burkolózott. A fáradhatatlan Mitya nem tud sokáig megülni egy helyen, őt nem bágyasztják el a nap forrón tűző sugarai, lábára nem rakott ólombilincseket a félnapos kapaszkodás. Unja már a céltalan lustálkodást, tétlenséget, s úgy tűnik nem fárasztotta el az eddigi kapaszkodás, mert szó nélkül feltápászkodott. Balra indul a keskeny gerincen, és csak amikor már megtett vagy ötven lépést szól vissza, hogy túrok felkutatására indul. Mi pedig tovább pihenünk, szunyókálunk, jómagam hamarosan mély álomba merülök. Dzabo ébreszt fel váratlanul jóízű álmomból. Társam, két vadkecskét vett észre, amint éppen a tőlünk jobbkézt emelkedő csúcsra kapaszkodnak, és most azokat mutatja nekem. A túrokat szabad szemmel nem is lehet látni, távcsővel is csak nehezen. Annyit azért biztosan meg tudunk állapítani, hogy mindkettő bak, de nem a javából valók, hanem csak pelyhedző szakállú, rövid szarvú sihederek. Az óriási távolság ellenére Dzabo is, Amurkhán is-lövésre ösztökél. Más körülmények között eszembe sem" jutna az efféle lőszerpazarlás, de most más a helyzet. Az eddigi vesződségek árán tökéletesen meggyőződtem, hogy olcsó sikerre nem számíthatok, azonkívül lövésemmel nem követhetek el hibát. Csak nyerhetek, ha eltalálom valamelyik bakot. Még megkeresni is nehéz a túrt a puskatávcső látómezejében, hát még eltalálni! Hiába állítom az irányzékot ötszáz méterre és célzok találomra még egy jó arasznyit az egyre fölfelé tartó állat fölé, sokszorosan visszhangzó lövésem után mégis jócskán a megcélzott bak alatt porzik a hó. Ismétlésre már nem nyílik alkalom, mert a megriadt kecskék a szélvésznél is gyorsabban eltűnnek a sziklák között. Szinte el sem ült még lövésem visszhangja, amikor a távolban újabb lövések dördülnek. Egy, kettő — számoljuk — kilenc! A lövések abból az irányból hallatszanak, amerre Mitya távozott. Menten talpra állít bennünket a kíváncsiság, és elindulunk abba az irányba, amerről a lövéseket hallottuk. A keskeny gerincen való haladás, bár nem fárasztó, mégis százszor rosszabb, mint a kapaszkodás volt. Csak egyetlenegyszer pillantottam az alattam tátongó űrbe de ez az egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy belém oltsa a félelem kiirthatatlan csíráját, hatalmába kerítsen a tériszony, imbolygóvá, bizonytalanná véljék minden mozdulatom. A világ minden kincséért sem néztem volna le még egyszer a bal oldali mélységbe, annyira iszonyodtam tőle, ezért megváltásként fogadtam, 3500 méter magasban amikor az előttem haladó Dzabo lefelé kormányozta a lépteit. Az omladékos rész alatt Mitya szálas alakja tűnik fel. 0 is lát bennünket, felénk integet, aztán kényelmesen egy sziklára ülve várja, hogy leereszkedjünk hozzája. A kilenc lövést 6 adta le. öt igen erős bakot akart felénk terelni. Váltig bizonygatja, hogy a bakok jó irányba indultak, és igen csodálkozott, amikor megtudta, hogy egy sem mutatkozott a közelünkben. Ha felénk nem jöttek, akkor csak egyetlen úton menekülhettek — állapítja meg MItya. Mindjárt tanácskozni kezd honfitársaival. Arra az eredményre jutnak, hogy Dzabo meg én siessünk, ahogy csak tudunk, s álljuk el az egyik keskeny völgybejáratot, ahol a kecskéknek — mondják — okvetlenül keresztül kell haladniuk. Ha netán mégsem a völgybejárat felé menekülnének, Mitya és Amurkhán, majd gondoskodnak róla, hogy a bakok beszoruljanak a keskeny szurdokba. Fele útdn járhatunk, amikor ismét négy lövés dörren. Kaukázusi nyírfajdot riasztottunk fel, immár a harmadikat. Hosszasan bámulok a kifeszített szárnyain alásikló madár után, míg el nem tűnik a mélyben egy sziklahalmaz mögött. Olyan alacsonyan repül a fű felett, mintha a begyén csúszna. Elérjük a szurdok bejáratát, de a vadbakok helyett Mityát és Amurkhánt találjuk ott. Mitya lőtt igen messziről a bakokra, de azok semmi hajlandóságot sem mutattak, hogy — mint képzeltük — a szurdok felé vegyék az útjukat. Menekülésük útjául inkább az általunk járhatatlannak tartott szinte függőleges sziklafalat választották. A sok lövöldözés után be kell látnunk, hogy ebben a völgyben már nincs mit keresnünk. Hogy más sziklavölgyekbe kergettük át az óvatos vadat, az nem lehet vitás. S mivel a nap is már nyugovóra hajlik, legfőbb ideje visszatérni „összkomfortos“ barlangunkba.
