A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-15 / 11. szám
vissza, hogy az öregektől és az árváktól is elvigye az utolsó garast, sőt még a templomok perselyeiből is összeszedte a filléreket. Póky Péter gazdagsága nőtt. Vasládákban őrizte arany- és ezüstpénzét, és amikor a zuhogó eső vagy hózápor miatt nem garázdálkodhatott a környező falvakban, városokban, az aranyat, ezüstöt számlálgatta, és amikor azt is megunta, a környék legszebb lányaival mulatozott. Erzsébet emiatt sokat szenvedett. — Ügy sajnállak, akár az édes lányomat. Ez az ordas igazságtalanul bánik veled, te pedig tűröd, mint a birka — ismételgette a fiatal özvegynek a szolgáló. — Nem vett feleségül, és már szeretőnek sem kellesz. Látod, fiatal menyecskékkel, lányokkal mulatozik, szeretkezik. Más aszszony nem így tesz ... — Hát hogyan... ? — kérdezte Erzsébet kíváncsian, mert végképp torkig volt már ezzel az állapottal. — A rosszat csak még nagyobb rosszal győzöd le. Semmibe sem vesz, ruháidat ládákba zárja, minden lépésedet ellenőrzi, rabja vagy, s te csak hallgatsz. Csak sóhajtozol, vagy eszed a mérget, s várod az Isten segítségét. Segíts magadon, Isten is megsegít. Ha velem tenne így, tudnám, mit csináljak! — Mit tegyek? — öld meg! Mérgezd meg! Megölte a férjedet, s most téged semmibe se vesz! Bosszuld meg Ráfael halálát! Erzsébet izgatottan, dühösen válaszolt : — Szégyelld magad! Gyilkos nem leszek soha, inkább meghalok! Másnap reggel Erzsébetet holtan találták azon az ágyon, amelyen a férje lehelte ki a lelkét. Titkát magával vitte a sírba, ahol férje nyugodott. ERZSÉBET HALÁLA UTÁN a várnagy megnősült. Bogárszemű fiatal felesége mellé más szolgálót vett. Ágnest kifizette s menesztette a várból. A vénasszony dühöngött, átkozódott, a parancsnak azonban engedelmeskednie kellett. PÓKY PÉTER még nagyobb gazdagságra vágyott. A környék népétől már mindent elvett, és mivel a nagy szárazság miatt a bő termésről és a gazdag dézsmáról le kellett mondania, újabb furfangos tervet agyait ki. A vár lábánál forróvizű gyógyforrás bugyogott, melynek vizében meggyógyultak a betegek; a bénák olyan erőre kaptak, hogy ismét járni, dolgozni tudtak. A csodatevő gyógyforrásban, mivel annak vize még a legkeményebb fagyban sem fagyott be, télen, nyáron sokan fürödtek. A zsugori várnagy egy napon a környék kőfaragóit és kőműveseit a várba rendelte, és megparancsolta, hogy napnyugtától pirkadatig kőfal-A zöld medence A bajmóci állatkert kedvence: a jegesmedve lal vegyék körül a gyógyforrást. A falvakban meg a városokban kihirdettette: „Póky Péter Öméltósága a bajmóci várnagy parancsára közhírré tétetik, hogy mától kezdve a vár tövében bugyogó gyógyforrásban csak azok fürödhetnek, akik egy dénárt fizetnek...“ A szegény betegek előtt bezárult a fürdő kapuja, a gyógyforrásban csak a gazdagok fürödhettek. A távoli vidékről jött szegény betegek átkozódtak, szitkozódtak, de Póky Péter ezzel mit sem törődött. Gúnyt űzött a szegényekből, még a fürdő környékéről is elkergette őket. És Bajmócot egyre több gazdag vendég látogatta, Póky gazdagsága pedig napról napra nőtt, annyi aranya, ezüstje volt már, hogy azt egy nap alatt meg sem tudta számolni. Egy nyári reggelen, a gazdag vendégek között megbújva egy toprongyos szegény érkezett a fürdőbe. Látszott rajta, hogy nagyon beteg, lassan, négykézláb csúszott a forráshoz. Póky azonnal észrevette. — Mit akarsz itt, te koszos csavargó? Talán azt hiszed, hogy együtt fürödhetsz előkelő vendégeimmel? Szedd a rongyaidat, és azonnal tűnj el! — parancsolt rá. A szegény beteg könyörgött: — Uram, légy velem irgalmas ... Nagyon beteg vagyok, már alig vonszolom magam. Ne kergess el, engedd meg, hogy megfürödjem. Csak ennek a forrásnak a vize gyógyíthat meg engem. Kérlek, engedd meg, hogy legalább az elfolyó piszkos vízben megfürödhessek. A kegyetlen Póky dühösen válaszolt: — Tűnj a szemem elől! De azonnal! Itt nem fürödhetsz! A nyomorék könnyes szemmel állt a várnagy előtt. A keserűség fojtogatta, nem jött szó az ajkára. — Mit ácsorogsz? Szedd a rongyaidat és tágulj innen! — parancsolta a várnagy, és lovaglóostorával az öreg szeme közé vágott. A sebből kibuggyant a vér. A szegény ember agyondolgozott, kérges kezével letörölte arcáról a vért, a könnyeket, s kezét égnek emelve így szólt: — Póky Péter! Sújtson téged az átkom! A gyógyforrás vize apadjon ki, aranyaid, ezüstjeid váljanak kővé! Élő testedet, rágják a férgek, és mint a legutolsó nyomorék csavargó, mindenkitől megvetve az út porában pusztulj el! A megsértett várnagy dühében a toprongyos betegre támadt. — Szétverem a mocskos pofádat! Megöllek, te senkiházi — ordította — és botját ismét ütésre emelve, a nyomorékra támadt. De hiába... Az öregember eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A kíváncsiskodó körülállók nagyon csodálkoztak a történteken. De még jobban csodálkoztak, amikor a várnagyhoz rohanó szolgák kétségbeesve jelentették, hogy a gyógyforrást elnyelte a föld, egy cseppnyi víz sem maradt a medencében. — Vigye az ördög a gyógyforrást! — szólt dühösen a várnagy. Van már elég aranyam, ezüstöm, halálomig el sem költőm! — s rohant a kincstárába, hogy megszámlálja a pénzét. De majdhogy meg nem ütötte a guta, amikor a pénzesládákban az arany és ezüst helyett csak kavicsokat talált. — Megfogant a csavargó átka! De legyőzöm! Rövidesen még több aranyam, ezüstöm lesz, mint amennyi volt! És ha a világ végére is megyek, a senkiházit felkutatom, végzek vele! — dühöngött a zsugori várnagy, amikor szolgái jelentették, hogy Korvin János, a vár ura váratlanul megérkezett. A MINDEN HÁJJAL MEGKENT Póky Péter örömtől sugárzó arccal, alázatosan fogadta urát. — Mi majd csak holnap beszélünk. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem az ellened emelt vádat. Ha valósak, a királyi bíróság elé kerülsz — szólt kimérten Korvin várnagyához, majd kíséretével felkereste várhazai tájai A Hét szerkesztőségének és a Srlovók Szocialista Köztársa kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata ház népségeiről és történelmi nevezetességeiről. aljai kunyhójában haldoklót, az öreg Ágnest, a szolgálót, aki levelet íratott a hercegnek, kérve, látogassa meg, mert addig nem tudja lehunyni a szemét, amíg titkát el nem mondja neki. — Póky Péter elszerette Ráfael várnagy feleségét, Erzsébetet — vallotta halkan, de érthetően az öregasszony —, majd a hatalmat is a kezébe ragadta. Az erdőben orvul meggyilkolta Ráfaelt, és az asszonyt is a halálba kergette. Korvin János kíséretével azonnal visszatért a várba. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy Pókyt reggel őrizetbe veszik és Budára szállítják. A hferceget kínos álmok gyötörték. Nem tudott aludni. A telihold ezüstkévéje bevilágította szobáját. Az éjszakai csöndet egyszerre különös tompa zaj törte meg. A terem egyik falán lógó hatalmas kép elmozdult, és a sötét mélyedésből Póky Péter lépett ki. Kezében tőrt szorongatott. Lassan, nesztelenül közeledett Korvin János ágyához. Már alig három lépésnyire volt, amikor a várúr hatalmas vérebe rárontott. A meglepett Póky kezéből kihullott a tőr, a kutya a földre teperte, éles fogaival a torkát szorongatta. Póky moccanj sem tudott. Az őrök pillanatok alatt megkötözték Pókyt, és a vár tömlöcébe vetették. Reggel megvasalva vitték Budára. A királyi bíróság ítélete igazságos volt: Póky Pétert emberölés bűntette miatt halálra ítélte, összeharácsolt vagyonát pedig elkobozta. A furfangos Pókynak azonban a siralomházból sikerült megszöknie. Sokáig a budai erdőkben bujdosott, a sziklák barlangjaiban keresett búvóhelyet. De nem sokáig. Gyilkos kér támadta meg, húsát férgek rágták, nyomorék lett. Már bujdosnia sejm kellett, mert senki sem ismerte volna fel. Fájdalmaktól kínlódva érkezett a bajmóci vár alá. A gyógyforrást kereste, de annak már nyoma sem volt. A közeli erdőbe vánszorgott, és ott, ahol orvul meggyilkolta Ráfaelt, összeesett és meghalt. A szénégetők találták meg. A toprongyos, ismeretlen csavargó holttestét az erdő peremén temették el. A bajmóci lovagvár tövében Póky halála óta ismét bugyog a gyógyforrás, melynek gyógyulást, erőt adó vizében azóta sokezren visszanyerték egészségüket.
