A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-15 / 11. szám

reg felkelő egységei elfoglalták az imám palotáját, őt magát elűzték és kikiáltották a köztársaságot.

Szanaa, a mintegy 150 000 lakosú főváros az ország középső részén, hegyek között, egy termékeny völgyben fekszik, 2400 méter tengerszint feletti magasságban. Reggeltől estig könyörtelenül tűz, a nap, az eső ritka. A vizet nem lehet forralatlanul meginni, s az étkezéssel is gondjai' vannak a kis számban ide látogató vagy itt élő európaiaknak.

Jemen felszíne változatos, három nagy földrajzi tájra osztva húzódik a Vöröstengertől a belsőbb sivatagi területek felé. A tenger mentén keskeny parti síkság, a Tihama terül el. A síkságot keletre az Arab-tábla felgyüremlett hegyvidéke zárja le. Legmagasabb pontja a 3760 méter magas Hadúr Shu'ayb. Tovább haladva a központi fennsík következik, amely végül elvész a sivatag végtelen homokjában. Az éghajlat a 40—110 km széles parti síkságon forró és nedves, a hegyvidéken hűvösebb, kevesebb csapadékkal.

A vízzel gondok vannak az egész országban. Tihamában, a parti síkságon, ahol a fő kikötő, Hodeida is van, a kiemelt talajvíz a tengertől nagyobb távolságban is sós mellékízű. A központi fennsíkon, a főváros környékén húsz méter és ennél is mélyebb kutakból emelik ki a vizet ivásra és öntözési célokra. A hegyvidéken minden falu önálló egység. A házak nehezen hozzáférhető magaslatokon állnak. Itt a természetes sziklamélyedésekben vagy beton medencékben felfogott esővizet fogyasztják. De az eső ritka, s a víz gyorsan lefut a kiszáradt patakmedrekben és elvész a fennsíkokon s a sivatagban. Ezért a ciszternákban felfogott víznek a következő esőig ki kell tartania, ami olykor csak egy év múlva jön meg. Ennek ellenére talán vannak kiadós föld alatti vízforrások és vannak lehetőségek az elfolyó esővíz nagyobb mértékű felfogására és hatékonyabb felhasználására, ami nagyban elősegítené a lakosság higiéniai színvonalának emelését és az öntözéses gazdálkodás kiterjesztését.

Az Egészségügyi Világszervezet a fejlődő országok megsegítésének keretében versenypályázatot írt ki Szanaa és Hodeida városok vízellátásának és csatornázásának tervére. Huszonkét állam vett részt a versenypályázaton, s a terv első részének elkészítésére egy csehszlovák tervezőiroda kapott megbízást. A helyszínen, igen nehéz terepen végzett geodéziai felmérések és geológiai kutatások után elkészült a Jemeni Arab Köztársaság első korszerű térképe. A csehszlovák munkacsoport feladatát az érdekeltek teljes megelégedettségére teljesítette, s így csakhamar 'hozzá lehet látni a gondosan kidolgozott tervek megvalósításához, Jemen egyes részein nem jelent majd többé a víz problémát.

—ta—

5. Szánkózás a kőgörgetegen

A reggeli epizóddal a mai vadászat tulajdonképpen befejeződött. Legalábbis szürkületig. De így sincs okunk vérmes reményeket táplálni, mert aligha találkozhatunk más vaddal, mint a reggel látott vadkecskékkel.

Amint unalmunkban nézelődve tüzetesen megtávcsöveztük a szemközti hegyoldal minden párkányát, szakadékét, hómezejét és füves foltját, láttunk ugyan vadkecskéket, de azokról hamarosan kiderült, hogy ugyanaz a csapat amellyel reggel találkoztunk. Csupa fiatal és nőstény állatból, összesen huszonegyből állt a nyáj. Bak még csak mutatóba sem akadt közöttük.

Mitya égre-földre esküdözött, hogy magasan fölöttünk az innenső oldalban is látott túrokat, de rajta kívül senki másnak nem volt ilyen szerencséje.

A szálláscsinálással sikerült legalább jó félórányi időt eltöltenünk. Dzabe tudott a közelben egy barlangról, amelyet tanácsára elfoglaltunk.

A lovak kipányvázása után nekiestünk a magas száraz perjefűnek és téptük, cibáltuk, ölszám almoztuk a barlang torkában elhelyezett hálózsákok alá. Dolgunk végeztével lesbe ültünk. Vadkecskére fájt a fogunk.

Figyeltem a völgy túloldalán legelésző, vadászszemmel nem sok érdekeset nyújtó vadkecske-nyájat, de körülöttük, míg csak el nem nyelte őket a fokozatosan sűrűsödő homály, semmi érdekes nem történt. A kecskék már négy óra tájban felkeltek, legelni kezdtek, és lassan elindultak reggeli legelőjük felé, de amire anynyira vártam, egyetlen bak sem csatlakozott hozzájuk.

Fogfájásom egyetlen gyógyszere a vodka volt. íme az orvos, aki nem visz magával a hosszú útra egyetlen fájdalomcsillapító tablettát sem! Legszívesebben megcibáltam volna hanyagságom miatt a saját fülemet. Társaim, bár nem panaszkodtak fogfájásra, az esti pihenőnél ugyancsak derekasan szopogatták a pálinkát. Már az első este megitták a következő napra tervezett teljes adagot is. Nem sajnálom tőlük, sőt azt szeretném, hogy holnap ilyenkor már ne lenne szükség a magunkkal hozott italra, mert az egyben az áhított vad elejtését Is jelentené.

Hideg vacsoránkat sötétben fogyasztottuk el. Tapasztalt vadásztársaim a világért sem engedtek volna tüzet gyújtani. Szerintük a lángja s a füstje hetedhét országba zavarná az érzékeny vadat. — Ha tüzet rakunk, akkor akár indulhatunk is haza! — jelentette ki Mitya.

Hajnalban nincs szükség ébresztésre. Négy órára tűztük ki az indulást, de már jóval korábban hálózsákjában mocorog, hánykolódik valamennyi társam. Azt senki se higygye, hogy a hideg térített bennünket a rózsaszínű álmok világából a didergő hajnali valóságba. A hálózsák piherétegei között egy cseppet sem fáztunk. A korai ébredésnek egyetlen oka az volt, hogy koráft feküdtünk le és jól kialudtuk magunkat.

Szuroksötétben indulunk el a barlang fölötti hegyoldal irányába. A terep kezdetben fűvel borított, csúszós és nagyon meredek. Mitya a tegnap reggelihez hasonló sebes iramot diktál, pedig szerintem most nem hajt a tatár, nincs oka annyira sietni. Mitya mégsem lazít az iramon, egy percnyi pihenőt sem engedélyez, pedig negyedóránként ugyancsak jólesne kissé kifújni az embernek magát.

A legrosszabb az egész kapaszkodásban, hogy nem látjuk, hová lépünk. Csúszkálunk, botladozunk, botorkálunk valamennyien. Ha nem támaszkodnánk hegymászó botunkra.

, GYIMESI GYÖRGY

A KAUKÁZUS ORMAIN

talán többet gurulnánk lefelé, mint amennyit nagy keservesen fölfelé haladunk.

Telnek, múlnak a negyedórák. Végre-valahára hajnalhasadtakor megállunk. Most sem igaziból, amolyan kényszerpihenő ez, mert Kolja viseltes bakancsa végképp felmondta a szolgálatot. Leszakadt a talpa.

Szó sem lehet arról, hogy Kolja továbbra is velünk tartson. Nincs mán megoldás, vissza kell térnie a barlanghoz, ahol majd vigyázhat a lovakra.

Mi pedig folytatjuk a kapaszkodást. Lassan mögöttünk marad a réti csenkeszt, szőrfüvet, kaukázusi zergeboglárt, szellőrózsát, kakastaréjt, meg ki tudná felsorolni még hányféle más füvet, virágot termő alpesi mező. Most kopár, sziklás, talajjal birkózunk, sziklatömböket kell megmásznunk.

Végre fent állunk a gerincen. Tudtuk, hogy teljesítményünkért idefent nem vár babér, de hogy egy fia kecskét sem látunk, azzal nem számoltunk. Pedig a kecskék nincsenek sem a gerincen, sem az alattunk tátongó katlanban, még csak a katlan mögött tornyosuló, a megmászottnál jóval magasabb hegy oldalában sem.

Ez már egymagában is elkeserítő érzés, amit — ha lehet még fokoz az is, hogy az én sikeremet mindenáron kicsikarni igyekvő társaim magukat nem kímélve habozás, azaz pihenő nélkül ereszkednek le a két hegy között elterülő katlanba.

Lassacskán leereszkedünk a gerinc túloldalának szikláiról, s keresztülvágunk az alattunk felhalmozódott kavicsos görgetegen, amely minden lépésnél lefelé mozog, és mélyen belesüpped a lábunk. Egy óvatlan lépés után magam is lefelé indulok, méghozzá hason csúszva. Társaim rémülten kiáltoznak utánam, de az egyre gyorsuló szánkózásban nem értem a szavukat. Egy kis erőfeszítés árán sikerül átfordulnom a hátamra és kezemet-lábamat szétterpesztve némileg fékezni a csúszás iramát. Az omladékban mély barázdákat szántó sarkaim vagy kétszáz méteres csúszás után szilárd talajba ütköznek és ezzel szerencsésen véget ért a „kéjutazásom“. Bajom nem történt, meg sem ijedtem, mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni,

hogy az esés szerencsétlenül is végződhetett volna. Az egyetlen dolog, amire gondolok: sajnálkozom, hogy vissza kell kapaszkodnom oda, ahonnan elindultam. Ez bizony nem éppen könnyű, mert nagy vesződséggel meg kell kerülnöm az egész törmelékkupacot, ami nem csekély erőfeszítésembe kerül.

Társaim örülnek, amikor visszakapaszkodom hozzájuk, ölelgetnek, kezem rázzák, s máris indulnak tovább. Nektek jó, irigykedem, kipihentétek magatokat, míg én a törmelékeken szánkáztam.

A katlanból kiérve hozzálátunk a következő hegy megostromlásához. Jó másfél órás kapaszkodás után elérjük az örök hó határát. Ez legkevesebb háromezer méter tengerszint feletti magasságot jelent. Megállás még itt sincs, pedig minden egyes lépés egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül. Nem bírom már szusszal, de mégis megyek. Dehogy megyek, csak vánszorgok, hajt az akarat, feljebb, egyre feljebb. Már csak pap lépésnyit vagyok képes pihenő nélkül megtenni. Kiszemelek egy sziklát, na még addig! — és amikor elérem, a térdemre támaszkodva zihálok, kapkodok levegő után, de közben tekintetemmel már keresem a következő célt, tíz-tizenöt méternyire.

Már a puskámat sem cipelem magam, a segítségemre siető Amurkhán elvette tőlem, s a saját vállára kanyarította. Tehette, mert ezidáig ő volt az egyetlen, aki nem cipelt puskát. Itt jegyzem meg, hogy Mityának meg Dzabónak tán mindkét világháborút kiszolgált katonai puskája van.

Az élen haladó Mitya megunja a vánszorgást és mind jobban elhúz tőlünk. Már jó száz méterrel van fölöttünk, amikor — éppen rövid pihenőt iktattam be, mert szörnyen zihál a tüdőm a ritka levegőben — túrokat veszek észre. Eddig nem láttuk őket, mert a sziklák alatt feküdtek, de most hogy felálltak, egész tisztán kivehetők. A mit sem sejtő Mityára figyelnek egy darabig, aztán megindulnak a hegynek. Ez a csapat is csupa fiatal, szarvatlan állatból áll, így gyorsan lohad a hirtelen támadt izgalom. Bámulunk utánuk, míg csak el nem tűnnek, aztán folytatjuk a kapaszkodást.

Pihenő a csúcsok alatt