A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-15 / 11. szám
Sajógömör. Északnyugati oldalán meredek kaptatok, vegyes erdőkkel, déli oldalán a sebes folyású Sajó. A hegyek és a folyó között a falu. Régi és új lakóházak sorakoznak egymás mellé katonás rendben. A falu közepén a templom és az iskola tőszomszédságában — amely egykor gimnáziumként büszkélkedett — kis park, igazságos Mátyás király bronzszobrával. Ama nevezetes esemény emlékére állíttatta az utókor, hogy itt, az egyik dombháton kapáltatta meg Mátyás király a nemes nagyurakat igazságosztó kedvében. Azóta sok víz lefolyt a szőke Sajón, sokat változott a világ, a történelem, s benne az emberek élete. Egy iramodással bekalandozhatnánk akár kétháromszáz esztendőt is, de most nem ez a cél. Ide Sajógömörbe a huszonöt év előtti események felelevenítése hozott. Az akkori tornaijai járásban ugyanis ebben a faluban alakult meg elsőként a CSEMADOK helyi szervezete és az egységes földművesszövetkezet is. A CSEMADOK 1949 áprilisában, a má-AHOGY ELKEZDŐDÖTT sodik típusú szövetkezet valamivel később, s ez 1951-ben alakult át harmadik típusúvá. Vagyis a gazdasági és kulturális élet előbbre mozdításakor az alapot a község lakói együtt és egy-> szerre kezdték lerakni. ^Elsőnek Nagy Istvánéknál kopogtatok. Nagy néni vasal, István bácsi a reggeli újságot böngészi. A szövetkezet és a CSEMADOK megalakítása idején ő volt a hnb elnöke. — Nehéz idők voltak — emlékezik a huszonöt év előtti eseményekre. — Egyik gyűlés a másikat követte. Nagy gond volt a beszolgáltatás, olyan teher, amivel a kisgazdák alig tudtak megbirkózni. Aki pedig nem teljesítette, nem kapott ruha- és élelmiszerjegyet. Ez az igazság. S az is, hogy a szövetkezetét megalakítani nálunk nem volt nehéz. Az volt nehéz, ami utána következett: úgy megszervezni a munkát, hogy minden rendbe menjen. Senkinek nem volt ezen a téren tapasztalata. Kaptunk gépeket is, de a szántást lovakkal, ökrökkel kezdtük. Aratni is géppel arattunk. Ennek már örültek az emberek, mert csak össze kellett rakni a kévéket. Mikor először szántottuk össze a határt, egyedül mentem, biciklin a traktorok előtt. Sokan akkor azt hitték, a nép fellázad, de nem volt itt semmi lázadozás. A traktorok összeszántották a földet, aztán bevetették. Időben vetettünk azon az őszön. Lassan, csendesen rakja egymás mellé István bácsi a szavakat. Huszonöt év nagy idő, sok minden belefér, és sok minden ki is hull belőle. — Amikor már együtt volt az egész falu, akkor is akadt gond elég. Emlékszem, mennyi baj volt a jegyekkel. Mert akkor jegy nélkül még semmit sem lehetett venni. A szövetkezet tagjai nem kaptak. Felmentem a kerületre, s azt mondtam: „Ha nem adtok jegyet a gazdáknak, vége a szövetkezetnek." Másnap már hívattak be Tornaijára — ott voltak az élelmiszerjegyek az egész falu számára. — Hogyan dolgoztak abEan az időben? — A mi szövetkezetünk volt az első a járásban. Nem volt a munkában szervezettség. Vagy legalábbis nem olyan, mint manapság. Én például egész nap munkában voltam — egy személyben agronómus, raktáros, amolyan mindenes. A legtöbb baj az állatállománnyal volt. Közös istálló híján úgy kellett elhelyezni itt-ott a volt gazdáknál. A takarmány az alom elosztása sok-sok bajjal, vesződséggel járt. — Hány hektáron gazdálkodtak abban az időben? — Ha jól emlékszem, úgy hatszáz hektár lehetett a szántóföld. Az állatállományra pontosan nem emlékszem, de volt vagy negyven pár lovunk meg jónéhány ökrösfogatunk is. István bácsi négy évvel ezelőtt, hetvenéves korában ment nyugdíjba. Addig dolgozott. — Sok mindenen keresztülmentünk azóta, hogy a szövetkezetét megalakítottuk. Amíg az ember nem ment végig az úton, addig nem is tudja, milyen rajta a járás. Meg kellett ismerni az embereknek is a szövetkezetét. S jó, hogy megismerték. Megyünk a február végi napsütésben az utcán Lóska Jánosék háza felé. Lóska bácsi is már túl van a hetvenen. Amikor a szövetkezet megalakult, ő lett a raktáros. A nyári konyhában találunk János bácsira, s amikor jövetelünk célját megtudja, már pergeti is a mondatokat. — Nagy dolgok voltak azok. Dolgoztunk napi nyolc-tíz koronáért. Nemcsak a gazdákkal, az értetlenkedőkkel kellett megküzdenünk, de a családdal is. De nem adtuk fel a harcot. S látja, még mindig megvagyunk, nem ütöttek agyon bennünket. Pedig abban az időben azt is a szemembe vágták, hogy: ,,Te büdös disznó, azt akarod, hogy csajkából együnk?!" — Lóska bácsi járt agitálni Királyiba, Tornaijára is. . . — De csak azután, hogy itt nálunk már úgy-ahogy rendbe jöttek a dolgok. Persze, sokszor megkaptam a magamét, itthon is, másutt is. Egyszer az egyik ember azt mondja: „Te Lóska, nem úgy van az, ahogy te beszéltél." Nem úgy volt, persze hogy nem úgy. Azt válaszoltam: „Dolgozzatok, majd úgy lesz." Újra csak azt mondom, hogy nagy dolgok voltak azok. Éjjelente, amikor jöttem haza, bizony ott volt sokszor a kezemben a pisztoly. Akik akkor születtek, azok, ha így elmondom, talán el sem hiszik. S nem a fizetésért dolgoztunk. — Mi volt a legnehezebb, János bácsi? — A legnehezebb? Amikor az állatállományt kellett összpontosítani. Az olyan nehezen ment, amilyen nehezen semmi. — S most, huszonöt év múltán viszszaemlékezve, mit tart a legszebbnek? — Azt, amit álmodni sem mertünk volna, hogy az emberek, a szövetkezeti tagok életszínvonala ilyen magasra emelkedik. De a legszebb az, s ennek örülök a legjobban, hogy azok, akik Sajógömöri utca Nagy István és Lóska János A szövetkezet gazdasági udvara
