A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-08 / 10. szám

alakult művészet viszont a kínai kultúra erős hatását mutatja. Itt az építészet a 13—14. században virágzott fel, legjelentősebb emléke a Nagy Buddha Temploma a 13. századból Hanoi mellett. Akkor már a faépítkezés az uralkodó: a Fat- Tik pagoda (15—18. sz.), a Dien- Bo pagoda és a Csüng nővérek pagodája Hanoiban. A vietnami kerámia virágkora — akár a kínaié — a 13—16. században volt. A mai népművészet még őrzi a hagyományos díszítőművészetek — fémművesség, fa- és csontfaragás, fa-, gyöngyház és lakkberakás, gyékényfonás, valamint a hímzések — technikáját és formakincsét.

Az iskolaügy már a középkorban is igen magas színvonalon állt, noha itt is döntő befolyása volt a hódítók kultúrájának. Abban a korban 20 ezer iskola működött az országban.

AZ IRODALOM TEMPLOMA

Ha európai érkezik Hanoiba, biztosan nem felejti el megtekinteni az ősi vietnami kultúra egyedülálló emlékét, az Irodalom Templomát (ma múzeum), eredetileg az irodalom és a filozófia szentélyét. Később egy mandariniskola működött itt és az ország legnagyobb egyeteme. Abban az időben alakult, amikor Európa még csak úgy-ahogy

Hanoi főutcája, a háttérben a Nemzeti Színház

eszmélni kezdett a népvándorlás megrázkódtatásai után.

A Ly dinasztia uralkodásának idején, amikor a kínai uralmat lerázó Vietnam önálló fejlődésnek indult, 1070-ben az Irodalom Templomában összpontosították az akkori irodalmi emlékeket, ismereteket, mindenekelőtt az addig csak szájhagyományként fennmaradt meséket, mondákat, népköltészeti emlékeket és közmondásokat.

Valóban mérföldköve volt ez a nemzeti irodalomnak. A történelmet egyedülálló építészeti alkotásban, teknősbékaszobrokon nyugvó nyolcvankét kőtáblán örökítették meg. Találunk itt feljegyzéseket híres emberek életéről, akik itt tanítottak vagy tanultak. Például Chuvan-An híres irodalmár volt a 14. században. A mandarin karrierje helyett a tanítói hivatást választotta. Élete végén mint buddhista szerzetes remeteként elvonult a Phuong Hoang hegységbe és ott halt meg 1370-ben.

Az egyedülálló ősi intézmény jelentőségét Ho Si Minh a következő szavakkal értékelte: „ . . . régi pagoda, de szelleme nem régi, rajta keresztül halad a nemzet kultúrája és iskolázottsága, s ma szellemi kincse valamennyiünknek . . ."

GYIMESI GYÖRGY

AKAUKÁZUS , ORMAIN

A SZIKLAKON NEM TEREM BABÉR

Nyugodt alvásomnak Szása azzal vet véget, hogy kíméletlenül megráncigálja a lábam ujját. Már régen talpon van, és a többiek is felöltözve várnak rám. Mi több, Mitya már jó másfél órája úton is van. Korán indult, hogy átlovagolva a völgyválasztó hegygerincen idejében találkozhasson egy megbeszélt helyen vadászcimborájával, akinek a filmesektől „megugrasztott“ másik három lóval kell odajönnie.

Amikor a találka helyére érkeztünk, Mitya már legalább félórája didergett a magára terített bő köpönyeg alatt és szidta az októberi hajnali csípős fagyot. Lovai viszont egyáltalán nem nyugtalankodtak, nagyon is jól érezhették magukat, s élvezettel harapdálták a száraz füvet. Azonban barátját és amire még nagyobb szükségük volt, a lovakat, sehol sem láttuk. Kérdezősködésünkre Mitya is csak a vállát vonogatta.

Most mitévők legyünk? Társaim is egyelőre tanácstalanok, összedugják a fejüket, dirmegnek-dörmögnek a maguk számomra érthetetlen nyelvén, és végül kisütik, hogy Dzabo Gadziev — így hívják Mitya barátját — nem hagyhatott cserben bennünket. Az adott szó az osztékoknál szentírás.

Ismét a kocsiba ülünk és lassan völgyhosszat fölfelé indulunk. Már az első kilométer végén egy didergő alakon akad meg a fényszóró sugárkévéje. Dzabo, mert ő volt az, állta a szavát, eljött, s most összegörnyedve reszketett a vállán átvetett pokróc alatt. Mint kiderült jól sejtettük, az üzenetvivő öt óra helyett kettőre beszélte meg vele a találkozót, s annak helyét is odább tette egynéhány sziklával. Mire a nyereg mögé felerősítettük málhánkat, Mityáék is megérkeztek. Elbúcsúztunk Szásától, aki visszamegy Dargavszkba, és meghagytuk neki, hogy naponta délután öt és hat óra között ezen a helyen várakozzon ránk. Ezzel elérkezett a nagy pillanat: lóra! Felszálltam a nyeregbe, de aligha festettem úgy mint egy nyalka huszár. Igaz, annak ellenére, hogy eddig még nem ültem lóháton, egy cseppet sem féltem. Lovam nyergében mindenüvé szerencsésen megérkeztem. Anélkül? Ki tudia... •

Pirkad. Kopik a sötétség, tágul a tér. A szürke semmiből színes alakot öltve lépnek elő a száraz fűvel borított hegyoldalak. Magasba kíváncsiskodó pillantásunknak többé semmi sem állja az útját. A hegyi rétek felett előtünedeznek a sziklák, még feljebb pedig az már az örök hó birodalma. Meredek ösvényen kapaszkodnak fölfelé lovaink. Alattunk jobb kéz felől a bővizű patak tajtékzik, fölöttünk tiszta eget aranyoznak be a kelő nap sugarai.

Az elöl lovagló Dzabo hirtelen magasra emelt kézzel megállást int. Túrokat vett észre valahol messze fölöttünk. Méghozzá szabad szemmel. Én távcsövön keresztül sem látok egyetlenegyet sem. pedig ugyancsak ráncolom a szemöldökömet.

Mitya látja őket, de nem elégszik meg egy röpke pillantással. Leszáll a lováról, hanyatt fekszik és jó darabig szótlanul hunyorog távcsövébe, hogy a szemle végeztével nagyot köpve adjon jelt a továbbindulásra.

Nincs sok időm töprengeni Mitya magyarázatlanul hagyott köpködésén. mert Dzabo ismét megállítja a lovát és ezúttal a távolba elibénk mutogat. Tényleg, jó egy kilométernyire előttünk apró pontocskák mozgolódnak. Kőszáli kecskék!

Most elmarad a távcsövezés, és Dzabo példáját követve valamenynyien lóról széliünk. Társaim a maguk nyelvén rövid megbeszélést tartanak, majd Amurkhán közli velem a döntést: megpróbálunk a hegyoldalban a túrok fölé kerülni és a

sziklák fedezékében lőtávolságra megközelíteni őket.

Hárman indulunk, hogy megvalósítsuk a jól átgondolt tervet: Mitya, Amurkhán és én, míg Dzabo és Kolja helyben maradnak a lovakkal.

Hegymászó botokra támaszkodva vágunk neki a meredek hegyoldalnak. A kezdet, az első ismerkedés a heggyel igen nehéz. Hamar kifogy belőlem a szusz és pár száz méteres kapaszkodás után azon kezdek töprengeni, minek is kellett nekem ez a tortúra? Szerencsére hamarosan lélegzethez jutok, s ez messze űzi belőlem a kezdeti elcsüggedést. Most már könnyebb a hegymászás.

Mityának nagyon sietős lehet a dolga, sehol sem akar megpihenni, sehol sem akar megállni. Még rám való tekintettel sem. Egy kiálló sziklapárkány felé mutogat minduntalan, azt szeretné elérni minél hamarabb és nyilván onnan akarja tűz alá fogni a remélhetőleg még gyanútlanul legelésző állatokat.

Újult erővel lendülünk a hegynek. Célunk, a sziklapárkány, már nincs messze. Ám most egy újabb akadály késlelteti előrehaladásunkat. Pittyegő havasi tyúkok surrannak a magasba szikláról sziklára ugrálva.

— Gornije indejki! — súgja A- murkhán és hasra veti magát. Az „indejka“ szó pulykát jelent, de én semmilyen hasonlatosságot nem látok az előttünk masírozó madarak és a baromfiudvar pöffeszkedő basája között. Viszont cáfolhatatlan, hogy a gyors menekülés közben hallatott hangjuk határozottan hasonlít a pulykatyúk csendes pittyegésére.

A havasi tyúkok, más néven ulárok állandó kísérői a dagesztáni túrnak. Nyáron ugyan laza a kapcsolat köztük, de télen az ulárok szinte teljesen a vadkecskéktől függnek: ezek ínséges időben szinte éléstárává válnak a nélkülöző madaraknak. A havasi tyúkok jobb híján a legzordabb napokban kizárólag a túrok ürülékével táplálkoznak. Mozdulatlanul hasalunk a fonnyadt szőrfű közé szorítva, amíg az utolsó gyalogmadár el nem tűnik a magasban. De hiába kúszunk hason fekve a sziklapárkány peremére, hiába lesünk óvatosan az alattunk elterülő kecskelegelőre, üres a színpad, eltűntek róla a szereplők. Hosszas távcsövezéssel sem sikerül felfedezni egyetlenegyet sem közülük.

A kecskék tehát kifogtak rajtunk, és akár tetszik akár nem, le kell ereszkednünk, vissza a patakhoz.

Nos, a visszaút sem volt sétának nevezhető, talán még kellemetlenebb volt, mint a kapaszkodás, de mégsem annyira fárasztó. Bot nélkül le sem lehetett volna jönni a meredek hegyoldalban. A patakhoz elérve jó negyedórát kellett várakoznunk a lovakat kantáruknál fogva vezető társainkra. Maradt tehát bőven idő a fölöttünk tornyosuló hegyoldal tüzetes átvizsgálására, aminek meg is lett a kívánt eredménye. Messze^ a magasban végre észrevettük a még mindig fölfelé tartó vadkecske-csapatot. Mi tagadás, nem nagyon örültünk a felfedezésünknek, ám örömünk akkor sem lett volna nagyobb, ha legelőjükön kaptuk volna el őket: csupa tarvadból áll a csapat, kecskékből, gidákból, jerkékből. Bizony, ezek miatt kár volt fáradozni.

Lóháton folytatjuk utunkat. Lassú kocogással, helyenkint csak óvatosan lépdelve, sziklatömböket kerülgetve elértük a fokozatosan szűkülő völgy felső végét. Tovább nem mehetünk, mert egyenes utunkat egy valahonnan a Kazbek csúcsának északi faláról induló gleccser függőleges jéghomloka torlaszolja el. Alóla zúgva, tajtékozva buggyan elő a bővizű gleccserpatak, amely mentén idáig eljutottunk.

Fölöttünk jobbról, mint valami Totyogó üstből vastag gőzoszlop bodorodik az ég felé. Nyeregből szállva a meleg forráshoz indulunk.

Valaha, meséli Mitya, fürdőhely állt a forrás körül. Ide a magasba járt messzi környék népe gyógyítani a csúzát, reumáját. Egészen addig, amíg egyszer a kövérre hízott glecscserből leszakadó pusztító lavina el nem söpörte a fürdőhelyet mindenestül. Ma már csak az apró fürdőhelyiségek kőalapjai meg a sziklába vájt vízvezető vályú igazolja Mitya szavainak a hitelességét.

Leültünk a forrás mellé, hogy csillapítsuk éhünket, szomjunkat. De valahogy nem éreztük magunkat biztonságban, így hát kissé feljebb költöztünk. A kecskékkel Mityáék nem törődtek, azok most fent pihennek valahol az elérhetetlen magasban.

Pihenő a gleccser lábánál

l